Elképzelni sem tudom, mi alapján dönti el az MTI, miből ír hírt, de valami oka csak lehetett, hogy egy szép napon hírértékűnek találta Stephen F. Cohen-nak, a New York-i és a Princetoni Egyetem nyugalmazott tanárának a The Nation című ismert baloldali hetilapban közölt írását. Tehát egy ember véleménycikkét.

Cohen professzor álláspontja szerint “Már hosszabb ideje torz képet fest Oroszországról az amerikai média, és az irányadó lapok legutóbbi, a szocsi téli olimpia vagy az ukrán válság apropóján megjelent cikkei alapján lassan az is elmondható, hogy a szakmaiságot sokszor teljesen nélkülöző újságírás vált általánossá.” Az amerikai média “démonizálja”, “zabolátlanul ostorozza” a jelenlegi orosz elnököt, ellenben Jelcint sztárolja, és bár az oroszoknál vannak problemák, azért nem mindenről szegény Putyin tehet, ott van pl. “az Egyesült Államok több mint két évtizede tartó provokatív politikája” – bújik ki az Amerika-ellenes szög az értelmiségi zsákból.

Sem Cohen politikailag értékelhetetlen, zavaros írása, sem az MTI érthetetlen hírszerkesztési gyakorlata nem magyarázza azonban azt, miért is születhetnek ilyen írások a szabad Nyugaton, főként Amerikában, ahol egyre-másra jelennek meg cikkek arról, hogy Putyinnak jelentős tábora van – nem a baloldali etatisták, hanem a konzervatív republikánusok köreiben. Egy friss felmérés szerint ugyan az amerikaiak többsége szerencsére immunis az orosz autokratára (“csak” 27 százalékuk kedveli), de azért érdekes, hogy a demokraták 20 százalékával szemben a republikánusok 32 százalékának pozitív a véleménye róla.

Hiába jönnek évek óta a jelentések arról, hogyan zülleszti állami korrupciós mocsárba országát az orosz elnök, hogyan küldi padlóra a piacgazdaságot a szervezett klientúra-vircsaft (lásd pl. az enyhén túlszámlázott szocsi projektet), hogyan küldi munkalágerbe milliárdos “oligarcha” kihívóit ugyanúgy, mint protestáló punk lányokat (már amikor nem korbácsoltatja meg őket), hogyan állítja bíróság elé politikai tüntetések szervezőit; hiába tudni pontosan, hogy a Kreml és szűkebb haveri köre konkrétan tesz a nyugati értelemben vett emberi jogokra, egyes amerikai konzervatívok elkezdtek felnézni a Kreml volt KGB-s urára.

Meg arra, hogy haverjával, a szintén volt KGB-s, dohánymutyista Kirill pátriárkával együtt kvázi államvallássá emelték az orosz ortodoxiát, és egyfajta orosz tradicionalista nemzeti-keresztény “szabadságharcba” kezdtek a rothadó Nyugat ellen.

Orosz “konzervatív” ostortámadás a Pussy Riot ellen:

A republikánus mainstreamtől alapvetően távol álló, de nem kevés befolyással bíró egyénekről, csoportokról van szó. Ilyen például a paleokonzervatív, hírhedten antiszemita Pat Buchanan, aki szerint bár a nyugati médiaelit gúnyolódik azon, hogy Putyin meg akarja védeni a “hagyományos értékeket”, azért az elnök szerinte “tisztábban látja a jövőt, mint a hidegháborús paradigmába ragadt amerikaiak.” A XXI. században Buchanan szerint a konzervatívok és a tradicionalisták felveszik a harcot a “multikulturális és transznacionális elit harcias szekularizmusa ellen.”

A Nyugat “liberalizálódásától” rettegő Buchanan egészen odáig ment, hogy feltette a kérdést: “vajon az emberiség jövőjéért folytatott kultúrharcban Putyin a mi oldalunkon áll?” Rod Dreher, az American Conservative c. folyóirat szerkesztője is kifejezte szimpátiáját a “hagyományos”, keresztény értékekért küzdő orosz elnök iránt, sőt, a szabadság és a demokrácia értékeit alapvető amerikai exportcikknek tartó neokonzervatívok egyike, Christopher Caldwell is arról írt a Financial Times-ban, hogy nyugati kritikusai eltúlozzák Putyin bírálatát, kárörömmel és rosszhiszeműséggel közelítik meg pl. a szocsi olimpia problémáit, pedig nem is csak ő tehet a projektet körbelengő korrupcióról.

