Az előző posztomban leírtam, hogy van egy általános hiedelem, miszerint (elöl a baráti, hátul az ellenséges nézet):
Marx megalkotott egy nagyon szép / nagyon gonosz elméletet,
de sajnos ez egyelőre megvalósíthatatlan / hálistennek megvalósíthatatlan,
viszont Lenin továbbfejlesztette és orosz viszonyokra alkalmazta / viszont Lenin ráerőszakolta Oroszországra,
majd Sztálin eltorzította / megvalósította a rossz lehetőségeit,
végül Sztálin utódai elpudvásították (szélsőbal) / visszatérítették a helyes útra (bal fősodor) / a legvéresebb őrületet kivéve megőrizték (jobb fősodor) / mind véreskezű büdös, lopós komcsik (magyar létező jobboldal).

Ezzel szemben kimutattam, hogy Lenin nem fejlesztett tovább semmit (illetve tett egy engedményt a valóságnak, de az nem marxista irányban volt), és Sztálin sem torzított el semmit, hanem a bolsevikok egyszerűen megvalósították Marx B-tervét. Ennek a lényege az volt, hogy a kommunista “fejlődés” megindításához nincs szükség a munkásosztály akár csak relatív többségére sem, sőt arra sem, hogy az ipari kapitalizmus legyen a társadalmi-gazdasági struktúra legfontosabb eleme. Az a fontos, hogy az országban működjön benne valamennyi kapitalizmus, a marxizmusra potenciálisan fogékony értelmiséggel, mozgósítható ipari munkássággal, és főleg gyenge legyen a “burzsoázia” (középosztály). Valamint gyenge legyen a magántulajdon intézménye, és a többség ne sirassa. Ezeknek a feltételeknek Oroszország ideálisan megfelelt.

Marx nem nagy, tankönyvszerű és elmélyedést kívánó, az általános nyilvánosságnak szánt teoretikus művekben, hanem célközönségnek szóló, tömör, konkrét útmutatásokban közölte, hogy még nem eléggé iparosodott országokban, ezen belül Oroszországban lehetséges a kommunista forradalom, és hogy utána mit kell tenni. Az orosz marxisták pedig követték a nekik szóló útmutatást.

Nagyon érdekes volt a poszt visszhangjának az az eleme, hogy  sokan – felkészültségtől és a marxizmushoz való viszonytól függetlenül – egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek, hiába neveztem meg a forrásokat. Most csak a politikafilozófus Marxot többé vagy kevésbé elfogadóknál maradva feltehetjük a kérdést: miért ilyen erős a szép marxi elmélet – rossz szovjet megvalósítás sémája?

Másképpen: egyszerű logikával azt hihetnénk, hogy ha van egy politikai vallás, akkor a gyakorlati megvalósításnak nagyobb legtitimitást adna, ha minduntalan arra hivatkoznának, hogy a vallásalapító így akarta. Ehhez képest az ellenkezője történt. Módszeresen elhallgatták azt a tényt, hogy Marx egyetlen közepesen fontos különbséggel azt akarta (elsőként Oroszországban győzelemre vitt forradalom, erős állam,  állami tulajdon uralma, központosítás, tervgazdaság ), amit ők megvalósítottak.

Hogyne, specialisták ismerték a Zaszulics-levelet, de nem szerepelt a tananyagokban, és főleg nem szerepelt az, hogy a levél címzettje aztán Leninnel és Trockijjal együtt szerkesztette az Iszkrát, tehát a bolsevik hatalomátvétel vezetői pontosan tudták, hogy mit mondott az oroszországi marxistáknak Marx. Viszont aki nem szelektálta ki emlékezetéből a “Világnézetünk alapjai” tantárgyat vagy a november 7-i szónoklatokat, az világosan emlékezhet a “leggyengébb láncszem” és a “szocializmus egy országban” (mármint Oroszországban) tételére, amit, mint ezerszer mondták, Lenin és nem más dolgozott ki.

Az egyetemen egyszer megbuktatták tudományos szocializmusból (pedig nehéz volt megbukni) azt az évfolyamtársamat, aki merő lázadásból közölte, hogy Lenin megcáfolta Marxnak azt azt a tételét, hogy a proletárforradalom először a legfejlettebb kapitalista országokban fog győzni. Nem “megcáfolta”, mondta a tanársegéd, micsoda szentségtörés, hanem továbbfejlesztette. Láthatóan fogalma sem volt arról, hogy Marx volt az, aki ellentmondott saját korábbi önmagának.

Mi lehet ennek az elfojtásnak az oka?

