Magyarul is olvasható Frank Karsten és Karel Beckman szövege, a Túl a demokrácián. Az anarchokapitalista szerzőpáros “az utolsó tabuval” akar leszámolni, azzal, hogy a demokrácia jó dolog. Szerintem pontosabban és tisztességesebben érvelnek, mint az ugyanebből az irányzatból való Hans-Hermann Hoppe.  Sok mindenben igazuk van.

A demokrácia válságát, minőségromlását az Egyesült Államoktól Spanyolországig, az idillien polkorrekt és gazdag Norvégiától a Közép-Ázsiába tolódó, lassan szegényedő Magyarországig nehéz letagadni. Egy népszavazás – a Krímben – a II. világháború utáni időszak legsúlyosabb válságát idézheti elő. Egy másik népszavazás – Skóciában – Nyugat-Európa status quóját rendítheti meg. Annak sincs jele, hogy ez a folyamat visszafordítható volna.

Eddig elevennek hitt demokráciák magas gyűlöletszintű kétpártrendszerré degenerálódnak. Kikerülhetetlenek az árukapcsolások, mint Magyarországon, ahol a szabadságjogok visszaszerzésének vágya a baloldali ellenzék nagy részének tudatában a kapitalizmus iránti undorral társul; vagy Amerikában, ahol fordítva, az állami terjeszkedés elleni harcban, mondjuk, a kreacionizmus híveivel illik szolidárisnak lenni.

A szerzőknek igazuk van abban, hogy a többségnek jellemzően nincs igaza; hogy a válságra nem megoldás a “még több demokrácia”, ellenkezőleg; hogy a demokrácia nem feltétele sem a jólétnek, sem a szociális igazságosságnak; hogy a fejlett országokban folyamatosan nő az állami bürokrácia, és nőnek az állami kiadások (és nem tudni, mi lesz ennek a vége). Igazuk van abban, hogy a demokratikus viszonyok között a politikusok egyszerre hajlamosak az állami túlköltekezésre és a magánharácsolásra.  (“Amint az emberek rájönnek, hogy pénzt szavazhatnak meg saját maguknak, az a köztársaság végét jelenti” – idézik Benjamin Franklint, aki tömören összefoglalta a mai magyar helyzetet.)

Igazuk van abban is, hogy a demokrácia a kollektivsta szellemnek kedvez, és egyáltalán nem garancia az egyéni szabadság(jogok)ra. És így tovább. Egy nagy tévedésük van: a modern demokrácia nem pontosan az, amit ők annak neveznek. Ez ott ütközik ki, ahol az amerikai Alapító Atyákat idézik:

„A demokrácia olyan, mintha két farkas és egy bárány szavazna arról, hogy mi legyen a vacsora. A szabadság egy jól felfegyverzett bárány, amelyik vitatja a szavazás eredményét.” – Benjamin Franklin .

„A demokrácia sosem marad fenn sokáig. Elpazarolja, kimeríti és megöli magát. Soha nem volt még demokrácia, amelyik ne követett volna el öngyilkosságot.” – John Adams.

„A demokrácia nem más, mint a csőcselék uralma, amikor az emberek 51 százaléka elveheti a másik 49 százalék összes jogát.” – Thomas Jefferson.

Csak hát fogalomtörténeti evidencia, hogy az Alapító Atyák – klasszikus műveltségű emberek lévén – nem a saját maguk által kidolgozott rendszert, hanem a görög demokráciát nevezték demokráciának. Az pedig elrettentő példa volt számukra a törvényhozó népgyűléssel, a hatalmas létszámú, sorsolás útján kiválasztott igazgatási testülettel, a buléval (ötszázak tanácsa), a cserépszavazással, a demagógokkal, a roppant költséges államapparátussal, politikai célokra államilag megvásárolható szegényekkel, a rendszer fenntatásához szükséges birodalomépítő erőszakossággal és a háborús kalandokkal, valamint a belőlük következő végső bukással. Az amerikai szisztémát tudatosan nem az athéni demokráciáról mintázták.

Az a rendszer, amit ma demokrácia néven ismerünk, olyan elitista rendszerekből fejlődött ki – az angol parlamentarizmusból, a korai amerikai föderatív köztársaságból -, amelyeknek eszük ágában sem volt demokráciának nevezni magukat, és kifejezetten veszélyesnek tartották a kiterjedt választójogot, valamint a többségi akarat érvényesülését. Az amerikai rendszert úgy tervezték meg, hogy miközben a hatalmi ágak és tényezők  egymást fékezik, ellensúlyozzák,  sakkban tartják, a döntési hatalom a lehető legjobban eltávolodjék a mindenkori nyers többség akaratától.  Madisonnal az élen ezt a rendszert ismeretesen köztársaságnak nevezték, szemben a demokráciával; később ez a berendezkedés kapta a képviseleti demokrácia nevet.

Az elitizmus azonban történelmi távon nem volt tartható. A már demokráciának hívott amerikai demokrácia – az athénihoz hasonló általános fehér férfi választójoggal, a “közember” akaratának érvényesülésével – Andrew Jackson elnök (1829-37) nevéhez fűződik. Ennek a – különleges amerikai adottságokból fakadó – sikeréről és veszélyeiről, egyebek közt a többség zsarnokságáról értekezett Tocqueville. Aztán ő is közreműködött annak a francia demokratikus rendszernek a kidolgozásában, ami III. Napóleon uralmába torkollott.

