Marx zseni volt. A gazdaság-központúsággal, a termelési mód fogalmával, az osztályelmélettel, a társadalom négydimenzós modellként való szemlélésével döntően meghatározta a társadalomról való modern kori gondolkodást. A mi megátalkodottan antimarxista blogunkat nem hívnák Kapitalizmusnak, ha Marx hatására, illetve rá válaszolva Werner Sombart és Max Weber el nem terjesztik ezt a fogalmat.

Ő fogta fel, hogy a technikai fejlődés mennyire fontos a történelemben, és hogy a technikai fejlődés felgyorsulásával az emberiség új történelmi szakaszba lépett, amikor mindaddig példátlan jólét válik lehetővé. Ő adott először átfogó leírást az ipari kapitalizmus működési mechanizmusairól. Ő ismerte fel, mennyire gyökeres az a változás, hogy a társadalmi viszonyokban már a csupasz gazdasági viszonyok dominálnak, és a politikai erő a gazdasági erőből következik, nem fordítva.

Az utókor szerencsétlenségére azonban azzal, hogy rálátott az egészre, az egész mániákus tagadása társult.

Hogyne, Wagner vagy Nietzsche sem tehetett arról, hogy a nácik imádták őket őket (Carl Schmitt már nem volt ilyen ártatlan), és elveiket, szimbolikájukat beépítették a vérengző filozófiájukba. A baloldali apologetikának is az a fő vonala, hogy a létező szocializmusban eltorzították Marx végső soron humánus tanait. Ő csak azért akart forradalmat meg az addigi elnyomottak diktatúráját, hogy az embereknek jobb legyen.

És valóban, Marx nem mondta, hogy megszállással kell nem marxista országokból marxista országokat csinálni, és főleg nem mondta, hogy a népesség tetemes százalékát egy mindenható államnak éhhalálra, kínhalálra, erőszakos halálra kell ítélnie, a társadalom többségét pedig kilátástalan szegénységre.

Van azonban egy nagy különbség Nietzschéhez, sőt Carl Schmitthez képest is: Marx politikus is volt. Tehát mégiscsak dolgozott azon, hogy konkrét politikai elgondolását  átültesse a valóságba. A saját életében sikertelenül, közvetlen hatás nélkül, a peremen maradva, de tudatosan és végül is teljes sikerrel. És ez az elgondolás – bár ő pontosan az ellenkezőjét hirdette – a szabadságon alapuló rendszer kialakulásának megelőzése volt. Szabadságon alapuló rendszernek a kapitalizmust és a liberális képviseleti demokráciát nevezem. Ott, ahol ezeket “meghaladták”, mármint Oroszországban, a Marx célzott útmutatása szerint létrehozott másfajta rendszerből szükségszerűen következett a nyomor és a tömeggyilkosság.

Manchester igézetében

Kezdjük az elején. Van 1848-ban egy szuperintelligens és indulatos német fiatalember, aki mindenkinél okosabb akar lenni, és jót tenni az emberiséggel; és egy másik, akinek első kézből vannak tapasztalatai Manchesterről. Manchester és vidéke egyszerre volt a kor Szilícium-völgye, Kelet-Kínája és Bangladese. Évtizedek óta ez volt a műszaki innováció szétsugárzó központja, a gyáripar révén a legnagyobb GDP-növelő, miközben iszonyatosak voltak a szociális viszonyok.

Marx és Engels ebből azt szűrte le, hogy a világ legfejlettebb gazdasági csomópontjára a mélységes, felháborító igazságtalanság jellemző, nemcsak gazdasági értelemben. (Ez így is volt, nem ők látták így egyedül, bár csak Marx vont le az ipari kapitalizmus élményéből filozófiai következtetéseket. Sok szocialista volt akkor már Európában, Nagy-Britanniában központi vitatéma lett a “szociális kérdés”, például az előző évben verte át a brit Parlamenten három elszánt keresztyén azt a törvényt, amely tíz órára csökkentette a nők és gyermekek munkaidejét).

