A demokrácia kérdésénél hagytam abba.

Az eddigieket összefoglalva: a feltétel nélküli alapjövedelem nyugat-európai konstrukciója Magyarországon egyrészt megvalósíthatatlan, és/mert az erkölcsileg támadhatatlan célon, a mély nyomorban élők megsegítésén kívül a jobban és sokkal jobban élőket is megsegítené állami eszközökkel.  Az “állami eszközök” az adókat, azaz a működő gazdaságból kivont pénzt jelentik. A munkakínálatot nem növelné, hanem éppenséggel zsugorítaná. Növelné viszont az állami elvonásoknak a gazdaság fejlettségéhez képest kivételesen magas szintjét. Azaz fékezné a gazdaságot.  A megálmodott “multiplikatív hatásra” történeti ellenbizonyítékok vannak.

Az FNA (szebb nevén LÉT) még az erkölcsös célt sem tudná megvalósítani, sőt az ellenkezőjét valósítaná meg, hiszen a tartósan és öröklődően munkanélküli réteget pontosan ebben az állapotában konzerválná.

Meg kell adni azonban, hogy van egy népes csoport, amely csakugyan jól járna az FNA-val abban az elméleti esetben, ha bevezetnék. Ez egyáltalán nem meglepő módon az FNA eredeti célcsoportjának, a nyugati “prekariátusnak” a magyar megfelelője. Még belül van a Polgári Magyarországon. Tagjainak van olyan képességük, amit el tudnak adni a munkapiacon, ha van rá vevő; legalább annyi, hogy könnyen bele tudnak tanulni egy új munkakörbe.

Formálisan nem munkanélküliek, hanem jellemzően kényszervállalkozók, akik, ha épp nem jutnak viszonylag tartós munkához, különféle trükkökkel, háztartási kiadások leköltségelésével, zsebre dolgozással, sefteléssel, ha van, ingatlaneladással, régi megtakarítások és örökségek felélésével és persze hitelek felvételével tartják fenn a polgári életmód külsőségeit. Van emailcímük, facebookolnak, az állásinterjúra rendesen fel tudnak öltözni. Nemcsak fiatalok; nincs felső korhatár. Számukra az alkalmazotti lét, főleg határozatlan időre szóló munkaszerződéssel, a biztonság teteje. Aki már látott (nem kényszer)vállalkozást közelről, tudja, hogy a megalázottság és a megalázkodás micsoda mélységei tárulnak fel, ha egy hirdetésben mégoly kis keresettel, de fix munkaidejű irodai vagy más fehérgalléros szolgáltatási munkára keresnek embert.

Az FNA Magyarországra adaptálói feltételezik, hogy a  “nincstelenek” a létminimum kétharmadát garantáló pénztől a minimálbérig terjedő különbözet miattl kedvet kapnak a napi nyolcórás legális munkához, és ha kedvet kapnak, akkor találnak is. Ez Szub-Magyarország esetében a valóságot nem ismerő ábránd. Ennek a Polgári Magyarországon belüli, de rossz helyzetű csoportnak az esetében viszont teljesen valószerű, sőt kívánatos forgatókönyv.

Havi 50 000 forint nagyjából elég volna biztonsági háttérnek, mellette ugyanúgy tudnának rapszodikus sikerrel dolgozni és egyéb módokon pénzhez jutni, mint most, de rengeteg idejük felszabadulna (az eddiginél több munkára, saját magukra és álláskeresésre is), és csökkenne a stressz, ami viszont javítaná a munka megtalálásának és jó elvégzésének az esélyeit. Végül is az 50 000 forint három heti nettó (nyolcórás) minimálbér. Az egész úgy működne, mint egy viszonylag fiatalon megkapott nyugdíj, ami mellett az ember kellemesen adózik (vagy, mivel Magyarországon vagyunk, ha ügyes, egyáltalán nem adózik) az elvégzett munkájáért. És abban a ” tanulmány” szerzőinek történetesen igazuk van, hogy ha kisebbek lennének a bérterhek, akkor a vállalkozások szívesebben alkalmaznának embereket. (Illetve, a mai valóságot ismerve: szívesebben alkalmaznának embereket fal minimálbérrel, főleg négy- vagy hatórással úgy, hogy a többi pénzt béren kívül, számlára vagy zsebbe adják).

Naivul megkérdezhetnénk, hogy ha az FNA pont ennek a rétegnek jótékony is meg hasznos is (se lejjebb, se följebb nem érvényes mind a kettő) akkor miért ne lehetne “ortodox” módszerekkel javítani a réteg helyzetén: a vállalkozók nyomasztó terheinek csökkentésével (a mostani szívatás helyett), a hitelezés feltételeinek javításával (a bankok de facto zsidózása helyett) és persze a piacot mérhetetlenül eltorzító, a kegyelteken kívül mindenki más esélyeit rontó csókos kapitalizmus megszüntetésével. Brutálisan és ostobán több állam helyett ésszerűen és erkölcsösen kevesebb állammal.

