Még alig jutunk túl az országgyűlési képviselőválasztás viharain (ha egyáltalán túljutunk addigra), máris újabb választási kampány veszi kezdetét. Az ellenzéki összefogás neve, a miniszterelnökjelölti vita, a ki mikor mennyit lopott botrányok mellett csak nagyon szerény visszhangot kapott eddig az a tény, hogy a köztársasági elnök május 25-re kiírta az európai parlamenti választásokat is.

Nagy meglepetést nem okozott, hiszen ezek lebonyolítására elég szűk időszak áll rendelkezésre az unióban, azon belül ez az egy vasárnap volt, ami a magyar törvények szerint választási nap lehet. Ez azt jelenti, hogy az április 6-i szavazás másnapján indul az EP-helyért versengő szervezetek ajánlásgyűjtő kampánya.

Az európai parlamenti választások nem szoktak nagy izgalmakat okozni, az utolsón – 2009-ben – például a szavazásra jogosultak 43%-a vett részt a teljes közösségben, Magyarországon 36%-uk. Leginkább ciklusközi erőpróbának szokták felfogni. A magyar választási rendszer állítólag a kormányozhatóság fenntartása érdekében erősen eltorzítja a leadott szavazatok és a parlamenti helyek közti arányt, így fordulhatott elő, hogy 2010-ben a Fidesz-KDNP a szavazatok 53%-ának megszerzésével a mandátumok 68%-át nyerhette el. Az új választási törvényt most alkalmazzuk először a gyakorlatban, így tények még nincsenek, de a mandátumbecsléssel foglalkozók állítják, hogy még jobban torzít majd.

Ezzel szemben az európai parlamenti választásokon egyszerűen egy-egy pártlistára szavazunk, így az eredmények a választói akaratot torzítás nélkül tükrözik, ezért pontosabban tükrözik a támogatottsági viszonyokat. Sajátos helyzet lesz Magyarországon 2014-ben, hogy a kétféle választás egymás után következik, így az eredmények az említett torzítás mértékéről meglehetősen pontos képet fognak nyújtani. Ideértve azt is, hogy az indulók összetétele nem lesz azonos, ez a különbség is a magyar választási jog politikai versenyt korlátozó hatását mutatja.

Az európai parlamenti választásoknak a tétje persze az, hogy a pártcsoportok – néppárt, szocialisták, liberálisok, konzervatívok – erőviszonyai hogyan alakulnak a közösségben, melyik adja a Bizottság vezetőjét. Az unió sajátos államszerkezete miatt persze a Bizottság, a Parlament mellett még egy harmadik testület, az Európai Tanács is döntő szerepet játszik a közösséget érintő határozatok meghozatalában, ez utóbbit a tagországok kormányfői, illetve szakpolitikusai alkotják, így biztosítva a nemzeti érdekek képviseletét, ami nem dolga az európai parlamenti képviselőknek. A lisszaboni szerződés szerint e három testület egyetértése kell a döntéshozatalhoz. (Ennyit arról a vádról, hogy senki által nem megválasztott brüsszeli bürokraták keserítik ostoba előírásokkal a tagállamok lakosainak életét.)

“A több szuverenitás nagyobb stabilitást jelent” – Geert Wilders (PVV) érvei az egyesült Európa ellen:

2014-ben azonban többről szólnak az európai választások, mint arról, hogy a néppártiak vagy a szocialisták kerülnek-e többségbe, Jean-Claude Juncker vagy Martin Schulz lesz-e a bizottság elnöke. (A többieknek nem igazán van esélyük.) Európa most (megint) válaszúton van. Erősödnek az euroszkeptikus pártok, az unióból való kiválást szorgalmazó mozgalmak, szinte minden hétre esik egy a közösség felbomlását, de legalább az euro bukását jósló szakértői vélemény. Közben – jóval csendesebben, de célratörőbben – egyre inkább teret nyer a kétsebességes Európa gondolata. E szerint azok a tagállamok, amelyek történelmi-kulturális okokból még nem voltak képesek túljutni a XIX. század romantikus nacionalizmusán – ami azután a két nagy világégéshez vezetett -, azok maradjanak a jelenlegi, vagy a nekik tetsző lazább kapcsolatban, azok pedig, amelyek megértve a pusztító következményeket, elkezdték a közösség kialakítását, haladjanak tovább a szorosabb integráció felé.

E mellett érvel a jó nevű brüsszeli think tank, a Notre Europe elemzése. Az intézményt Jacques Delors alapította, ő ma is aktív résztvevője a munkájának. A tanulmány az Európai Föderáció nevű új szerveződés létrehozása mellett foglal állást. Kiindulópontjuk az, hogy Európa többféle kisebb-nagyobb krízissel néz szembe. Az euro-válság még egyáltalán nem múlt el, de kezelésének következményei több országban is visszafogják a gazdasági növekedést. A globalizálódó világban kontinens méretű új versenytársakkal (Kína, India, Brazília, Indonézia) szemben kell helytállnia az európai országok gazdaságának. A 28 tagú unió döntéshozatali rendje inkább bürokratikus, mint demokratikus. Az Európai Parlament inkább a lobbizás melegágya, mint a demokrácia szentélye.

A 2014. február első felében született írás még nem térhetett ki rá, de ma már az ukrán és főként a krími események kapcsán látjuk: a kül- és védelempolitikában is újból számít a méret és az erő. A tanulmány szerzői – Roger Godino és Fabien Verdier – e gondok megoldására javasolják az Európai Föderáció megalakítását a katasztrófával fenyegető eurózóna-elhagyás és a nemzeti szuverenitások erősítése helyett.