Azt is leszűrték, hogy ez az igazságtalanság a javak minden addiginál bőségesebb termelésével társul, tehát – a történelemben először – megvolna a lehetőség a nyomor megszüntetésére. Ha pedig már megvannak a nyomor megszüntetésének forrásai, csak rendkívül igazságtalanul oszlanak el, akkor a megoldás nemcsak egyszerű, hanem természetes is. Ráadásul megvan hozzá a tömeges, erős motiváció, ami roppantul megnöveli a gyors és sikeres megvalósítás esélyét. A proletariátusnak meg kell szereznie a politikai hatalmat a meglévő nyugat-európai államokban, és el kell vennie a tőkésektől azt, amit most ők vesznek el a munkásoktól. Ezzel nagy lépést tesznek a nem szorosan gazdasági igazságtalanság megszüntetése felé is.

Természetesen az kellett volna hozzá, hogy az egész nyugati világ viszonylag hamar olyan legyen, mint Manchester, de ennek is voltak jelei: a nyugat-európai nagyvárosok rohamosan iparosodtak, ezzel együtt megjelent a munkásnyomor és a munkanélküliség. Ráadásul 1847 válságév volt: agrárválság egész Nyugat-Európában, Írországban tombolt a nyugati világ utolsó pusztító éhínsége, a német államokban katonaságot kellett bevetni az éhséglázadások leverésére, Angliában és Franciaországban a vasútépítési láz a pénzpiacok összeomlásához vezetett, látható volt, hogy a bankrendszer, az uralkodó pénzügyi gondolkodásmód képtelen lépést tartani az ipari fejlődéssel.

Marx és Engels úgy látták, hogy igazi forradalmi helyzet van, az ipari kapitalista rendszer vége előbb jöhet el, mint amire addig számítottak (ez volt az első mostmáraztánténylegvége). Ilyen körülmények között jelent meg A Kommunista Párt kiáltványa 1848 februárjában. Pontosan az, aminek a címe mutatja: egy parlamenten kívül szélsőséges párt szélsőséges programja a válságra megoldást hozó csodaszerrel. Mondom: Marx politikus volt. Engelsszel együttműködve részletesen kifejtette, hogyan juthatnának a kommunisták más pártokkal együttműködve hatalomra. És azt is, hogy mit valósítanának meg hatalmon.

A rövidség kedvéért nem idézem mind a tíz pontot. Most csak annyit, hogy egy részük – mint “az erős progresszív adó”, “a hitel centralizálása az állam kezében”, “a közlekedés központosítása az állam kezében” – vagy a mai kormánypárt, vagy a mai ellenzék programjából egyáltalán nem rína ki. Az “örökösödési jog eltörlése” viszont a magántulajdon középtávú felszámolását célozza kihalásos alapon (sokkal rövidebb volt a nagykorúság és az átlagéletkor közötti távolság, mint ma). A legelső pont pedig nem más, mint “a földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami kiadásokra fordítása”, ez később fontos lesz.

Marxék nem egyszerűen megszüntetni akarták a magántulajdont, hanem a termelőeszközöket, köztük elsősorban a földet az állam tulajdonába akarták venni. Nem az ipari proletárok kezébe adni (“tiéd a gyár”), nem is a parasztokéba (“a föld azé, aki megműveli”), hanem a proletár vezetésű állam által kisajátítani.

