Amikor a szomszédunkban rendszert döntenek, vagy éppen katonai invázió zajlik, akkor persze jobban odafigyelünk, mint ha távolabbi országban fordul fel a világ. Ráadásul a modern információ-technológiának köszönhetően (Respect, Ustream!) késleltetés nélkül követhetjük az eseményeket. Amíg a kijevi forradalom zajlott, sokan tapadtunk néma döbbenettel a képernyőkre, internetes hírportálokra, okostelefonokra.

Amint egy kissé elcsitultak a lángok (szó szerint és képletesen), elindultak az értelmezések, magyarázatok, jóslatok és a következtetések. Voltak optimisták – az autokrata vezetőt előbb-utóbb elsöpri a népharag-, voltak pesszimisták – úgyis csak újabb oligarchák ülnek a nép nyakára, ha ugyan az oroszok nem avatkoznak bele – és számos egyéb is.

E sorba én egy apró részlettel csatlakoznék. Az Euromajdan – a kijevi Függetlenség terét a demonstrálók keresztelték át Majdanról Euromajdanra, ezzel is emlékeztetve: ők nem Putyin birodalmához, hanem az Európai Unióhoz szeretnének csatlakozni – harcairól sok képet láttunk. Néha felbukkant egy-egy felvétel a “hátországról”, persze főként a sebesültekről, sajtó már csak ilyen. Amikor megjelentek az első beszámolók arról, hogyan is élnek a téren a tüntetők, akkor már látni lehetett, hogy itt valódi népfelkelésről van szó, nem félkatonai puccskísérletről. Volt a képeken öreg, fiatal, tisztes polgári öltözetű hölgy és komplett katonai ruházatot viselő férfi, szemmel láthatólag iskolás diák és erősen futball-huligán kinézetű barikádharcos, pópa, meg még mindenféle ember. Azon is el-elgondolkodtam menetközben, hogy ez a sok résztvevő mit eszik, mit iszik, pihen-e valahol (a sátrak nem tűntek hónapokra szóló megoldásnak a tél közepén), hol tisztálkodnak, honnan van az a sok autógumi a barikádok tüzeihez.

A válaszokat először egy aktivista lány beszámolójából kaptam meg, majd az Index összefoglalójából. Igazából ezek tanulsága szívet melengetőbb volt egy ilyen magamfajta megátalkodott liberálisnak, mint a győztes harcokról szóló tudósításoké. A Majdan népe ugyanis roppant ügyesen megszervezte magát. Nem volt vezérkar, hierarchia. Aki úgy gondolta, hogy valami hasznos lehet, elkezdte csinálni, ha mások is így gondolták, akkor csatlakoztak hozzá. Persze, kiválasztódtak kisebb vezetők – például az afganisztáni veteránok harci tapasztalataikkal természetes módon irányították egy-egy barikádon a védekezést. A kőhordásban, Molotov-koktél gyártásban pedig az vett részt, aki akart, mégis volt elég muníció. A pihentetés, az ellátmány is spontánul szerveződött. Volt, hogy kevés volt az ennivaló, volt, hogy túl sok, de lényegében ha a színpadról bemondták, mire volna szükség, akkor az rövidesen került is.

Nyilván nem hétköznapi helyzet volt. De mégis, bizonyíték volt arra, hogy az emberek még rendkívüli helyzetben is képesek felismerni: mire van szükségük, hogyan oldják meg problémáikat és meg is tudják csinálni.

Ne mondja nekem senki, hogy békeidőben nem menne! Hogy mindig kell egy központ, amelyik megmondja, ki mit és hogyan tegyen. Nem véletlenül olyan erős a helyi közösségek ragaszkodása a saját szabályaikhoz az Egyesült Államokban. Ennek mókás vetülete az egyes államokban megmaradt ostoba törvények, rendelkezések sora. De a lényeg mégiscsak az, hogy az amerikai demokrácia nem kis mértékben azon nyugszik, hogy az emberek viszonylag kis közösségei döntenek a közösséget érintő ügyekről, és időnként még fegyverrel is hajlandóak harcolni e jogukért. (A polgárháború nem a feketék felszabadításáért tört ki, hanem az államok önállósága körüli viták fajultak el. A rabszolgaság kérdése ennek csak egy szelete volt.)

