Mondom, nem kell félni attól, hogy a feltétel nélküli alapjövelemből lesz valami. Az európai kezdeményezés megbukott, és ha Magyarországon megpróbálkoznának a népszavazási kezdeményezéssel, pillanatok alatt ki lehetne mutatni, hogy a kérdés alkotmányellenes (Alaptörvény, XII. (1): “Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.”). Szörnyűnek tartom, hogy ez van az Alaptörvényben, de ez van. Tetszettek volna akkor tiltakozni.

A dolog két okból katasztrófa: mindent elmond arról, hogy mennyit tud a magyar elit baloldali érzelmű tömbje Magyarországról és a világról, azonkívül mindent elmond aról, hogy mennyit tud a demokráciáról. Pillanatnyilag csak ők tudnák (szeretnék) leváltani a létező jobbodalt, amely sajnos legalább Magyarországot ismeri valamennyire. (Ez fokozza szerencsétlenségünket.) Most az egyik:

A szegénykérdés  Nyugat-Európában és Magyarországon

A hívek egyik alapérve az, hogy a Fejlett Nyugaton egyre komolyabban veszik az elgondolást (látjuk, mennyire), a hazai ellenzők ellenben tudatlanok, elmaradottak és főleg erkölcstelenek, meg kell hát honosítani a fejlett nyugati eszmét. De erre nem csupán azt a nyilvánvaló ellenérvet vághatjuk rá, hogy a Nyugat gazdagabb: a svájci állam esetleg ki tudná gazdálkodni, hogy mindenki “emberhez méltó életet élhessen”, a magyar meg nem. (Svájcban a szegények aránya kb. 9%, szegénynek az minősül, akinek a havi jövedelme legföljebb 1800 frank. Ezt szeretnék 2500-ra emelni. Vásárlóerő-paritáson 1800 svájci frank kb.  235 000 forintnak felel meg, azaz egy picivel többnek, mint a magyar bruttó átlagkereset.)

Nem ez a lényeg. A  “tanulmány” szerzői félreértik a nyugati balos javaslatot, az ugyanis gyökeresen más társadalmi helyzetre reagál, másfajta világban egy másfajta csoporton szeretne segíteni, mint amit a magyar balosok megmentenének.

Az FNA célzottja Nyugaton – divatos újmarxista kifejezéssel – a prekariátus. Ez azt az új alsó osztályt jelenti, amelynek már nem ad biztonságot a munkaügyi alkuk II. világháború után rögzült rendszere. Többszörösen bizonytalan a státusa, a munkája és a megélhetése: keveset keres, a munkáltató meglehetősen önkényesen dönthet a munkaidejéről, szerződése korlátozott időre szól, próbaidős, aztán kirúgják. Esetleg csak kevéssel keres többet a minimálbérnél. Idetartoznak a szállodai takarítónők, a furgonsofőrök, a bolti pénztárosok, egyszerűbben: a rosszul fizetett dolgozók, és a munkanélküliek is, de munkanélküliek lenni olykor kedvezőbb lehet, és a két helyzet között oda-vissza van átjárás.  Lásd a Daily Mail bulváros, de épp ezért áttekinthető összefoglalását az új osztályelméletről.

Nem azért linkelem be, mert pont egyetértek vele vagy főleg az ideológiai hátterével, hanem hogy mutassam: mi számít ma Nyugat-Európában a legalsó társadalmi osztálynak, mi az, aminek a helyzetét ott az FNA-val stabilizálni akarják.

Ezeknek az embereknek tehát vannak a munkapiacon értékesíthető képességeik, de bizonytalan, hogy egy adott pillanatban tudják-e értékesíteni őket, vagy ha igen, akkor is rossz feltételekkel. Arányuk Nagy-Britanniában – a kelet-európai vendégmunkásokkal együtt – 15 százalék. Átlagos jövedelmük  8253 font évente (nem egészen 700 font havonta, ez vásárlóerő-paritáson kb. 130 000 forintnak felel meg), átlagos megtakarításuk 793 font. Mindenkinél rosszabb helyzetben vannak, de ebből a csoportból sem reménytelen a följebb jutás, kulturálisan nem különülnek el a felső 85 százaléktól.

