Nem kell elhamarkodni a választ.

Az Index szerzője már áttekintette a képviselőjelöltek mezőnyét, és becslése szerint minden eddiginél kisebb, 10, majd 9 százalék után most a legnagyobb valószínűséggel 8 százalék lesz a nők aránya. Ez világviszonylatban kirívóan kevés.

A magyarázat látszólag nagyon egyszerű: azt hihetnénk, a magyar politika borzasztóan mácsó világ, a politikusok hímnemű többsége lenézi a nőket, úgy is beszél velük. (Bár megkockáztatom, hogy ha “képviselőtársaik általában tesznek rá, miről beszél Szél Bernadett vagy Dúró Dóra”, annak oka nem feltétlenül a nemükkel függ össze.)

Ráadásul a fideszes Pelczné Gáll Ildikó, mintegy élő bizonyítékául annak, hogy a kvótarendszer nem biztosan vezetne jóra, helyeselte, hogy az egyéni képviselőjelöltjeiknek csak öt százaléka nő. Egy belső felmérésre hivatkozott, miszerint a választók szívesebben szavaznak férfiakra, mert ők “az adott politikai közegben” jobban el tudják érni céljaikat. Mielőtt megnéznénk, milyen ez a közeg, és miféle célokról van itt szó, vegyük szemügyre a női kvóta melletti érveket.

Az első a legsimább posztmodern feminista érvelés: férfihegemónia van, ez igazságtalan, és egyszeri beavatkozással meg lehet törni. Törvény által enyhíteni lehet a nők hátrányát. Ez korunkban eléggé elfogadott, legitim ideológia. Egyetérteni ugyan nem értek egyet vele, de tiszteletben tartom.  Itt nem bonyolódom bele, hogy miért ellentétes a képviseleti demokrácia elvével; női kvóta vagy ott van, ahol nincs képviseleti demokrácia (mint Kubában), vagy nem erős (mint Ruandában), vagy ott, ahol akkora a jólét és a társadalmi nyugalom, hogy a képviseleti demokrácián túl futja az e kettőtől független igazságtalanságok minimalizálására is (Szlovéniától Finnországig).

Már itt felhívom a figyelmet, hogy a gender-kvótának arányos választási rendszerben van értelme; a pártok a listáikon tudják nem szerint megválogatni a jelöltjeiket.  (Mindenesetre ebben az ügyben következett be 2007 végén az a furcsa eset, hogy Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor ugyanúgy szavazott – a kvóta mellett – a vesztes oldalon.)

Egy másik érvelés szerint ha kevés a nő a politikában, akkor nem érvényesülnek eléggé bizonyos előnyös női tulajdonságok, mint az empátiára való képesség, a szociális érzékenység (jószívűség) a szelíd kitartás vagy a gondolkodás hajlékonysága. Mondhatnánk, hogy azok a nők, akik ezt hirdetik, a leghagyományosabb sztereotípiákat veszik magukra – a nagy államnők I. Erzsébettől Mária Terézián át Margaret Thatcherig sem különösebben szelídek, sem túl empatikusak nem voltak.

Másfelől nem kevés jó női politikusnak – gondoljunk Merkelre, de ne csak rá – olyan adottságai vannak, amelyeket a sztereotip szemlélet férfitulajdonságnak vél, mint például a számolóközpont fejlettsége vagy a protestáns munka- és felhalmozási éthosz. Nekem is volna hasonló jelöltem Magyarország vezetésére, de gondolom, sem ő nem olyan bolond,  hogy ebben az országban politikai szerepet vállaljon, sem az ország nem annyira normális, hogy ilyen miniszterelnök kelljen neki.

A harmadik típusú érvelést Szelényi Zsuzsannától, az Együtt-PM politikusától hallhattuk. Eszerint “azok az országok, ahol (a nők) helyet kapnak a döntéshozatalban, igazságosabbak, demokratikusabbak és versenyképesebbek lesznek”. Hogy mitől, az nem derül ki, illetve egy másik tudósítás szerint “hatékonyabban, kevesebb korrupcióval működnek azok a szervezetek, amelyek vezetését legalább egyharmadnyi arányban nők látják el”. Most nem poénkodunk Lászlónén, főleg nem néhai Tocsik Mártán, de talán inkább fordítva van: az igazságosabb, demokratikusabb és versenyképesebb országokban valamiért több nő jut be a parlamentbe, és a nők olyan szervezetek vezetésében kaphatnak szerepet, amelyek eleve kevésbé korruptak.

Mi lehet ez a “valamiért”?

Először is el kell oszlatnom egy hazai feminista tévhitet. A magyar társadalom lehet, hogy politikailag nem korrekt, de nem durván mácsó. (Az, hogy penetráns bunkók kerülnek be a parlamentbe, inkább a képviselők szelektálásának sajátosan magyar módjáról, pontosabban a hiányáról árulkodik.) Sőt, a létező szocializmusnak a valódi munkásmozgalomtól örökölt elve és programja, a nők egyenjogúsítása mély nyomokat hagyott a mindennapi életen. A válság előtt, 2007-ben készült uniós elemzés szerint Magyarországon a nők és férfiak fizetése közötti különbség kisebb volt a régi tagországok átlagánál (azóta ez a helyzet megváltozott). A női menedzserek. céges döntéshozók, műszaki és természettudományi szektorban dolgozók aránya nagyobb, mint Ó-Európában; a felsőoktatásban dolgozó nők aránya pedig Magyarországon a legnagyobb.