Az Európai Unió is hirdeti a szubszidiaritás elvét, de csak az unió és a tagállamok viszonyában. Vagyis a közösséget érintő kérdésekben “az Európai Unió csak akkor és annyiban jár el, amikor és amennyiben hatékonyabban tud fellépni, mint a tagállamok.” A tagállamokon belül már az adott ország polgárainak saját választásán múlik, hogy milyen szinten hozzák az életüket meghatározó döntéseket. Mi magyarok nagyon szeretünk minden probléma megoldására törvényt követelni. Na, ebben a ciklusban meg is kaptuk őket.

Nagyobb bátorságra volna szükség: sokkal több mindent kéne a települések, járások, kistérségek lakóinak hatáskörében hagyni. Ők is – akárcsak a Majdan felkelői – el tudnák dönteni, hogyan akarják megoldani a közös életet. Sőt, sok dolgot sokkal jobban meg tudnak ítélni, mint a magasságos országos hivatalok. Kell-e bolt, posta? Saját iskola, vagy inkább iskolabusz a szomszéd településre? Egyedi fűtés maradjon, vagy építsünk bio-erőművet? Ki szorul rá a segélyre és ki az, aki trükközik? Kinek van szüksége pénzre, kinek tűzifára, kinek csupán arra, hogy naponta szóba álljon vele valaki?

Persze, a forrásokat sem kéne mind besöpörni, egy részüket talán ott lehetne hagyni helyben. Pántlika nélkül. A település tudja, hogy öregek napközijére van szükség, vagy a csatornahálózat bővítésére, esetleg szociális segítőket kell alkalmazni. Hadd döntsék már el, hogy mire költik a saját pénzüket! És azt is, hogy ki járulhat hozzá inkább saját munkával, vagy más módon a közös teendőkhöz, mert – mondjuk – csekély a jövedelme, vagy nem kicsi, de sok szájat kell etetnie.

Ilyenkor persze felmerül az ellenvetés a potyautasokról meg a korrupcióról. Mert azt Budapesten hozott szabállyal jobban meg lehet akadályozni, mint a békési, tolnai faluban, ahol mindenki látja: ki mit tesz, hogyan él? Na, ez viccnek is rossz! A korrupt helyi kiskirályok is csak addig tudják űzni a játékukat, amíg a nagy közösből (pláne, az uniós potyapénzekből) szívják le a zsét. Amikor a saját helyi zsebeket ürítgetik, akkor hamar elszabadulnak az indulatok. Mint a Majdanon. Ha nem egy korrupt elit lökdöste volna Ukrajnát az orosz medve karjaiba, talán az energiaellátás szigorú érvei el tudták volna fogadtatni az ország lakóival, hogy a keleti szélhez kell igazodni. Az arany vécékefe szimbólumává vált mindannak, ami ellen fellázadtak.

Attól, hogy mi még hallgatunk a felcsúti stadion meg a már nem is homályos célú paksi szerződés miatt, még nem jelenti azt, hogy minden helyi kiskirály kilophatja magyar emberek szemét. Áprilisban meglátjuk, hogy a nagy ügyekben meddig tart a türelem. De a “kicsikben” – ami közelebb van, belátható, mértéke felfogható – hamarabb elfogy. Persze, a keresztapák helyi képviselői ellen nem célszerű lázadozni. De a maffiaállam ellen már érdemes tenni, különben úgy marad, sőt egyre rosszabb lesz.

A The Economistban megjelent egy nagy szerkesztőségi cikk arról, hogy a demokrácia teret veszíteni látszik a 21. században. A cikk arra hívja fel a figyelmet, hogy szabad választás nem elegendő a demokrácia megvalósulásához. Szükséges feltétel a többségi döntéssel megválasztott hatalom korlátozása is, különben a részérdekek érvényesülése elnyomhatja másokét. Mi, akik agresszíven újraelosztó társadalomban éltünk negyven évig, tudjuk, mivel jár ez és félve nézzük, ahogy a politikusaink a választási kampányban tett megnyilvánulásai ismét tovább löknek a tíz éve megkezdett visszaúton. A The Economist cikke szerint a részérdekek erejének legjobb korlátozása az, ha csökkentjük azoknak a javaknak a mennyiségét, amit az állam oszthat szét. A populista politikusok megfékezésének legjobb módja az, ha nem tehetnek senkinek hiteles ígéreteket, mert úgysem tudják majd megvalósítani a fékek és ellensúlyok miatt.

Számomra ez a Majdan legfőbb üzenete: a központi hatalmat el tudja söpörni és tud helyette működő alternatívát kínálni a helyi együttműködés. Ezt már az sem tudja megcáfolni, ha Ukrajnában netalán újabb oligarchacsoport jut országos hatalomhoz. Azoknak is lesz mitől félniük.