Marx mégiscsak korának német gyermeke volt, a Porosz Királyság egyetemein tanult,  és Hegeltől indult: Hassliebe fűzte az államhoz. Ahhoz a tekintélyelvű, de fegyelmezett államhoz, amit ismert: ami társadalmilag igazságtalanul és kegyetlen büntetésekkel, de szigorú szabályok szerint és ötletszerű véres belső terror nélkül működött. Ha az állam az elnyomottaké lesz, eltűnik a Hass, és marad a Liebe. Marx nem gondolt bele, hogy mi történik akkor, ha szerelmetes állama hirtelen a legfőbb tulajdonos lesz, ha szakít a tradicionális önfegyelmező szabályokkal, és a tetejébe különleges erőszak-jogosítványokkal lesz  felruházva. Ez a veszély a reakciós ellenségeknek nem,  csak az állam iránt eleve nagyon gyanakvó anarchistáknak szúrt szemet, lásd Neocohn idézetét Benjamin Tuckertől.

A javasolt megoldás Nyugat-Európában megvalósíthatatlan volt, amint az hónapokon belül bebizonyosodott. Tíz nappal a Kommunista kiáltvány megjelenése után Párizsban valóban kitört a forradalom, de egészen más irányba tartott, mint amit Marx és Engels logikusnak és kívánatosnak vélt. Kiderült, hogy az a réteg, amely érdekelt a magántulajdonon alapuló kapitalista termelési mód megszüntetésében, nos, az bátor és hangos, övé az utca, de valójában törpe minoritás. Az áprilisi törvényhozási választáson – amit a korban legdemokratikusabbnak számító általános felnőtt férfi választójog alapján tartottak – a mandátumok 9 százalékát szerezték meg a szocialisták. A decemberi elnökválasztáson Louis Bonaparte elsöprő többséggel győzött, lényegében a középosztály és a parasztok szavazataival.

Hogyan lesz ebből forradalom?

Ettől kezdve Marxnak az volt a fő elméleti gondja, hogy áthidalja a logikai szakadékot a megváltás lehetősége és ama tény között, hogy a társadalom nagy többsége nem akarja a megváltást. Ehhez előbb tudományosan le kellett vezetni, hogy a közömbös többség előbb-utóbb összezsugorodik, vagyis a társadalom kellő mértékben az osztályharcot vívó munkásokra és tőkésekre egyszerűsödik. Másrészt meg kellett határozni a “kellő mértéket”, vagyis meghatározni azokat a helyzeteket, amelyekben ez a szembenállás olyan erős, hogy kitörhet a forradalom akkor is, ha a társadalom számottevő részét még mindig az elmélet szempontjából  zavaró tényezők, az alsó középosztály (“kispolgárság”) és a parasztság alkotják. Ilyen helyzet Marxnál a saját közgazdaságtani axiómáiból, illetve közvetlenül a profitráta csökkenéséből levezetett túltermelési válság. Nagyrészt ennek feltételeiről szól A tőke.

Nem az én tisztem, hogy a marxi közgazdaságtan belső ellentmondásait elemezzem, csak két, az elmélettől független tényt mondok. Az egyik, hogy a kapitalizmus válságait azok értelmezik túltermelési válságnak, akik elfogadják a marxi elméletet. A valóságban, konkrétan, általában pénzpiacon (“tőkén”) belüli eredetűek voltak, semmi közük nem volt munka és tőke ellentétéhez. A másik, hogy a munkásmozgalom szerves, később uralkodóvá lett formájával, a csírázó szakszervezetekkel csak annyiban számolt, amennyiben alárendelték magukat az (első) Internacionálénak, ami – bosszúságára – elég hézagosan történt meg. A tőkében a tőkés az egyes, ráadásul egymással is versengő munkásokkal áll szemben. Márpedig a konkrét szakszervezeti béralkunak éppúgy hatása volt a munkabérek alakulására és egyéb munkafeltételekre, mint Marx absztrakt képleteinek (különös tekintettel a relatív értéktöbbletre), amennyiben helyesnek fogadjuk el őket. A gyári munkások helyzete az 1848 utáni fél évszázadban, Nyugat-Európában minden forradalom nélkül sokat javult.