Oda jutunk el tehát, hogy ha pont a parlamenti képviselők között feltűnően kevés nő akad, annak az oka nem lehet a nők állítólag kivételesen durva magyarországi megkülönböztetése, sem a nőkkel szembeni kivételesen erős előítélet.

Nézzünk viszont egy másik, meghökkentően hasonló adatot. Magyarországon a szülész-nőgyógyászok között 9 százalék a nők aránya. Az Egyesült Államokban minden második szülész-nőgyógyász: nő.

Mi a sajátosan magyar, közös vonás a politikában és a szülészet-nőgyógyászatban? Nos, láttuk, hogy nem a kivételesen heves, általános nőgyűlölet vagy előítéletesség. Hanem konkrétan az, hogy mindkettő viszonylag zárt szakma, ahol az a tény, hogy valaki állami alkalmazott, viszonylag nagy magánjövedelmet garantál. Vagyis a jövedelem és a jó élet nem annyira a piacon elváló, objektíven sikeres  teljesítménnyel függ össze (azzal, hogy jó orvosnak nagy fizetése és sok gazdag páciense van), hanem előbb magába a szakmába, egy viszonylag zárt klubba kell bejutni. Onnan már minden megy olajozottan, de a bejutásról maga a szakma dönt. Nem szavazással, hanem sok kis személyes, reflexszerű, nem hivatalos beavatkozással, eleve a klub zártnak feltüntetésével  – úgy, hogy többnyire maga sincs vele tisztában, mit tesz.

A nőgyógyászszakma még hagyján. Úgy tudja fenntartani az aránytalan férfi túlsúlyt, hogy a bekerüléshez nagyon sokat kell tudni, és minden rossz döntésnek súlyos, esetleg büntetőjogi következményei lehetnek. A politikusszakmában ennél sokkal rosszabb a helyzet. A bekerülés független az intelligenciától, a tudástól, a kreativitástól, a felelősségtudattól, sőt ezek hiánya: előny. Kis pártokon kívül, amelyek aligha jutnak a középtávú jövőben hatalomhoz, a bekerülés feltétele csupaszon a személyes kapcsolat. Be kell vágódni azoknál, akik már belül vannak.

A magyar politikai közegben nem a tehetségesek érvényesülnek. Nem az a lényeg, hogy valakinek ismerete és véleménye legyen az adott témáról, hanem fordítva: az a fontos, hogy a politikus hogy ne tudjon róla semmit, és ne legyen véleménye. Szlogeneket kell ismételni, és vezényszóra nyomni a gombot. Cserébe a képviselő (helyi politikus, médiakatona stb.) megkapja a tiszteletdíját a pótlékokkal, a költségtérítést, a természetbeni kényeztetést, valamint a belépőkártyát a korrupcióhoz, például saját vagy rokoni “tanácsadó cég”, azaz kifiezetőhely vagy kenőpénzmosoda címén. (Ahhoz, hogy valaki a kártyát használni tudja, természetesen az országos vagy a helyi többséghez kell tartoznia.)

Ha Magyarországon a politikai osztályhoz tartozás nem volna a vagyonosodás lebiztosabb és ráadásul a képességektől független módja, akkor a belül lévők nem féltenék a klubot a kívül lévő, számukra idegen tehetségektől (akik között valószínűleg nagyobb a nők aránya, mint a parlamentben). Ahol pedig pusztán a személyes kapcsolatok döntenek, ott akadálytalanul érvényesül az, amit Eve Sedgwick homoszocialitásnak nevez: a nem szerelmi és nem szexuális, de személyes kapcsolatokban a nagy többség az azonos neműeket részesíti előnyben. A belül lévő férfiak a válogatáskor előnyben részesítik társadalmi kapcsolataikat, akik jellemzően férfiak. Férfiösszetartás (aminek tükörképe a “mi, nők jobbak vagyunk” hirdetése).

Mindezt tovább erősíti, hogy a magyar politikai osztály kialakulásában (pontosaban: olyanná fejlődésében, amilyen) igen nagy szerepet játszott két hagyományosan férfias szakma, az állambiztonság és a szervezett bűnözés. (A politikaival összefonódó gazdasági elitén pedig ezen túl a férfi túlsúlyú politikához való kapcsolódás: láthattuk, hogy a cégvezetők között Magyarországon viszonylag sok, a száz leggazdagabb magyar között viszont csak négy nő van, közülük is ketten örökölték a vagyonukat.)

Úgyhogy az nem gyógyít semmit a beteg magyar politikai rendszeren, ha bevezetik a női kvótát. Fordítva: ha a mostani rendszer helyett az alapoktól elkezdik felépíteni az újat a becsületes képviseleti demokráciát (ahol valódi pluralizmus van, valódi politikai verseny, valódi parlament, viszont a gazdaság nem függ beteges mértékben a politikától), akkor a nők aránya is garantálhatóan nagyobb lesz.