A “szimónia” szó egyházi tisztségek és lelki javak pénzért, egyéb előnyökért történő áruba bocsátását, illetve megszerzését jelenti. A római keresztény egyház többször is próbált véget vetni e sokat kárhoztatott gyakorlatnak, de végül csak a középkor alkonyán sikerült érdemben visszaszorítani. Időnként felröppen a gyanú, hogy teljesen mára sem tűnt el.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a Simon Gábor bécsi bankszámláján parkoló pénz valamifajta világi szimóniából származik-e. Bő egy héttel az ügy kirobbanása után még semmi nyilvános információ nincs arról, valójában mi is történt. (Aki lemaradt az eseményekről itt talál egy összefoglalót a kiderült tényekről és a felmerült kérdésekről.) És most már szinte mindegy is, mi derül majd ki, Simon Gábor egyetlen rövid mondattal kijózanította azokat, akik a balliberális összefogáshoz fűztek reményeket.

Amikor hétfőn kipattant, hogy 250 milliója van egy osztrák bankban, amit elmulasztott feltüntetni a képviselői vagyonnyilatkozatában, első megszólalásában azt ígérte: “Majd csütörtökön nyilatkozom.” És ezzel ébresztőt is fújt. Mindenki tudta, hogy Mesterházy Attila MSZP elnök éppen külföldön tartózkodik, csütörtök reggel érkezik. Simon tehát vele akarta megbeszélni – mégpedig személyesen, nem lehallgatható telefonon – az ügyet. Teljesen mindegy, hogy utána ki mit mondott és mit hallgatott, az országban csak néhány ember nem hiszi, hogy a képviselő fekete pártpénzeket rejtegetett, és aki nem hiszi, annak is komoly érdekei fűződnek a naivitáshoz.

Az MSZP persze megint nem kezelte jól a helyzetet: Simont kitették a pártból és tudni sem akartak semmiről. De ügyesebb politikával sem menthették volna a dolgot. Sőt, már az sem segítene, ha az ügyészségi vizsgálat kiderítené, hogy minden gyanúba vett szereplő ártatlan fehér bárányka, és nem is történt bűncselekmény, csupán rosszindulatú inszinuáció áldozataivá váltak.

A Simon-ügy ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy a kampány feldübörgése előtt a választók eszébe juttassa: miért is nem szavaztak 2010-ben a baloldalra, miért is született a Fidesz-KDNP 2/3-os győzelme. Nem véletlen, hogy már az ügy időzítését is feszegetik, valóban a kormányoldalnak kedvez a kirobbanása. (Azért ne tessék elfelejteni, hogy – ha tényleg tudatos időzítés történt, akkor – itt valaki egy tudomására jutott törvényszegést tartott idáig titokban, ami szintén igényt tarthat az ügyészség érdeklődésére.)

Számunkra, a hátteret nem ismerő polgárok számára az egész cirkusz arra világított rá: megint csak a maffiaállam és a csókos kapitalizmus között választhatunk majd. Igen, hallottam én is az érveket: az utóbbiban legalább van mozgástér (kinek is?), kevésbé gátlástalanok (mihez képest?), megszedik magukat, de nem akarnak mindenre rátelepedni. Tényleg? Mi is vezetett ahhoz, hogy míg az uniós csatlakozás után a hozzánk hasonló múltú közép-kelet-európai országok gyors növekedésbe kezdtek, majd a válság okozta sokkot is viszonylag sikerrel élték túl, addig a magyar gazdaság már évekkel a Lehman Brothers csődje előtt lefagyott? Talán nem az, hogy mind az uniós pénzeket, mind a hiteleket az MSZP-SZDSZ kormányok a dajkaállam erősítésére fordították?