Ezzel érkezünk meg a demokrácia problémájához. A fentebb leírt réteggel eddig nem nagyon foglalkozott a politika, ugyanis a magyar “prekariátus” a hivatalos statisztikákat nem rontotta, és maga is próbált úgy tenni, mintha nem lenne, főleg az idősebb korosztályai. De ha valóban a szocialisták karolják fel az ügyet, és valóban népszavazásig akarják vinni a dolgot, az egyszerűen annyit jelent, hogy számítanak a szavazataira. Ezt a szavazóréteget ígéretekkel megnyerni egyszerűbb, és gyorsabb eredményt hoz, mint a gazdaságot felszabadítani.

Kanyar:

A 2010-es választások előtt írtam egy szöveget, amiben az akkori helyzetet James Madison 10. Federalist-cikkének fogalmaival próbáltam értelmezni. Nagyon röviden: egyetlen civilizált politikai közösség sem egységes, mindegyik szükségszerűen factionökre oszlik, olyan csoportokra, melyeket valamilyen szenvedély vagy érdek egyesít, és szembefordít másokkal, illetve a közösség tartós és közös érdekeivel. (A zseniális Madison az amerikai függetlenségi háború után, a francia forradalom előestéjén pontosan látta, hogy a politikai arénában nem ismeretekből intuícióval, józan ésszel vagy szigorú logikával levont nézetek, hanem szenvedélyek küzdenek.)

A faction tehát eleve, önmagában is veszélyes, de ha többségbe kerül az adott közösségen belül, akkor nem semlegesíthető leszavazással, és katasztrófába sodorhatja a közösséget, mert “semmi sem tartja vissza a gyengébb fél vagy az ellenszenvesnek tartott egyének feláldozásától”. Erre a szabványos modern válasz az, hogy hát visszatartja a törvény és főleg az alkotmány, de éppen Magyarország példája mutatja, hogy ha a többségnek módja van rá, olyan törvényeket hoz és olyan alkotmányt csinál, amilyet akar.

Madison válasza a “köztársaság” volt, vagyis az, amit ma képviseleti demokráciának nevezünk. Szerinte a jó rendszer pontosan az, ahol lehetőleg nem érvényesül valamilyen egységes többség akarata (vö. NER). A képviseleti demokráciának  két fő előnye van: az egyik, hogy a választott testületek nem nyersen, egyenesben, hanem (természetesen viták, alkuk, egyezetetések útján) tájékozottabban, felelősebben, a közérdeket jobban szem előtt tartva képviselik a részérdekeket. A másik, hogy komplex politikai közösségekben (és a négymilliós Egyesült Államok már 1787-ben ilyen volt) jó eséllyel több a faction, mint hogy valamelyik abszolút többségbe kerüljön, és az elvtelen szövetkezés is nehezebb.

A 2010-es Fidesz szavazótáborát olyan többségi factionként írtam le, amelyet az az érdek egyesít, hogy az egyes csoportok több pénzt és ingyen vagy olcsó szolgáltatást kapjanak az államtól; valamint az a szenvedély, amit emelkedetten “antikommunizmusnak” neveztek, de igazából csalódottság és düh az 1990 utáni rendszernek azokkal a pártjaival és koalícióival szemben, amelyek nem tudtak vagy nem akartak több pénzt, ingyen és olcsó szolgáltatást adni.

A Fidesz támogatottsága most valamivel kisebb, mint négy évvel ezelőtt volt (az összes megkérdezett között a Medián szerint 2013 decemberében 37, 2010 feburárjában 44 százalék), azaz nyilván sokan lemorzsolódtak az akkori érdekkoalícióból (ami akkor, ha szabad az akkori benyomásomat idéznem, “az egyetemek hallgatóitól a mozdonyvezetőkön, orvosokon, közbeszerzési bérlettel rendelkező nagyvállalkozókon át a munkanélküliekig és a nyugdíjasokig” terjedt). De még mindig elég nagy ahhoz, hogy a Fidesz a testére szabott választási rendszerben fölényes győzelmet arasson.

Azt nem kellett külön megjósolni, mert biztos volt, hogy a többségi faction győzelmével legalább egy időre vége annak, ami a magyar képviseleti demokráciából megmaradt, nem is véletlenül törölték el az ország hivatalos nevéből a “köztársaság” szót.

Azt jósoltam viszont (tudom, hogy nem szabad, de nehéz ellenállni), hogy mivel ezt a szenvedélyes érdekkoalíciót egy kormányzó pártnak fizikailag lehetetlen sokáig összetartania, vagy felébred a nép, vagy a Fideszt felváltja egy szenvedélyesebb erő (a Jobbikra céloztam). Annyiban tévedtem, hogy az új választási törvénynek “köszönhetően” valamivel kisebb érdekkoalíció is bőven elég a túlhatalomhoz, és a Fidesz lett saját maga Jobbikja, miközben ügyes taktikával sikerült úgy feltüntetnie a hozzá ideológiailag nagyon is közel álló Jobbikot, mint amihez képest még ő maga is mérsékelt. A kisebb koalíció azt jelenti, hogy az etatizmusra eleve jobban hajló csoportok közül egy pár kisebbet el lehet engedni, ha a nyugdíjasok nagy része továbbra is a Fidesszel szimpatizál.

