A közéletben a jobb- és baloldali antikapitalisták rendre ismételgetik kritikájukat a kapitalizmussal szemben, sajnos nem sikertelenül. Mára az egykor, a jóléttel együtt vágyott kapitalizmus olyan elutasítottságot tudott elérni, amilyet Kádár János anno álmaiban sem mert remélni.

Az érhetőség kedvéért azt is szögezzük le, hogy mi itt a kapitalizmus alatt a szabad piacot, szabad vállalkozást, szabad versenyt értjük. És gyorsan lendüljünk át azon a primitív érven, hogy nincs tökéletes verseny. Igen, valóban nincs, ahogy nincs tökéletes ember se. De ahogy vannak nagyon gonosz és vannak nagyon jó emberek is, úgy vannak jellemzően szabad piaccal, versennyel rendelkező országok, és vannak nagyon korlátozott és torz piaccal rendelkező országok is. Mindkettőt kapitalistának mondják, noha óriási különbség van közöttük.

Nézzük meg hát ezeket a visszatérő standard kritikákat és vizsgáljuk meg azokat. A kapitalizmus ezek szerint

1. nem szüntette meg a szegénységet;

2. kizsákmányolást jelent;

3. nagy jövedelmi és vagyoni különbségeket eredményez;

4. erőfölénnyel való visszaélést jelent.

Szegénység

Tisztázzuk először azt, hogy a szegénységhez nem kell tenni semmit. Az egyszerűen alapértelmezett létállapot a Föld nevű bolygón. Az összes élőlény közül az ember számára a legalkalmatlanabb, és a legkisebb kényelem érzeteléréséhez át kell alakítania a környezetét, életre alkalmassá kell tennie. Erről szól a civilizáció. Ezt csak azért írom, hogy világos legyen: a szegénység oka alapvetően nem a másik ember, hanem maga a lét.

A komfortosabb életért mindig kellett valamit tenni az embernek, de évezredeken át az erőszak és az előjogok voltak azok a tényezők, amelyek megszabták, ki mennyire részesült a jobb életért előállított javakból (ezen a ponton meg is érkeztünk 2. pontunkhoz, a kizsákmányoláshoz, amiről illik tudni, hogy azt sem a kapitalizmus találta fel). Fentiekből következik, hogy a történelem nagy részében az emberiség jó része igen nagy szegénységben élt.

Nézzük, hogy alakult a szegénység az utóbbi 200 évben:

1

Bár a kritikusok előszeretettel varrják a kapitalizmus nyakába a szegénységet, elég egyértelmű, hogy az az ipari forradalom következtében folyamatosan csökkent, és ez a trend a II. világháború után felgyorsult. Tegyük hozzá, mindezt úgy tette, hogy közben az emberiség létszáma megtöbbszöröződött. Bármilyen szívszorongató is Twist Oliver és Copperfield Dávid története, sorstársaik számát a kapitalizmus csökkentette ténylegesen.

Kizsákmányolás

A kizsákmányolás a fentiek szerint egyidős az emberiséggel és roppant gonosz dolog.

A baj az, hogy a marxisták a kapitalista termelési folyamatban keletkezett értéktöbbletet egy kalap alá veszik ezzel a gonoszsággal, holott a szabadon szerződött bér és az erőszakos kifosztás között alapvető különbség van. Tulajdonképpen a történelem folyamán egyedül a szabadpiaci kapitalizmus tette lehetővé, hogy az elosztásban a teljesítmény legyen a meghatározó, ne az erőszak és az előjogok. Vagy másként, a kapitalizmus térnyerésével a társadalomban csökkent a kizsákmányolás (és mint fentebb láttuk, az általános szegénység is).

Tehát csökkent, nem mondtuk, hogy megszűnt. Szó sincs róla, és ha kizsákmányolást akarunk keresni, akkor nem kell nagyon messzire menni, itt van például a 27%-os áfa. Minden terméken és szolgáltatáson 27% haszna van az államnak. Ekkora haszonkulcsért sok, ma küszködő iparág mind a két kezét összetenné örömében és hálájában. Ennél sokkal kisebb haszonért kénytelen gályázni nagyon sok vállalkozás, többek között az állam erőszakos kifosztása, kizsákmányolása következtében.

Nagy jövedelmi és vagyoni különbségek

Kérdés, hogy abszolút értékben rossz-e az ilyen különbség? Mit jelent a nagy, és mekkora az elfogadhatatlan?

OccupyAlapvető kérdés, hogy miből származnak a jövedelmi és a vagyoni különbségek. Ha a különbség kizsákmányolásból származik, akkor elfogadhatatlan, és minél nagyobb annál elfogadhatatlanabb. Ha a különbségek teljesítmény alapon jöttek létre, akkor az teljesen természetes és nem számít, hogy mekkora.