Annyi biztos, hogy a bolsevik hatalomátvétel idejére már eltűnt az elméletből és a propagandából a marxi B-terv, a paraszti földközösségen alapuló jobb rendszer. Lenin következetesen proletárforradalomról beszél. Az 1920-as évek legfontosabb kommunista ideológusai, Buharin, Gramsci és Lukács a proletármítoszt telítik meg filozófiai anyaggal. A parasztsággal egészen másodlagosan foglalkoznak. Ez főként az orosz szerzőtől és elméletíró honfitársaitól meghökkentő, hiszen az 1917-es forradalom (mármint a februári) idején a százmilliós lakossága óriási többsége paraszt volt, és csak hárommillió ipari munkás. De a magyar és az olasz gazdaság is elsőrendűen agrárius volt még.

Lenin úgy hidalta át az ellentmondást, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság szövetségéről beszélt. Itt kezdenek a töténetnek magyar tanulságai lenni. A “szegényparasztság” fogalmát Lenin találta fel, akkor azokat a parasztokat jelentette, akik nem jutottak számottevő, magántulajdonú földhöz az I. világháború előtti, Sztolipin-féle reformok nyomán. Az ideológus-politikus bízhatott benne: senki nem számol utána, hogy ha ezt a szövetséget komolyan vennék, az a parasztok óriási túlsúlyát jelentené. (Ahogy az óriási többség a mai Magyarországon sem számol utána semminek, például nem fogja fel, hogy a földterület töredéke töredékének a korrupt elosztása mennyire nem a magyar mezőgazdaság és pláne a “vidék” fő baja. Hogy ez mennyiben csak párhuzamos a Lenin által alapított politikai hazugságkultúrával, és mennyiben annak a terméke,  azt nehéz eldönteni.)

A parasztkérdés másodlagossá varázsolásának egyszerű gyakorlati oka van (folytatódnak a magyar tanulságok). Lenin legnagyobb politikai találmánya a bolsevik típusú párt.  Olyan, pártnak nevezett, fanatikus és fegyelmezett élcsapat, amely a “burzsoá demokrácia” után a többpártrendszert is felszámolja. Ez a közepesen fontos különbség Marxhoz képest. Azért csak közepesen, mert más viszonyok között más szervezett erő – például gerillahadsereg – is helyettesítheti. A bolsevik  párt 1914 előtt úgy működött, hogy Leninék az emigrációból hazaküldték az utasításokat és útmutatásokat, részben megbízottak, részben a becsempészett írott anyagok, nevezetesen a Pravda révén.

Logisztikailag nem lehetett és nem volt nagyon értelme máshol szervezkedni, mint a nagyvárosokban, a radikális értelmiség és  a munkásság körében. Az elenyésző kisebbségben lévő gyári munkásoknak pedig természetesen nem lehetett azt mondani, hogy “csináljatok forradalmat, aztán majd a parasztoké lesz a hatalom, mert ők vannak többen.” A parasztság jelenlétét már a hatalomátvétel előtt minimalizálni kellett az elméletben.

A bolsevikok a nagyvárosokban vették át a hatalmat, majd a megszerzett infrastruktúrát kihasználva szétrajzottak vidéken. Dolgukat végtelenül megkönnyítette, hogya parasztok többsége – nyugatabbi vagy akár ukrán társaival ellentétben – nem földmagántulajdonra vágyott, hanem egyenesen utálta a földmagántulajdont. Főleg azon a kevésbé termékeny, etnikailag többnyire orosz belső területen, amelyre a polgárháború nyomán a szovjetállam zsugorodott, Így a földek mintegy tíz százalékát kitevő egyházi és világi nagybirtokok, valamint a belső területen szintén nem számottevő farmergazdaságok államosításában – a háborítatlan obscsina-rendszer igazságos kiterjesztését látta.  Az, hogy a közös földeket is államosították, ebből a szempontból nem jelentett érzékelhető változást.

Ha a polgárháború tovább tart, a parasztok aligha tűrik meg sokáig a bolsevikokat, de a kezdeti tudatlan szimpátia és a régi uralkodó kaszt elleni gyűlölet, valamint az európai orosz nagyvárosokban koncentrálódó  ipari bázis és vasúthálózat elég volt a katonai győzelemhez.  Mire a brutális rekvirálások és az aszályos időszakok miatt tombolni kezdett az éhínség, és kitörtek a parasztlázadások, köztük a legnagyobb, a tambovi, a háború lényegében eldőlt. Addigra Lenin már bevezette az Új Gazdaságpolitikát bizonyos piaci elemekkel, és miután az éhínség elmúlt, a parasztság, mondhatni, elaludt.

Az útmutatás tehát, amit Marx az orosz híveinek adott, részben bevált: Oroszországban meg lehetett csinálni azt a forradalmat, amely megszünteti a “burzsoáziát” mint osztályt.  Másrészt viszont nem vált be, mert a parasztságról kiderült, hogy faluközösség ide, tulajdonnélküliség oda, nem jó forradalmi anyag – a “szabadságtól” nem termel többet, viszont továbbra is meg akar élni, és az nem megy piacozás nélkül. Nem alkalmas a bolsevik párttól vezérelt munkásosztály szövetségesének sem, ahogy Lenin 1917 tavaszán-nyarán elképzelte. Harmadrészt viszont nem teljesült Marxnak az a feltétele sem, amit az orosz forradalommal szemben támasztott: jeladásnak ugyan jeladás volt a nyugatabbi forradalmak számára, de azok sorra elbuktak, és nem hatottak vissza rá. Szovjet-Oroszország, illetve a Szovjetunió egyedül maradt a maga kommunista forradalmával.