A nagyobbik gond elméletileg-politikailag az, hogy nemcsak a proletariátusnak nem volt forradalmi kedve, de a középosztály sem akart sorvadni, és egyelőre a parasztság is igen népes maradt. Nyugat- és Közép-Európában szabvánnyá vált a liberális parlamenti rendszer. 1871-ben létrejött, majd elbukott a párizsi kommün. A francia törvényhozásban a republikánusok álltak szemben a különféle árnyalatú monarchistákkal, a köztársasági elnök az a Mac-Mahon tábornok lett, aki véresen leverte a kommünt. Az egyesült Német Birodalomban választásokat tartottak, a marxista Szociáldemokrata Munkáspárt előbb két (1871), majd kilenc (1874) képviselővel bekerült a parlamentbe, és nem szakadt le az ég.

A világ nem manchesterizálódott, sőt, Britannia többé már nem diktálta a tempót, és a brit munkásmozgalmon belül nagyon gyenge volt a marxista irányzat – éppen ott, ahol Marx élt és dolgozott. (Viszont 1870-ben beválasztották a londoni Parlamentbe az I. Internacionálé első – akkor már csak volt – elnökét, George Odgert, aki a következő évben összeveszett Marxszal, és kizárták a Főtanácsból.)

1873-ban megkezdődött az 1929 előtti korszak legsúlyosabb gazdasági világválsága. De forradalom sehol. (Egyébként ez volt annak a kevés esetnek az egyike, amikor Magyarország alaposan belefolyt a világtörténelem alakulásába, nem értem, miért nem vagyunk büszkébbek rá. A válság ugyanis megint csak nem túltermelési válság volt, hanem a bécsi tőzsdekrachhal kezdődött, ahhoz pedig nagyrészt a kiegyezés utáni lehetőségektől megmámorosodott magyar uralkodó elitnek a maihoz hasonlóan sajátos államháztartási és hitelfelvételi filozófiája vezetett. Erről talán majd máskor.)

A Nyugat reménytelen – jöjjön Oroszország!

Az utókor, még a Marxban hívő baloldal is hajlamos a sztálinizált változatban látni Marxot, olyan prófétának, aki kidobta a határidőnaplóját, és az “igazságos”, kizsákmányolástól mentes, hite szerint boldog társadalmat biztosan megvalósíthatónak tartotta – de csak úgy általában valamikor. Ezzel szemben, megint mondom: politikus volt, vagy legalábbis politikai tanácsadó, aki abban bízott, hogy ezt a társadalmat a belátható jövőben lehet megvalósítani. Mielőbb. A Kommunista kiáltványban foglalt, 1848-as reménye azonnal meghiúsult. A tőke I. kötetében (1867) foglalt reménye vagy inkább számítása az 1870-es évek közepére meghiúsult.  Értsük meg Marxot: felépített egy világmegváltó éleművet, és kiderült, hogy az ő életében már nincs sok esély a megvalósulásra. Azt nem vallhatja be magának, hogy nem volt igaza. Ezután, élete utolsó éveiben kezdett alaposabban foglalkozni az orosz viszonyokkal. Vesztünkre.

Itt már csak érintőlegesen volt szó a kapitalizmus önellentmondásairól, a forradalom öncéllá vált, a kapitalizmus (és a “burzsoá” parlamenti rendszer) teljes kifejlődése  pedig megkerülhetővé. A csalódott Marx úgy gondolta, nem feltétlenül kell megvárni, amíg ezt a termelési módot dialektikusan szétvetik a belső ellentmondásai. A proletárdiktatúrát, majd a társadalmi megváltást nem a termelés bősége és a viszonylag szabad politikai viszonyok teszik lehetővé, hanem fordítva: az ipari fejletlenség és az állam zsarnoki szerkezete.

Marxnak ezek közül az írásai közül kettő került nyilvánosságra, mindkettő a korszak orosz marxistáinak címezve: a Vera Zaszulicsnak írott levél (1881, előtte négy fogalmazványt készített) és a Kommunista kiáltvány 1882-es orosz kiadásának Engelsszel együtt jegyzett előszava. (Volt egy harmadik, eredetileg publikálatlan írása, melyet Nyikolaj Danyielszonnak, A tőke első fordítójának címzett; ezt a “Nyikolaj-on” írói nevű szerző 1902-ben tette közzé, tehát Leninék szintén tudhattak róla.)