Az Európai Unió valójában ma is kétsebességes integráció. A 28 tagállam alkot egyfajta piaci és közjogi értékközösséget, 18-an azonban már szorosabbra fűzték kapcsolatukat a közös pénz használatával. És még az eurózóna tagállamai sem egységesek, bár a belépéskor elfogadták a közös gazdaságpolitikai szabályokat.

Az Európai Föderációt hat vagy hét tagállam alapítaná meg: Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Olaszország, Spanyolország és esetleg Lengyelország. A szövetség hatásköre a pénzügyekre, az energiapolitikára, az európai infrastruktúrára, a tudományos kutatásra és a védelemre terjedne ki. Ez utóbbi korábban kevés figyelmet kapott, ezt is az ukrajnai események tették hangsúlyossá: Európa katonai biztonsága a NATO-tól, ténylegesen az USA katonai jelenlététől függ, de az amerikai csapatok már elhagyták a kontinenst. Nincs közös európai véderő és azt kiszolgáló hadiipar sem.

Az Európai Föderáció a nemzetállamok szövetsége lenne, amelyek szuverenitásuk egy részét átengedik a közös irányításnak. Ezt alkotmány erejű szerződés rögzítené és a jogok gyakorlását valódi demokratikus kontroll alá helyeznék, amit kétkamarás parlament gyakorolna. Az alsó ház 300 képviselőjét a tagállamok parlamentjei küldenék az ország létszámának arányában. A felsőház 80 szenátorát a tagállamok saját felsőházai küldenék, de a GDP-arányosan. A Szövetségi Tanácsba minden tagállam kormánya a saját parlamentjével egyetértésben 3-3 tagot delegálna. Az alsó és felsőház kongresszusa választaná meg a végrehajtó hatalmat gyakorló elnököt. Ő maga választana miniszterelnököt, akinek el kéne nyernie mindkét ház jóváhagyását kormánya bemutatásakor.

Az intézményrendszer működését az elnök felügyeli, a kormányét a parlament. A költségvetést mindkét háznak el kell fogadnia, az elnök pedig bizonyos körülmények esetén feloszlathatja mindkét házat, a nemzetállamok Tanácsa bármely törvényt megvétózhat. Az intézmények közötti vita esetén népszavazás dönt a kérdésről. Mint látható a javaslattevők az Amerikai Egyesült Államok konstrukcióját vették mintaként, a fékek és ellensúlyok rendszerével kívánják biztosítani a Föderáció működésében a demokráciát, a rugalmas cselekvőképességet és a többségi akaratok kisebbségek kárára történő érvényesítését. Mindezt létre lehet hozni úgy, hogy a korábbi (uniós, közös valutás) szerződések érvényben maradnak.

Ez a rendszer tehát a közös pénz mellé létrehozná a közös fiskális politikát, amely nélkül az egységes valutának valóban nem sok értelme van. Összekötné végre fizikailag is a tagállamokat, ami az áruk és szolgáltatások szabad mozgásának alapfeltétele. Az ebből következő egységes energiarendszer részben gazdaságélénkítő hatású lenne, részben pedig lazítana a külső energiafüggőségen. A közös, ütőképes véderő léte kézenfekvő európai érdek. Hát ezért van szükség egy – az amerikaihoz hasonló elveken felépülő – Európai Föderációra.

Csakhogy a megnövelt cselekvőképességnek ára is van. Elsősorban persze az adók. Lehet ígérni, hogy a közös államszervezet kicsi és olcsó lesz, de ismerjük az ilyen intézmények különösen a kiadások területén burjánzásra hajlamos természetét. Lehet abban bízni, hogy egyes feladatok szövetségi szintre emelése a méretgazdaságosság miatt mérsékeltebb összköltséggel is megoldható. Ez például érvényesülhet a külképviseletek számának csökkenésében a külügyi apparátus egyesítésekor. A hatékony közös védelmi rendszer viszont biztosan több pénzbe fog kerülni, mint a mostani potyautas konstrukció, bár az meg fenntarthatatlan. Talán a szövetségi, nemzetállami, helyi adórendszer egységesítése is hozhat valami megtakarítást, különösen a belső határon átnyúló tranzakciókat folytató cégeknek és az ezeket ellenőrző hatóságoknak.

De már a javaslatban megjelennek a fenyegető árnyak. A közös kutatás-fejlesztés, sőt gazdaság- és iparfejlesztés gondolata természetesen azonnal kicsapja a biztosítékot a magamfajta libertáriusnál. Hát még, amikor a szövetségi állam megnövekedő hitelképességéről értekeznek a szerzők, amiből e programokat finanszírozni lehet! Itt bizony annak a bizonyos dajka-államnak a képe sejlik fel, amit nemcsak az amerikaiak utálnak olyan őszintén, hanem a fejlesztési programokat ötéves tervek formájában már megtapasztalt posztkommunista ország lakosaként én is. Ha saját korrupciós ügyeink mellé még az Edith Cresson-féle uniós balhék is eszünkbe jutnak, akkor további aggodalomra is van okunk. Hát ezért nincs szükség az Európai Föderációra.

Most akkor igen vagy nem? Ki tudja a választ? Én nem. De egyet tudok: az Európai Unió válságról válságra fejlődik. A tagállamoknak joguk van a szuverenitásukhoz, ahhoz is, hogy megfelelő körülmények között lemondjanak annak egy részéről, és ebben senki nem korlátozhatja őket. Azt hiszem, lesz többsebességes Európa, de még sok gondolkodást és munkát igényel a kialakítása. Most jó volna demagógok, szűk látókörű nacionalisták helyett olyan képviselőket küldeni az Európai Parlamentbe, akik alkalmasak e feladat végzésére. Mert nem volna jó öt év múlva Európa leglassabb külső körében – pláne nem azon is kívül – találni magunkat.