A siker mély elégtétellel töltötte el Lenin utódait, kivéve Trockijt, aki a teljes marxi elmélethez ragaszkodva korábban a permanens forradalmat (Európa forradalmasítását) szorgalmazta. Azt viszont nem lehetett mondani, hogy Marx tévedett,  ezért megideologizálták a valóságot, és Sztálin, illetve Buharin kidolgozta  a “szocializmus egy országban” tételét. A desztalinizáció idején, amikor azonban Buharint nem rehabilitálták (ennyire mégiscsak megmaradt a sztálinizmus) ezt nem lehetett kimondani, úgyhogy a teóriát szépen ráírták Lenin nevére.

Lukács György az 1920-as évek második felében, még bécsi emigrációban, fölelevenítette a “munkás-paraszt demokratikus diktatúra” lenini gondolatkísérletét, és Gramsci is sokkal rugalmasabb, realistább forradalomelméletet dolgozott ki az “állóháború” tételével, a Szovjetunióban viszont, ahol a szélsőségesen centralizált párt kezében volt a hatalom, nem kellett törődni a valósággal. Így áthidalhatatlanná vált a szakadék az agrárius, elmaradott valóság és a történelmi fejlődés csúcspontját jelentő proletárforradalom Marx Nyugatról szóló főműveiből ismert tétele között, valamint a proletárdiktatúra elmélete és a totalitárius pártdiktatúra valósága között.

Sztálin aztán úgy tüntette el a szakadékot, hogy a saját abszolút uralma alatti, totalitárius péártdiktatúrát gond nélkül kinevezte proletárdiktatúrának, illetve szocializmusnak, a parasztságot pedig az elméletbe jobban beleilleszthető, gabonagyárakban dolgozó falusi proletariátussá alázta vérrel és vassal. Mao később, a még kevésbé urbanizált és iparosodott Kínában őszintébb volt: a parasztságot nevezte ki forradalmi erőnek, és parasztosította az ipart, illetve a várost, sőt a pártnál is fontosabbá tette a parasztokból álló hadsereget. Ebből tanulva Pol Poték még tovább mentek, és egyszerűen felszámolták a várost. Azaz a valóság és az elmélet közötti disszonanciát a valóság “javára” oldott fel, hogy az elmélet alapvonalai megmaradhassanak.

Ezenközben a Szovjetuniótól nyugatra fölfedezték az “igazi”, Hegelből kinőtt, “humanista” Marxot, aki a kapitalizmust mint az emberiség abszolút bűnös, tehát megváltandó állapotát írta le. Ez a kép elsőrendűen olyan szövegeken alapult, amelyeknek semminemű politikai következménye nem volt. De nem is lehetett, mert kéziratban maradtak, és csak az 1930-as években adták ki őket: a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, A német ideológiát, a Grundrissét. Nyugati megismertetésükben oroszlánrésze volt Lukácsnak, de már előkészítette a befogadást saját korai marxista főművével, a Történelem és osztálytudattal. Amikor ezt írta, a fenti szövegeket még nem ismerhette, de mivel szintén Hegeltől indult, és romantikus, moralizáló antikapitalizmusában nagyon hasonlóan gondolkodott, nem véletlenek a párhuzamok.

A nyugati marxistáknak nem volt rá lehetőségük, hogy az “igazi Marxot” összevessék a megvalósult marxista államok valóságával; ebből lett 68. Lukács közvetlen tanítványainak, a budapesti iskolának, ahogy a lengyel marxistáknak is, bőven adódott rá lehetőségük, úgyhogy pár éven belül kiábrándultak a Marx-vallásból. Ám 68 utóhatásaként a nyugati értelmiségi baloldalban rögzült a képzet, hogy ha a szovjet birodalomban ismerték volna az igazi Marxot, akkor nem rontották volna el, tehát valahol, valamikor elölről lehetne kezdeni.

De mint láttuk, az igazi Marx nem csupán messianisztikus filozófus volt, hanem konkrét útmutatást is adott egy olyan gazdasági rendszer létesítéséhez, amelyet – fejletlenségi foktól függően – csak egyre szörnyűbb diktatúrákkal lehetett működtetni. És ennek legalábbis okot kellene adnia rá, hogy a hívek elgondolkozzanak Marx humanizmusának üzembiztosságán.

Úgyhogy a Jóisten mentsen meg az elölről kezdéstől.