Az orosz narodnyikok fölvetették, a marxisták pedig megkérdezték, hogy meg kell-e várniuk az ipari kapitalizmus teljes kifejlődését, vagy – az út lerövidítésével – kiindulhat-e a szocialista fejlődés az ipari kapitalizmus előtti állapotokból, a már meglévő orosz faluközösségekből (oroszul obscsina vagy mir). Az obscsina belül közvetlen demokratikus rendszer volt, közösségi tulajdonnal. A cári önkényuralom ragaszkodott a fennmaradásához részben a mezőgazdasági termelékenység alacsonyan tartása céljával (hogy ne legyen tömeges munkanélküliség), részben afféle minimális szociális védőháló gyanánt, részben az adóztatás, a katonaállítás és a helyi rendfenntartás garantálására.

Abban az időben az orosz lakosság 80 százaléka paraszt volt, és a földek nagyobbik része fölött az obscsinák rendelkeztek, ezeket a falvak családjai között rendszeresen újraosztották. Vagyis ezek a földek nem voltak magántulajdonban. (Éppenséggel a felszabadított jobbágyok kis saját telke is inkább átok volt, ezt ugyanis csak 80%-ban állami, 20%-ban földesúri jelzáloghitellel tudták megvenni, azaz nem érezték igazán a magukénak, és életük végéig törleszthettek, ha tudtak.)

Ha tehát Marx kénytelen volt elfogadni, hogy a kommunista forradalom nem következik szükségszerűen a kapitalista termelési mód belső ellentmondásaiból, hanem a forradalom öncél, és akaratból is megvalósítható, akkor Oroszországban sokkal inkább megtalálhatta hozzá a feltételeket, mint Nyugaton. Az akadályozó tényezők közül ugyanis nemcsak a középosztály volt gyenge, hanem a parasztság sem igazi, nyugati jellegű parasztság: a társadalom túlnyomó többsége elhanyagolható mértékben volt megfertőzve a magántulajdon betegségével.

A létező szocializmus receptje

Volt még egy óriási előnye Marx szemében Oroszországnak: egész politikusi életét megkeserítette a parlamenti rendszer, a viszonylag szabad választások ténye, itt azonban ilyen nem volt, ráadásul ha esetleg mégis szabad választásokat tartottak volna, az óriási, tulajdon nélküli többség győz, nem úgy, mint Nyugaton, ahol a többségnek még mindig van valamilyen tulajdona.

Úgyhogy a saját magához képest sokkal eretnekebb fogalmazványok után a Zaszulicsnak végül is elküldött válaszlevélben Marx annyit írt,  hogy A tőkében leírt “történelmi szükségszerűség” természetesen csak Nyugat-Európára érvényes, de az obscsina végül is lehet az “orosz társadalmi megújulás alátámasztási pontja”, bár csak akkor, ha megszűnnek az őt “minden oldalról támadó kártékony hatások”. A megszüntetés módja természetesen a forradalom lenne.

Az elküldött levélnél jóval hosszabb és fontosabb fogalmazványokban Marx arról elmélkedik, mekkora előny ebből a szempontból, hogy az obscsina egyidejűleg létezik a kapitalista termelési móddal, azaz ha felszabadul, egyrészt hasznosíthatja a modern műszaki fejlődés eredményeit, és bekapcsolódhat a kapitalista világpiacba. (Ezzel gyakorlatilag leírja a létező szocializmus technológiai szempontból követő működésmódját.) A végén pedig a “társadalom megújulásához” még azt is hozzáfűzi, hogy a forradalom által felszabadított obscsina az egyik eleme lesz a megújult orosz társadalom “felsőbbrendűségének a kapitalizmus rabságában szenvedő társadalmakkal szemben”. Ami a későbbi időkből eléggé ismert retorikai fordulat. (Hol van már ekkor Manchester mint a fejlődés avantgárdja!)

