Mármint a napi hazugságokba. Oldalakon át sorolhatnánk a példákat arra, mit (nem ígértek), mit (nem) képviseltek ezek 2010 előtt, és ehhez képest mit adott nekünk a NER négy éve. Hiába, mert a leglényegesebb kérdésre akkor sem tudnánk mit mondani: hogyan lehetséges az, hogy máig ilyen elsöprő többsége van ennek a kormányzatnak, holott a) ha ezen botrányok töredéke fordul csak elő a Gyurcsány-kormányok idején, már az utcán forrong a Békemenet és égnek a kukák, b) ordító a diszkrepancia a nyilvános retorika és a mindennapok tapasztalható valósága között.

Elképzelhető lett volna az elmúltnyolcévben, hogy egy szoclib kormányzat megússza a privát nyugdíjvagyonok szervezett ellopását? A közoktatás szétbarmolását, egy egységes, állami ideológia ráerőszakolását a gyerekekre és a pedagógusokra? Az ország energiapolitikájának Oroszországhoz kötését évtizedekre, titkos paktumok, ismeretlen számítások és háttértanulmányok alapján? Nem, nem képzelhető el.

A közoktatás központosítása, a tankönyvpiac áramvonalasítása, a gyerekek kisajátítása délután négyig ráadásul így vagy úgy minden családot érint, nehéz elképzelni, hogy ezt a napi tapasztalatot igazolja vissza a “közoktatásban minden rendben van” típusú agitprop őrület (a közoktatás kérdésére hamarosan külön is visszatérünk a blogon). Ugyanez, sőt, még súlyosabb a helyzet az egészségüggyel.

Orbán: "jobban teljesítünk az egészségügyben is" (Fotó: MTI)

Orbán: “jobban teljesítünk az egészségügyben is” (Fotó: MTI)

Közel egy éve a minél teljesebb privatizációt javasoltuk az egészségügyben uralkodó tarthatatlan állapotok (nyilván nem mindenható) megoldására: “Privát tulajdonú, a felelősséget, az üzletet ismerő, a páciensek egyéni jogaival tisztában lévő egészségügyi intézményekre van szükség, amelyek nem valami homályos, személytelen, tömeges “népegészségügyi” feladatot látnak el, hanem tudják, hogy az egészség a legdrágább értékünk, tehát ára van.” A kórházakban, rendelőkben tapasztalható napi megalázó ügymenet, az irracionalitás diadalát jelentő überbürokratikus, az egyén számos alapvető jogát (önrendelkezés, privát szféra, információhoz való jutás stb.) sértő üzemmódot ugyanis fel kell váltania egy szolgáltatói típusú, az egyén (páciens vagy ketteske helyett legyen ügyfél) érdekét és jogait szem előtt tartó, a gyógyításban és a minőségi munkában érdekeltté tevő rendszernek.

Ez nyilván még odébb van, ráadásul az OEP-finanszírozás radikális átalakítása bonyolult ügy, de pl. intézmények magánkézbe adása nem annyira az. Teljesen egyértelmű, hogy a magyar eü-intézmények megalázó hétköznapjaira nem az államosítás megtartása a megoldás, hiszen az okozta a problémát. Nem véletlen, hogy balról sem a privatizációt hirdetik, csak a kórházak “vissza-önkormányzatosítását”, akárcsak az oktatásban. Az intézményi magánosítás előkészítéséhez, a finanszírozás átstrukturálásához, a kliensbarát szemlélet kialakításához,a patikaliberalizáció újraindításához politikai fordulatra van szükség, illetve (piacpárti erő híján) egy olyan lakossági klíma kialakulásához, ami az esetleg győztes baloldalt a privát megoldások felé tolja.

Mert az, ami most van, tarthatatlan és tűrhetetlen. Főleg a négy éve tartó hazugságáradat és a valóság közti szakadék.

“Magyarország ma már jobban teljesít az egészségügy területén is, mint korábban, de még nem elég jól” – hallottuk nemrég a miniszterelnöktől, aki immár teljesen magától értetődően bocsát ki magából ilyeneket, hozzátéve persze, hogy “de sokat kell dolgozni annak érdekében, hogy a kórházak, az orvosok, ápolónők, és elsősorban a betegek biztonságban érezzék magukat”, vannak tehát még problémák, elvtársak, de majd elmúlnak.

“A kormány biztos alapokra helyezte az egészségügyi rendszert, a kórházak adóssága negyedével csökkent, és 300 milliárd forintos fejlesztési program zajlik az ágazatban” – közölte Orbán a minap is, valaminek az avatásán, kiegészítve azzal, hogy “2010-ben úgy gondolta, négy év elteltével az lehet a legjobb hír, hogy egyetlen kórház sem dőlt be, de ennél többre futotta Magyarország erejéből.” Nézzük akkor, mire futotta Magyarország erejéből.

Mint az a Népszabadság összeállításából kiderül, semmi nem stimmel az adósságok kérdésében. Nem 125, hanem 37,5 milliárdos adósságot örököltek 2010-ben, most 50 milliárdnál tartunk, a kormányzati PR dacára nem igaz, hogy nincs csődveszély kéttucatnyi kórházban, és nem a komcsi sajtó, hanem a kórházszövetség adata, hogy “az intézmények összadóssága havonta 4-4,5 milliárddal nő.”Csökkent, de nem állították meg az orvosok elvándorlását, egyre több ápoló, gyógyszerész és fogorvos távozna külföldre. Ráadásul még a lakájmédia is arról közöl hosszú cikkeket, hogy az egészségügyben továbbra is feudális állapotok konzerválják a betegek kiszolgáltatottságát, és “csak mítosz a magas színvonal és az ingyenes ellátás.” Akit pedig az érdekel, konkrétan mi változott az elmúlt négy évben “terepen”, a kórházakban, az klikkeljen régi barátunk, a Praxis blog szinte bármelyik beszámolójára:

“Megpróbálta a beépített hívógombbal a nővért hívni, amely nem járt sikerrel, mert a nővérhívó ki volt kapcsolva, végül betegtársa ment ki a nővérért, aki miután bejött nem szép hangnemben közölte édesanyámmal, hogy éjszaka van, és ne hisztizzen, hanem aludjon.”

“Habár nem voltam éppen a legvidámabb, de nem sértően, vagy bunkón kérdeztem rá, csak tudni akartam, mégis miért vártunk ennyit. Egy szimpla magyarázattal és egy egszerű “bocsásson meg a kellemetlenségekért” mondattal beértem volna. Ehelyett az orvos kikelve magából csapkodni kezdett és emelt hangon közölte velem, ha nem tetszik, ott a fizetős lehetőség,miért nem mentem oda. Teljesen kiakadt, én pedig ráhagytam.”

“Nagymamámat az Erzsébet kórházba kellett vinni (ez a Péterfy Sándor u-i kórházhoz tartozik)a belgyógyászatra. Megkapta az ágyat,és én türelmesen vártam vele együtt,hogy egy nővérke bejöjjön a kórterembe. Szerettem volna tudni,kihez tartozik,ki az akinek szólhatok ha valami segítségre van szükségünk. Nem sokára beviharzott egy középkorú nővérke,aki meglátva,hogy két új beteget kapott a kórterem a következővel indított. Nem mosdatok,nem emelek,kivinni a beteget nem tudom,leszakadt a derekam. Csak néztünk,mint hal a szatyorban.”

Szóval, lehetőleg ne mondja senki, hogy a magyar egészségügyi rendszert biztos alapokra állította. Ennél jóval kevesebbre futotta Magyarország erejéből.