Világos, hogy ideális esetben a tökéletes verseny tudna teljesítmény szerinti, igazságos, egyben erkölcsös jövedelem elosztás produkálni, de az nem létezik. A lehetséges legigazságosabb állapotot viszont a legpiacorientáltabb gazdasággal lehet elérni. A teljesítmény alapon létrejött különbségeket irigységből gyűlölőkkel nem tudunk mit kezdeni.

Az emberi produkciók értékében nagyon nagy különbségek vannak, ergo jogosan lehetnek nagy különbségek a jövedelmekben is. De ebből az is következik, hogy az erőszakolt egyenlősdi is kifosztás, és ugyanolyan igazságtalan, mint a kizsákmányolás. Lényegében ugyanaz, azzal a különbséggel, hogy az egyenlősdi törvényszerűen akadályozza a fejlődést, ezért egyenlően szegény társadalmat hoz létre egy elnyomó kiváltságos réteggel. A szocializmus tehát nem előrelépés a társadalmi fejlődésben, hanem visszalépés az ősi kizsákmányoló és nyomor kultúrákhoz.

Egy nemzetközi felmérés szerint az Egyesült Államok nélkül) a nyugati liberális piacgazdaságokban viszonylag kisebbek, a diktatórikus, oligarchikus ázsiai és afrikai államokban viszont igazán nagyok a vagyoni különbségek. Következtetés: erre a problémára is a piac a megoldás, és roppant igazságtalan dolog ezt is a kapitalizmus számlájára írni.

Magyarország európai viszonylatban is azok közé tartozik, ahol nem nagy a jövedelmek szórása. Nálunk az a baj, hogy ez a viszonylag kis szórás eleve egy alacsony átlag körül oszlik el, tehát nagy a szegénységi küszöb alá szorultak aránya. Ezen az sem segítene sokat, ha hirtelen csökkennének a jövedelmi különbségek. Az átlagjövedelem emelkedése az, ami segítene. Vagyis a gazdasági növekedés, a szabadabb piacgazdaság, a szabad verseny.

Erőfölénnyel való visszaélés

Nincs szükség arra, hogy fényezzük a vállalkozókat, kapitalistákat. Tudjuk, hogy a céljuk mindig jó üzletet csinálni, profitot maximalizálni, ezt rendben valónak is tartjuk. Azt is tudjuk, és az is teljesen rendben van, hogy ezt – törekedve a hatékonyságra – a legkisebb munka- és energia-befektetéssel szeretnék elérni. A verseny macerás, stresszes dolog a vállalkozónak, természetes tehát, hogy ha tudja, akkor el akarja kerüli.

Ők olyan versenyzők, akik igazából győzni szeretnek, nem versenyezni. Ha verseny van, akkor nem a “kisember” áll szemben a behemóttal, ahogy minden más rendszerben van, hanem a behemótok birkóznak egymással a “kisember” kegyeiért.

Az államnak, a hatóságoknak az a feladata, hogy betartassa a versenyszabályokat, hogy győzni csak tiszta versenyben lehessen.

A monopolhelyzet valóban alkalmas az erőfölénnyel való visszaélésre, de vegyük észre, hogy a prekapitalista korok magától értetődő felállása az erőfölény és az azzal való visszaélés volt. Éppen a piaci verseny és a liberális demokrácia képes ezt jelentősen korlátozni.

Az államhatalom, ha akarja, hatékonyan tudja kezelni a monopolveszélyt. Akinek efelől kétsége van, nézze meg, hogy meg tudja szorongatni a monopóliumokat a kormány. Egyben azt is vegyük észre, hogy ami igazán veszélyes ma, az az állammonopólium kialakulása. Ott ugyanis már nincs felettes hatóság, az állammonopólium valóban veszélyesen vissza tud élni az erőfölénnyel. De ez utóbbi már nem a gazdasági rendszer kérdése, hanem politikai kérdés.

Sokszor halljuk még, hogy a piac nem mindenható, nem old meg egy sor problémát. Úgy van.

A piaci verseny nem oldja meg az emberiség minden problémáját (nem tudom, ígért-e ilyet egyáltalán valaki a piac nevében?), a piac “csak” a gazdasági, és az azokhoz kapcsolódó járulékos problémákat oldja meg. Jelen korban nekünk ezek megoldása elég jelentős előrelépést jelentene.

Összegezzük akkor!

Mivel is vádolják a kapitalizmust a kritikusai? Csupa olyan problémával, amelyeken eddig egyedül a kapitalizmus, a szabad piacgazdaság tudott javítani.

Azon kívül a kapitalizmussal szemben, elrettentő példaként, sorra olyan társadalmi-gazdasági problémákkal küszködő országokat hoznak fel, ahol egyébként súlyosan korlátozzák a piac szabadságát, és ostoba állami beavatkozásokkal torzítják azt. Argentína csődtömegét például rendre a kapitalizmus számlájára szeretik írni, pedig ha az állatorvosokhoz hasonlóan létezne a közgazdászoknak lova, akkor arra minden bizonnyal az argentin gazdaságpolitika lehetne a legalkalmasabb.