A Kommunista kiáltvány orosz kiadásának előszavában Marx és Engels kereken leírja:

Ha az orosz forradalom jeladás lesz a nyugati proletárforradalom számára úgy, hogy a kettő kiegészíti egymást, akkor az oroszországi parasztság közösségi földtulajdona kiindulópontja lehet a kommunista fejlődésnek.

Megérkeztünk.

Azaz még nem egészen. Figyeljük meg a különbséget a fogalmazvány és az előszó között. Magánhasználatra, bevallva az elmélet kudarcát, Marx feltételezte, hogy egy új, magasabb rendű, domináns ipari kapitalizmus nélküli, a föld archaikus köztulajdonán alapuló orosz rendszer párhuzamosan létezhet a nyugati kapitalizmussal (úgy, hogy nem lehet tudni, Nyugaton mikor tör ki a proletárforradalom). Ez így meg is valósult. Az előszóban viszont meg kellett őriznie tekintélyét az orosz marxisták előtt, ezért használja Engelsszel a “jeladás” és a kölcsönös kiegészítés fogalmát: az oroszországi magasabb rendű rendszer csak akkor valósulhat meg, ha az ottani (nem vagy csak minimális mértékben proletár-) forradalom valahogyan kiváltja a nyugati proletárforradalmakat, és azok visszahatnak az orosz fejlődésre.

Ezzel viszont egyrészt ellentmondásba kerül addigi munkásságával (a proletárforradalom feltételei között addig nem említette a külső, orosz jeladást), másrészt a magasabb rendű orosz rendszer kifejlődését egy ismeretlen (illetve a belátható jövőben kis) valószínűségű eseményhez, a nyugati forradalmakhoz köti. Mi van, ha ezek nem törnek ki? Az van, ami megvalósult. És az orosz kommunisták nem valósítottak meg mást, mint amit Marxnál találhattak.

Láttuk, hogy a Kommunista kiáltvány 1848-as programjában az első pont a földtulajdon kisajátítása és a földjáradék állami célokra fordítása. 1872-ben, amikor még nagyon dolgozott benne az előző évi franciaországi események miatti düh, Marx előadást tartott az Internacionálé manchesteri szekciójában. Miután gúnyosan szólt az úgynevezett tulajdon-“jogokról” (az ő idézőjele), kifejtette, hogy a kisparaszti birtokok francia rendszere még az angol földesúri rendszernél is rosszabb, részben mert a parasztságot jóvátehetetlenül szembeállítja az ipari munkássággal (lásd a kommün sorsát), részben mert nem eléggé termelékeny. A paraszti földtulajdon a földek államosításának legfőbb akadálya. Államosításra pedig azért van szükség, mert csak így lehet hasznosítani mindenki javára a gépesítést és az agrártechika más új eredményeit.

Ennek az előadásnak a végén egyébként szó szerint kimondja, hogy:  “A termelőeszközök országos központosítása egy olyan társadalom országos bázisa lesz, ahol a szabad és egyenlő termelők társulásaiból áll, akik társadalmi ügyeiket egy közös és racionális terv (a common and rational plan) alapján intézik.” Nagyüzemi mezőgazdaság állami földtulajdonnal (kolhozrendszer), államosítás, központosított tervgazdálkodás.

Az elmélet megvalósul

Marx tehát egyértelműen megmondta, hogy mit tartana helyes cselekvésnek Oroszországban. Lenin, Trockij és Sztálin pedig pontosan ismerte Marx útmutatását, és azt valósította meg. Azzal szemben, amit a diktatúra korszakában sulykolt a propaganda és minden szinten az oktatás, nem találtak ki semmi újat. Lenin nem fejlesztette tovább a marxi gondolatot – legalábbis Oroszország és az államszocializmus vonatkozásában -, Trockij nem vette észre, hogy mihez vezet, Sztálin pedig nem torzította el, és nem fordult el tőle.