Önálló terveket készítő és megvalósító gazdálkodókból pályázati pénzek potyalesőivé silányították az önkormányzatokat, a vállalkozókat, a korábban többé-kevésbé autonóm közintézményeket és a civil szférát. És egy percig sem titkolják, hogy ezt hoznák vissza egy választási győzelem esetén. (Arról a rosszindulatú találgatásról ne is beszéljünk: mi van, ha megtetszik nekik a kialakult rendszer és egyszerűen beleülnek.) Ha a kormány, az állam segít mindenki baján, ha központilag oldják meg a problémákat, akkor ahhoz újra kell osztani a gazdaságban megtermelt jövedelmet, ilyenkor pedig kenni kell az elosztási csatornák falát is. Tudjuk, hogyan működik ez, láttuk.

A Fidesz törvénnyel, az MSZP pályázattal érte el, hogy ne nagyon legyen tőle független entitás az országban. Igen, ez utóbbiról elfeledkeztünk a maffiaállamot nyögve, az ellenzéki összefogás reményétől bódultan. És ebből ébresztett fel a Simon-ügy kipattanása.

Újra jelentőséget nyert a Modern Magyarország Mozgalom javaslata arról, hogy az ellenzéki összefogás csak korlátozott mandátumú legyen: 500 napos szociális válságkezelésre és az alapvető jogállami keretek visszaállítására szóljon, majd 2015 nyarán – immár valódi választásra lehetőséget nyújtó szabályok mellett – szavazzunk arról, mely pártok hosszabb távú ajánlatát fogadjuk el. A voksolás előtti kényszerkoalíciók helyett valódi pártprogramokról adjunk véleményt, és majd ennek ismertében alkossanak koalíciót azok, akik jövőképe elég támogatást kapott.

Ideje továbbgondolni az eddigi tiltakozásokat (Fotó: Párbeszéd Magyarországért Facebook-oldala)

Ideje továbbgondolni az eddigi tiltakozásokat (Fotó: PM Facebook-oldala)

Láttuk a németországi választásokon, ez sem egyszerű dolog, de ekkor legalább a választói akarat ismeretében, nem pedig ki tudja, milyen taktikák alapján (ne feledjük, a kedvenc szavuk a “mutyi”) írják a kormányprogramot (ami épp a koalíciókötés miatt tényleg más, mint a választási program) és osztják a pozíciókat. Kár, hogy a MoMa és az Összefogás között e cikk írása idején éppen folyó tárgyalásokon ez az alapvető javaslat eltűnni látszik. A Polgári Platform ugyan erősen támogatja, hogy mindenki menjen el szavazni – hiszen csak így szoríthatók a pálya szélére a szélsőséges erők -, de egy torz választási rendszerben két torz koalíció között választani? TGM bojkott felhívása egyáltalán nem volt rossz ötlet, csak kétségbeesett. Mennyivel többen küzdünk ezekkel a kétségekkel most két hónappal sem a választások előtt?

Jól ebből már nem jöhet ki az ország. Az egyházi szimónia akkor tűnt el a homályban, amikor a feltörekvő polgárság elég erősnek érezte magát az ellenállásra. A reformáció terjedésének egyik hajtóereje éppen az egyház züllöttsége elleni fellépés volt. Nem tudom, nálunk eljött-e már az a helyzet, amikor a hatalomban lévő elitek már nem tudnak a régi módon kormányozni, a nép pedig nem akar a régi módon élni. Ha nem jött el, akkor mindegy, mi lesz a választások eredménye. Ha eljött, akkor viszont ideje annak, hogy felfordítsuk ezt a saját magába merevedett posztkommunista társadalmat.

Nem kell ennek olyan erőszakosnak lennie, mint a szomszédban, de szét kell törni a régi működési rendeket, a függési viszonyokat, a hatalmi struktúrákat, a hitbizományszerű pozíciókat, elosztási koalíciókat és megnyitni a teret a széles tömegek előtt. Ismerős? Igen, polgári forradalomra van szükség Magyarországon. Sosem vívtuk meg, isszuk is a levét. Sajnos, ez most nem mehet végbe a szavazófülkékben. De meg kéne találni végre azt a civilizált, ám hatásos formát, hogy kifejezhessük: ebből a kétosztatú rendszerből (ld. még: 70:30) nem kérünk tovább. A 2006 óta folytatott passzív rezisztencia nem bizonyult elegendőnek, mást kell kitalálni.