A  jacksoni demokrácia azért lehetett sikeres, mert az állam viszonylag kicsi volt, és nem tudott túl sok mindent elrontani; az angolszász  jogrendszer sziklaszilárd, a politikai intézményrendszerben pedig, az Alapító Atyáknak köszönhetően, elég biztosíték volt az ellen, hogy akár felülről, akár alulról szétverjék. Politikailag azonban kudarcnak bizonyult, alkalmatlan volt a rabszolgaság kérdésének megoldására, és lényegében ugyanazt a bűnt követte el, mint athéni elődje: a többség jólétének fenntartása érdekében birodalmat épített más államok és népek kárára.

Ekkor lett uralkodó ideológiává a “manifest destiny”, az a nézet, hogy az amerikai népnek nyilvánvaló elrendeltetése, sőt kötelessége, hogy az országot az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjessze ki. Ekkor került sor csaknem fél évszázados toleráns (alkotmányos) európai-indián együttélés után az Egyesült Államok történetének első, népirtással határos  etnikai tisztogatására, ráadásul Jackson tevőleges támogatásával: az erősen asszimilált cseroki indiánok letelepedett, autonóm közösségét erőltetett menetben elhajtották a Mississippitől keletre lévő területeiről (“a könnyek útja”), hogy a földeket fehér telepesek foglalhassák el.

Ezután még volt több kisebb-nagyobb vérfürdő, egy pusztító polgárháború, mert a déli államok ragaszkodtak ahhoz a demokratikus jogukhoz, hogy fenntartsák a rabszolgaságot; utána az északiak kegyetlen, demokratikus bosszúja, meg az USA történetének legrosszabb elnöke, Ulysses Grant; tomboló korrupció, fontra megvett Kongresszus, rablóbárók tündöklése, gyarmatszerző háború, ilyesmik.

Nagy-Britanniában a belső demokrácia kiterjesztése együtt járt a gyarmatbirodalom felépítésével és kiszipolyozásával (erről Orwellnek volt egy-két szava), Franciaországban ugyancsak a mohó gyarmatosítással és egy hideg polgárháborúval (Dreyfus-ügy), és nehéz nem látni, hogy az ekkor kialakult politikai kultúrának milyen szerepe volt a Párizs környéki békeszerződésekben. Majd Versailles áldozata, Németország a kor legdemokratikusabb választási rendszerét vezette be, a legkiterjedtebb választójoggal. Az eredmény ismert.

Az emberiség történetének legpusztítóbb háborúja után, legalábbis a fejlett világban, beállt a kegyelmi állapot. Az általános választójog lett a norma, olyannyira, hogy mára a demokráciát, avagy a szabad politikai rendszert, kételyek nélkül ezzel azonosítják. A szovjet blokktól nyugatra előbb egyfajta liberális konzervatív konszenzus alakult ki, majd az 1960-as évekre a gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy a politikai demokrácia a társadalmi igazságossággal is összemosódjék.

Szerencsére a társadalmak ekkoriban már olyan összetettek voltak, hogy egyelőre sehol nem alakult ki polarizált kétpártrendszer, ahol a két oldal egymás politikai parazitája. A hanyatlás csupán 2000 után jutott el sok helyen idáig.

Karsten és Beckman képviseleti demokrácia címén már ezt a degenerálódott állapotot diagnosztizálja – ami jócskán eltávolodott a képviseleti demokrácia eredeti elveitől és mechanizmusaitól.

A képviseleti demokráciánál jobbnak tartják a közvetlen demokráciát, a centralizált nemzetállamnál a svájci kantonrendszert, elképzelésük szerint a demokráciát olyan állapot váltaná fel, ahol a helyi (“vallásos, kommunista, kapitalista, kisebbségi stb.”, avagy “monarchista, kommunista, konzervatív, vallásos vagy akár tekintélyelvű”) közösségek maguk választanák meg a saját kormányzásuk módját, betartanának néhány alapvető szabályt, de különben szabadon lehetne hozzájuk csatlakozni, kinek mi tetszik, olyan lenne, mint a piac vagy az internet.

Az emberi természet és történelem ismeretében ez tömény badarság, bár nem fenyeget az a veszély, hogy valaha is megvalósul. De attól még Karsten és Beckman diagnózisa eléggé találó: ha a szabadságot biztosító, választásokon alapuló rendszerek az egyenlőség és igazságosság zászlaja alá állnak, akkor mind kevésbé tudják garantálni azt az általános jólétet, ami az ilyen rendszerek céljához, a minél nagyobb igazságossághoz és az egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges.  A többség zsarnoksága viszont kivédhetetlen, és minél nyugtalanabb a többség, annál zsarnokibb. A választásokon alapuló rendszerek szerkezetileg egyre közelebb kerülnek a balvégzetű görög demokráciához, pontosan ahhoz, amit a szabadság hívei eredetileg el akartak kerülni (megjegyzem, Karsten és Beckman sem ajánl nagyon mást.) A negatív visszacsatolásból egyelőre nem látszik kiút.