A “jeladás” elmélete egyetlen kezdeti visszakozás, a breszt-litovszki béke kivételével egészen az 1960-as évek közepéig meghatározta a szovjet külpolitikát, ők ennek fogták fel a közép-európai terjeszkedést. Csak a beállt nukleáris egyensúly időszakában adta át a helyét a már birtokolt érdekszféra védelmének. (A Nyugat-gyűlölőknek nem szokott feltűnni, hogy a chilei vagy a portugál spontán marxista kísérlet bukásában annak is része volt, hogy a Szovjetunió sorsukra hagyta őket, nem úgy, mint Kubában.) Nézzük, milyen politikát folytattak az orosz kommunisták odahaza addig is, amíg a nyugati proletariátus le nem rázza láncait.

A bolsevik puccs másnapján, 1917. november 8-án kiadták a földről szóló rendeletet, amelynek a lényege a földmagántulajdon megszüntetése, minden földtulajdon “népi tulajdonba vétele” volt.  Ezt eredetileg nem a bolsevik marxisták, hanem a szociálforradalmárok (eszerek) kezdeményezték, így akkor még nem jelentett államosítást, de a bolsevikoknak nem volt ellenükre.

A megművelésre való kiosztásról az obscsinánál egy szinttel följebb lévő járási szovjetek, illetve a földbizottságok döntöttek. A parasztok többségéből hiányoztak azok a magántulajdonhoz fűződő reflexek, amelyek az összes nyugatabbi országban, így Magyarországon is megvoltak, sőt kifejezetten gyűlölték a magántulajdont. Így  először nem érzékelték ennek a jelentőségét, hogy a föld nem az övék, csak annyit, hogy most már egy kicsit több földet művelhetnek meg, hiszen megkapták a földterület valamivel több mint 10 százalékán működő nagybirtokokat és hamarosan az alig egy évtizede, a sztolipini reformokkal létrehozott középméretű farmer (“kulák”)-gazdaságokat is.

Hogy is mondta Madison? Annak a demokráciának, ahol a többség valamilyen közös szenvedélyen vagy érdeken osztozik, “éppolyan rövid lesz az élete, mint amilyen erőszakos a halála”. A bolsevikok 1918. január 19-én szétkergették a képviseleti demokrácia szervét, az előző év november 25-én, tehát már a puccs után demokratikusan megválasztott Alkotmányozó Gyűlést, ahol nem ők, hanem az eszerek voltak abszolút többségben (Marx rémálma megint kísértett). Ezt váltotta fel a szovjetek “igazi”, közvetlen demokráciája – bolsevik többséggel. A nép nem bánta. (Ha a mai magyar diplomások tömegei nem értik, miért jobb a közvetlennél a képviseleti demokrácia, hogyan értette volna 1918-ban a még náluk is az ezerszer tájékozatlanabb, írástudatlan orosz többség?)

A többséget egyesítő szenvedély, az addigi uralkodó rétegek elleni gyűlölet miatt nem számítottak a politikai árnyalatok. A vélt közös érdek sem hiányzott, a közép- és nagybirtok megszüntetése, a “földet vissza nem adunk”.  Az “igazi” demokrácia – egy kisebb baloldali eszer felkelés, valamint két politikai merénylet után, melyek közül az egyiket egy baloldali eszer nő követte el Lenin ellen – augusztusra átfordult vörös terrorba. Rövid volt az élete és erőszakos a halála.