Ezek az emberek ne tudnák, hogy az egyén szabadságát semmire sem becsülő, nacionalista, sprituális-irracionális, feudális viszonyokat tükröző és hirdető orosz “konzervativizmus” alapvetően, gyökeresen más, mint a mélyen individualista, szabadpiaci, a hatalom iránti szkepszist alkotmányosan is intézményesítő amerikai? De, valószínűleg tudják, csak éppen olyannyira el vannak keseredve egyrészt saját pártjuk, másrészt országuk, harmadrészt a Nyugat mint olyan állapotán, hogy keresik az élő alternatívákat (ami mondjuk Obama eddigi “munkásságát” elnézve nem is olyan érthetetlen).

Oroszország távol van attól, hogy egyfajta új szuperhatalmi státust célozzon meg magának (ezt így még Putyinék sem akarják), de új, határozott világlátású, globális szereplővé, “erkölcsi iránytűvé” nagyon is szeretne válni, nem látványosan, de határozottan követi pl. az “Eurázsiai Unió” projekt megvalósítását. Miközben Obama káotikus, elvtelen külpolitikája számos megalázó kudarchoz vezetett, Moszkva az elmúlt időszakban több jelentős külpolitikai sikert is elkönyvelhetett (iráni kompromisszum, szíriai rakétakontroll, szocsi olimpia). Putyin 2007 óta módszeresen építkezett, körbevette magát volt keményvonalasokkal és vezető hírszerzőkkel, és olyan represszív országot alakított ki, amelyhez már csak egy dolog hiányzott: a világnézet.

A “korai” Putyin még semmilyen ideológiát nem hirdetett, ennek az utóbbi 1-2 évben jött el az ideje (ezt saját lakájmédiájában is jó érzékkel nyomatja), ráérezve arra, hogy a nyugati értékvesztettség, kiüresedettség és az ezzel párhuzamos “politikailag korrekt” frázisgyártás nagyon sok nyugati konzervatívot nem elégít ki. Az elnök és emberei tehát világnézeti PR-offenzívába kezdtek: a “harmadik Rómáról” szóló ősi orosz meggyőződésnek megfelelően Oroszország szellemi súlyát, vezető szerepét hirdették. Nyikita Mihalkov, a világhírű filmrendező egyenesen “nemzetbiztonsági kérdésnek” nevezte az új orosz államideológiát.

A főbb sarokkövek: a “hagyományos” keresztény értékek, a hagyományos házasság megőrzése, ennek megfelelően a melegek és leszbikus elleni hecckampány (simán számításba véve, hogy náci utcai kommandók rendszeresen tettleg bántalmaznak és megaláznak melegeket); szociális és vallási konzervativizmus, ugyanakkor paradox módon a legális abortusz érintetlenül hagyása; a nyugati “nemek nélküli, terméketlen” liberalizmus elleni küzdelem.

Putyin remek érzékkel tapint rá a modern Nyugat komoly gondjaira: az értékek relativizmusára, a lopakodó nihilizmusra, jó és rossz egyenlő, megértő tolerálására, a pc-nyelvezet álszentségére, a multikulturális társadalmak szőnyeg alá söpört valóságára, az egyénközpontú szabad társadalom és a Nyugat prosperitását lehetővé tévő szabadpiaci gazdaság elvi megvédésének teljes hiányára. Oroszországot a Nyugat valahogy majd megtanulja kezelni – de ha el akarja kerülni a jóval súlyosabb problémát, azt, hogy saját határain belül is felbukkanjanak Putyin-szerű kihívások (hívószó: “nemzeti szuverenitás”), akkor inkább előbb, mint utóbb el kell kezdenie látni is, nemcsak nézni.