Mondjuk, szervezhetnénk egy kapitalista tüntetést. A trafikkárosultaknak, akiktől elvették hosszú évek alatt felépített üzletüket. A játékgépek forgalmazóinak és karbantartóinak, akik ugyanígy jártak. A földbérletükből kiebrudalt gazdálkodóknak. A zenés szórakozóhelyek működtetőinek. A kifosztott magánnyugdíjpénztár-tagoknak. És az összes többinek, akiktől törvénnyel vették el az önálló egzisztencia lehetőségét. Meg azoknak, akiktől törvénytelenül. Jöhetnének az orvosok, tanárok is, akik közül ugyan sokan támogatták a Fideszt az ezredforduló után, de jutalmul megkapták ugyanazt, amit az ellenzékiek: pórázt a nyakukba.

Jöjjenek a pályázatokon a csókosok mögé szorítottak, a csak Nokiás és whiskys dobozért megrendelést kapók. Jöjjenek az egyedi kormánydöntéssel feltáplált nagybefektető konkurenciája miatt bukók, és jöjjenek a különadókkal sújtott nagyvállalatok, bankok munkáját vesztett dolgozói. Szívesen látjuk a napszemüveges fiúk kényszerű üzlettársait, ha vannak. Az építkezések fővállalkozóinak nevetséges díjért dolgozó alvállalkozókat. A büntetlen csalárd csődöt elkövetők hoppon maradt szállítóit és alkalmazottait. És mindenkit, akit kiszorítottak, megloptak, becsaptak, akinek az elmúlt másfél évtizedben lenyesték a szárnyait.

Hirdessük meg, hogy új Magyarországot akarunk!

Olyat, ahol az értéket termelő ember a sztár, nem az azt újraelosztó. Olyat, ahol az üzletember nem gyanús, megvetésre méltó figura (a kortárs művek negatív karaktere), hanem a társadalom megbecsült tagja. Olyat, ahol a munkaadó nem a dolgozó kizsigerelésével, hanem munkaereje kibontakozásával viszi sikerre cégét. Ahol a vállalkozás nem adócsalással, hanem innovációval javítja piaci pozícióit. Olyat, ahol a tudás, képesség, szorgalom vezet az egyéni sikerre, nem a jó politikai kapcsolatok. Olyat, ahol tere van a kezdeményezésnek, ahol az új dologba vágót a környezet nem akadályozza, hanem segíti, hogy túljusson a kezdeti nehézségeken. Olyat, ahol a lakosság nem a sorozatgyártott celebek magamutogatását, hanem a másokat szolgáló emberi teljesítményt tartja érdekesnek, és az összes előbbit hájpoló tv csatorna megbukik. Ahol érdemes álmodni, mert az álmok megvalósíthatóak. Ahol a verseny győztesét a vevők jelölik ki, nem a hatalom.

És mi lesz azokkal, akik elbuknak a versenyben? Akik nem képesek mások számára értéket alkotni? Először talán derüljön ki, hogy kik ezek. Utána majd beszélhetünk arról is, hogyan lehet őket behozni a megálmodott új Magyarország perifériáiról a főáramba. Egy olyan országban, ahol szabad a kezdeményezés, ahol nem fojtják meg csírájában az új ötleteket, ott egészen meglepő területeken találnak maguknak rést a feltörekvő emberek. Ha nem ütköznek átlátszatlan és üvegplafonokba. Azok is szárnyalhatnak, akik a mai függésekkel, gátakkal, terhelt, stagnáló posványban a mindennapi létükért küzdve fuldokolnak. Ki meri azt állítani, hogy a képességeik hiányoznak és nem a lehetőségeik? Igen, nekik is ott a helyük a kapitalista tüntetésen.

Kezdjünk küzdeni a lehetőségek Magyarországáért, mert senki nem fogja elhozni nekünk! Magunknak kell kiharcolni. Politikai csatákban, nem utcaiban – de nem is a Parlamentben, ha egyszer ott nem lehet.