Tárgyszerűbben: túl minden politikai drámán, a Fidesz 2010-ben sem kapott volna kétharmadot, ha több százezer, talán félmillió, 7-8 százaléknyi idős szavazó át nem áll hozzá az MSZP-től. A szocialisták szavazótábora demográfiai okból így is, úgyis lemorzsolódott volna, de Gyurcsány 2006-2007-es stabilizációs kísérlete nyomán érezhetően csökkent a nyugdíjak reálértéke. Orbán ezért nevezte “idiótának” Gyurcsányt (szemben a “nagy politikus” Horn Gyulával) 2008 májusában, a Színművészeti Egyetemen tartott bizalmas beszélgetésen.

A nagy váltást megpecsételte, hogy a Bajnai-kormány 2009-ben “elvette” a 13. havi nyugdíjat. A Fidesz úgy beszélt róla, mintha ezt eredetileg az általa képviselt “azemberek” vívták volna ki, holott a Medgyessy-kormány eszement osztogatási politikájának olyan része volt, amit akkor még a Fidesz is kiröhögött, hiszen nem követelte senki. 2009-ben örült, hogy az MSZP elvégezte a piszkos munkát, garantálva saját választási összeroppanását. Azután pedig nagyon vigyázott, hogy a megszerzett nyugdíjas szavazókat el ne idegenítse magától, “megvédte a nyugdíjakat”.  Ha másra nem, a nyugdíjak reálértékének megtartására vagy enyhe növelésére (rezsicsökkentés) mindig volt pénz és akarat.

A nyugdíját pedig a nyugdíjas az államtól kapja, passz. Ez neki jár, függetlenül saját megtakarításaitól és attól, hogy a saját megtakarításaival, ha vannak, hogyan bánik. Függetlenül attól is, hogy a nem-piacgazdaságban végzett munkája mennyit ért valójában. Az állam annyit ad, amennyit jónak lát. Ha megteheti, akkor a közvetlen politikai érdeknek rendeli alá “a közösség tartós és közös érdekeit”, mint az MSZP 2002 és 2006 között vagy a Fidesz 2010 óta. A magán-nyugdíjpénztárak államosításának a közvetlen pénzszerzésen kívül ráadásul megvolt az a mellékhatása, hogy a jövőbeli nyugdíjasok kiszolgáltatták magukat az állam jóindulatának. Most nem a nyugdíjasok belátóképességét keveslem, sokkal nagyobb baj van annak az elitnek az erkölcseivel, amelyik 1990 óta erre nevelte a lakosságot. És még nagyobb baj, hogy a fiatalok zöme már ennek a nevelésnek a terméke.

Az államnak kiszolgáltatott, és ezért az iránta jobb indulatú (több pénzt a folyószámlára küldő) kormányt választó nyugdíjas a LÉT-rendszer állampolgárának modellje. A LÉT homogenizálja és a lehetséges határokig kiterjeszti az államtól való függést. Egyirányúsítja a különböző factionök érdekeit. Aki eddig állami alkalmazott volt (kb. 600 000 ember) az eddig is az államtól függött, és természetesen érdeke, hogy a jövedelmének minél nagyobb része legyen adómentes. Aki nyugdíjas (kb. 2 millió ember), az még inkább az államtól függ. A nem öregségi nyugdíjas mélyszegénységben élők (kb. 1,2 millió nagykorú) lekötelezettjei lesznek az államnak.  Ehhez adódik az a szerényen 1 millió ember (családtagokkal) a Polgári Magyarország alsó végein, akin tényleg segítene a LÉT, mert mellette is lenne jövedelme. Már ezzel a felnőtt, választójoggal bíró lakosság 60 százalékánál tartunk. Ez szélesebb érdekkoalíció, mint amelyik 2010-ben kétharmadhoz segítette a Fideszt, és már az is példa nélküli volt a világ demokráciáiban.

Van tehát egy kormánypártunk, amelyik felszámolta a képviseleti demokráciát, és van a legnagyobb ellenzéki párt, amelyik gátlástalanul beígéri a képviseleti demokrácia felszámolását, valószínűleg azért, mert már rég nem tudja, mi az. A tűzzel játszik, és nem is tud róla. Nem demokratikus párt, hanem valami más.

Továbblépve: a “tanulmány” szerzői bíznak abban, hogy a kormányok majd “korrektül” indexálják a LÉT-et. Mintha Magyarországon a kormányok valaha is korrektek lettek volna, ha osztogatással szavazatokat lehetett szerezni. Mintha a többségi faction bárhol, bármikor korrekt lett volna a kormánnyal szemben. Abban az elméleti esetben, ha bevezetnék, a belpolitikai élet az összeg, az indexálás, a kivételek körüli harcokra koncentrálódna.

Arról nem beszélve, hogy volt már néhány eset a történelemben, amikor a többség által kirívóan igazságtalannak ítélt társadalmat kormányzati akaratból, rendeletileg tettek egy csapásra igazságossá. Akár az elsöprő többség támogatásával. Mindig nagyon rossz vége lett.

 

Kiemelt kép: Fortepan.hu, adományozó: iMRe.