Az alulról felfelé építkező szovjetek a központi irányítású, bürokratikus bolsevik párt (főtitkár, azaz a bürokrácia feje 1922 áprilisától: Sztálin) végrehajtó szerveivé váltak, más párt pedig nem volt, hiszen a “burzsoá” többpárti képviseleti demokrácia maradványait Marx szellemében, mint fölösleges és veszélyes zavaró tényezőt megszüntették. Létrejött a pártállam, így a “népi tulajdon” állami tulajdonná vált – megint csak Marx kívánságának megfelelően – úgy, hogy az eredeti földrendeleten és -törvényen egy betűt sem kellett változtatni. A parasztok nem észlelték, vagy nem akarták észlelni a változást, azt, hogy a földdel ez az állam azt csinál, amit akar.

Lenin Új Gazdasági Politikája (NEP) az éhínség miatt tett engedmény volt. Amikor Sztálin nekilátott a kolhozosításnak (Marx receptjét követve), már nem kisbirtokokat kényszerített össze (ahogy később Magyarországon történt), hanem az állami földek közös (központosított, tervszerű) megműveléséről rendelkezett. Ekkor már nem volt szükség az illúzióra, a terrorgépezetnek nem kellett népi támogatás. A szovjetrendszer rémségeinek nagy része és működésképtelenségének egésze tehát egyenesen következett a Marx által kidolgozott modellből.

Csak jót akart

Trockij vagy Gyilasz, amikor a forradalom elárulásával vádolta a diktátort és a vezetésével működő, külön kaszttá váló állampárti bürokráciát, hivatkozhatott ugyan Marx értékeinek elárulására, de nem hivatkozhatott Marxra, ugyanis az állam minden határon túli megerősítéséből, amit Marx javasolt, az állam minden határon túli megerősödése következik, a “racionális tervezésből” a bürokrácia elhatalmasodása, a többpártrendszerű képviseleti demokrácia elvetéséből pedig, amit Marx szintén kívánatosnak tartott, a minden határon túl erős és bürokratikus állam vezetőinek leválthatatlansága, tehát rossz döntéseik büntethetetlensége és az önkényeskedés elszabadulása.

Az élelmiszer-piaci viszonyok kikapcsolásának, a mezőgazdasági államosításnak és a központosításnak, majd a racionális központi tervezésnek három éhínség (1921, 1932–33, 1946–47) és a Gulag szigetcsoport kiépülése volt a következménye és az ára. Az éhínségek összesen 12 millió áldozatához hozzáadhatjuk azt a kétmilliót, akit ezután a “kulákhadművelet” és egyéb bosszúhadjáratok során gyikoltak meg, s azokat, akik a Gulagon pusztultak el, vagy a proletárforradalom exportjának és a nemzetközi osztályharcos éberségnek estek áldozatául a nyugati “véres övezetben”.

És ez csak Szovjet-Oroszország, illetve a Szovjetunió. Kínában három év alatt háromszor ennyien haltak éhen a földmagántulajdon megszüntetése miatt.

De a szovjet mezőgazdaság a tömeggyilkos terrortól mentes időkben sem tudott eleget termelni a belső ellátásra, és végül ez volt az egyik fő tényező, ami a rendszer bukásához vezetett.  A második a fegyverkezés, és ezért is ironikus, hogy a november 8-án megjelent másik rendelet a békéről szólt. A harmadik a műszaki innovációra való képtelenség, ami szintén egyenesen következett a marxi elméletből, minthogy a nagy gazdaságtörténész nem akart szembenézni azzal, hogy az eltörlendő kapitalista termelési mód és “a termelőeszközök fejlődése” között nemcsak egyirányú a kapcsolat. Pusztán kreativitásból nagyjából olyan sűrűséggel találnak fel bármit, ahányan a kapitalizmus előtti időkben.

Csakugyan, Marx nem volt felelős tízmilliók szörnyű haláláért, százmilliók rabságáért és nyomoráért. Arról igazán nem tehet, hogy feltétlen tisztelői pontosan követték a viktoriánus Londonban, a Maitland Park Road 41. szám alatt csupa emberszeretetből kidolgozott javaslatait.