Hosszú évek óta mondja, de eddig azt hihettük, csak ironizál, amikor nem marxista létére állandóan a kommunista közgazdász-filozófushoz köti érveit, talán hogy hatásosabban átmenjen a médián. Hát, átment. “…a jövedelmek visszavándorolnak a tőkéhez, a fizetések és a bevételek tekintetében nőttek az egyenlőtlenségek. Marxnak valahol igaza volt abban, hogy a kapitalizmus felemészti önmagát, mert ez a folyamat hosszasan fenntarthatatlan” – jelentette ki, alapvető problémának beállítva – nem a szegénységet, hanem az egyenlőtlenséget.

A kapitalizmusnak lényegében vége, állítja a válságot megjósló Nouriel Roubini amerikai sztárközgazdász, éspedig “individualista természete”, az egyre nehezebben elviselhető “egyenlőtlenségek”, a bankok önzősége, mohósága miatt. Mostanra kiderült, Roubini komolyan gondolta, hogy Marx tételeivel magyarázta a pár évvel ezelőtt kirobbant gazdasági válságot éppúgy, mint a mai teendőket.

grouchoRétvári Bencével ellentétben Roubini komolyan veendő tényező, ha már okvetlen muszáj Marxról vitát nyitni, de úgy tűnik, állandóan muszáj. “Marx remekül írt, és írásai kielégítik az értelmiségi forradalomszükségletet, megbízhatóan táplálják azt a reményt, hogy létezik igazságos társadalom, csak akarni kell” – tapintott a lényegre Tokfalvi kolléga tavaly, egy újabb Roubini-nyilatkozat apropóján. Roubini valószínűleg nem a marxi értelemben vett “igazságos” társadalmat akar, de osztja azt a széles körben elterjedt előítéletet, hogy a marxi közgazdasági meglátások (pl. “ha a profitok a bérekhez képest túlságosan megugranak, akkor nem lesz elegendő fogyasztás, a kapitalizmus pedig megsemmisíti önmagát”) függetleníthetők attól a társadalomképtől, amelyek “megoldást” jelentenek az állandóan túltermelő, ciklikusan válságokat okozó, embertelen, kiszákmányoló stb. kapitalista “rendszerre”.

Hát, nem függetleníthetők. Aki akárcsak érintőlegesen is a marxi eszmékkel gyógyítaná a reálisan létező kapitalizmus számos betegségét, “individualitását”, a gonosz önzésről már nem is beszélve, az totalitárius rémálmok megvalósítását veszi számításba. Akinek ugyanis naivitásból, cinizmusból, tudatlanságból vagy nettó közönyből elege van a kapitalizmusból, az nem valamiféle szociálisan reformált, az egyenlőtlenségeket kiterjedtebb globalizációval kezelni próbáló harmadik utat fog kapni cserébe (vagy csak az elején), hanem kőkemény tervgazdaságot. Államszocializmust, még ha nem is kínai vagy észak-koreai alapon.

A marxi rendszer lényegét mindenkinél pontosabban Benjamin R. Tucker individualista anarchista gondolkodó írta le egy 1888-ban, a Liberty c. lapban megjelent írásában. De közel harminc évvel a bolsevik puccs előtt nyugodtan nevezhetnénk jóslatnak is:

Az államszocializmus úgy írható le, mint az a tan, mely szerint az emberek minden ügye a kormányzat hatáskörébe tartozik, függetlenül az egyén döntésétől.

A tan alapítója, Marx arra a következtetésre jutott, hogy az osztályelőjogok megszüntetésének egyetlen módja, ha az ipari és kereskedelmi érdekeket, a termelési eszközöket és elosztási rendszereket egyetlen hatalmas monopóliumban, az állam kezében egyesítjük. Az állam legyen bankár, gyáros, földműves, szállító és kereskedő egyszerre, és ebben a minőségében ne legyen versenytársa. Ki kell csavarni az egyén kezéből a földet, a szerszámokat, az összes termelési eszközt és a közösség tulajdonába kell adni azokat. Csak a fogyasztásra kerülő termékek maradhatnak az egyén tulajdonában, az előállításukra szolgáló eszközök semmiképpen. Enyém lehet a ruha, ami rajtam van és az étel, ami tányéromra kerül, de nem a varrógép, ami ingeimet varrja, vagy az ásó, ami kiforgatja burgonyámat a földből. A munkatermék és a tőke lényegüknél fogva különböző dolgok. Az előbbi az egyént illeti, az utóbbi a társadalomé.

A társadalomnak birtokba kell vennie a tőkét, ami az övé – ha lehet, szavazócédulával, ha kell, forradalommal. S ha már egyszer birtokba vette a többségi elv alapján kell kezelnie legfőbb szervén, az Államon keresztül; az Állam hasznosítja a tőkét a termelésben és az elosztásban, az Állam rögzíti az árakat a befektetett munkának megfelelően és alkalmazza az embereket műhelyeiben, gazdaságaiban és boltjaiban stb. A nemzetnek egyetlen hatalmas bürokratikus apparátussá kell rendeződnie, az egyéneknek pedig Államhivatalnokokká kell válniuk.

A költségelv alapján készül minden, mivel az embereket semmi sem ösztönzi arra, hogy haszonra dolgozzanak. Miután egyéneknek nem lehet tőkéjük, senki sem alkalmazhat munkára mást, vagy akár saját magát. Mindenki bérből él és az Állam az egyetlen bérkifizető. Aki nem az Államnak dolgozik, annak számára nem marad más, mint az éhezés vagy ami még valószínűbb, a börtön. Eltűnik a kereskedelem szabadsága. Megszűnik a verseny. Minden ipari és kereskedelmi tevékenység egyetlen óriási, gigantikus, mindent elnyelő monopóliumban olvad össze. A monopóliumok ellenszere a monopólium. (…)

Az államszocializmus az egyén tetteinek teljes ellenőrzését jelenti a többség által. Az államszocializmus elismeri a többségnek ezt a jogát, de mindamellett fenntartja követelését, hogy az egyén kapjon jóval nagyobb szabadságot – de ne követelhesse azt mint őt megillető jogot. A társadalom alapját ne a lehető legteljesebb szabadság garantált egyenlősége alkossa. Az efféle szabadságot nem néznék jó szemmel, s bármelyik percben megvonhatnák azt. Hiábavaló lenne minden alkotmányos garancia. Az államszocialista ország alkotmányába egyetlen cikkely lenne beiktatva: ‘A többség joga korlátlan.’

Bármit is tanít az államszocializmus, rendszere – ha már egyszer uralomra került – elkerülhetetlenül arra van ítélve, hogy államvallássá váljon, vallássá, amelynek kiadásaihoz mindenkinek hozzá kell tennie egy garast, és amelynek oltára előtt mindenkinek le kell borulnia; olyan állami gyógymód ez, melynek doktorai betegeiket szüntelenül gyógyítják; olyan állami egészségügyi szabályzat, mely előírja, kinek mit szabad ennie, innia, viselnie és tennie; olyan állami erkölcskódex, mely nem elégszik meg azzal, hogy a bűnöket büntetéssel sújtja, hanem azt is tiltja majd, ami a többség szerint vétek; olyan állami oktatási rendszer, mely elsorvasztja a magániskolákat, főiskolákat és egyetemeket (…).

Hallgassunk Marxra, és nem dől ránk a világ, kedves Roubini? De, ránk dől.