A magyarországi mélyszegényeknek sem a megélhetése, sem a munkája, sem a státusa nem bizonytalan. Nincsenek a munkapiacon értékesíthető képességeik. Biztos, hogy nyomorognak, szinte biztos, hogy nincs munkájuk, és biztos, hogy ebből a helyzetből nem tudnak kitörni. A följebb jutás, főleg egy generáción belül, gyakorlatilag lehetetlen. A lehető legnagyobb karrier: rosszul fizetett dolgozónak lenni, és az már följebb jutásnak számít. Arányuk szintén 15 százalék.

Szerencséjük van, ha a közmondásos havi 47 000-ből gazdálkodhatnak. Az angliai “prekariátus” helyzete a nagy többségük számára elérhetetlen álom. Akár az angol rendszer alulról második kategóriájába bejutni (jóval a minimálbér fölötti, de még az átlagkereset alatti szolgáltatási állásokba) és ott megmaradni: szinte lehetetlen, kivétel. Ismétlem, nem a munkapiacon magán bizonytalan a helyzetük, hanem óriási tömegeik kívül vannak a munkapiacon.

Az FNA-t olyan társadalmakra találták ki, ahol a piacgazdaságnak és az emberek egyenjogúságán alapuló politikai rendszernek – nevezzük egyszerűen úgy: a polgári világnak – nincs folytonosságszakadása. Nem lehet kiesni belőle, nem lehet kívül lenni rajta. Természetesen ott is vannak hajléktalanok, de nincsenek olyan övezetek, ahol a 20-30 százalékos munkanélküliség szokványosnak számít; nincs olyan ezerfős település (tudtommal),. ahol kivétel, ha valaki dolgozik (persze nem közmunkán). A prekariátus nagy arányának riasztó példájaként emlegetik a közép-angliai Stoke-on-Trent városát. Stoke-on-Trentben 8 százalékos a munkanélküliség.

Magyarország viszont kettévált egy nagyjából európai országra, amely, nyugati módra, szintén a bizonytalan munkapiaci helyzetűekkel ér véget “alul” –nevezzük Polgári Magyarországnak, bár nem érdemli meg –, és egy Szub-Magyarországra, amit az út szélén, valahol Délen hagytak (úgymint Észak és Dél). Az utóbbit szerintem még elméletben sem lehet a nyugati típusú FNA-val felemelni.

A történet – Szub-Magyarország leválása – valójában 1979-ben kezdődött. Ekkor ért véget a tartós reálbérnövekedés hosszú korszaka. Nem véletlen, hogy szociálisan érzékeny ellenzékiek ekkor alapították meg a Szegényeket Támogató Alapot, amelynek a tisztességét tudtommal még a létező jobboldalon sem vonták kétségbe.

Addig a pillanatig úgy látszott, hogy Magyarországon megszüntethető a balkáni típusú szegénység, mert munkakötelezettség volt, a reálbérek folyamatosan emelkedtek, és a trendet meghosszabbítva elképzelhető volt egy olyan pont, ahol már mindenki, mivel elvben mindenki dolgozik, tisztességesen meg tud élni. Azok a politikai erők, amelyek a kádárizmus legalább retorikai tagadására alapozzák a legitimitásukat, fitymálóan szokták emlegetni (legutóbb például a Szabadság tér 89 című történelemhamisító propagandaműsorban), hogy volt egy alku, melynek értelmében a nép “némi” életszínvonal-emelkedésért lemondott a politikai szabadságról. Nem volt ilyen alku, viszont a “némi” erős understatement.

1979-ben, a kádári hamis konjunktúra utolsó évében a reáljövedelem 185 százalékkal volt nagyobb, mint 24 évvel korábban, 1955-ben, az Kádár-korszak előtti utolsó teljes évben.  (Nem rontottam el: nem 85 százalékkal, hanem 185-tel.) 2012-ben  a reáljövedelem 1 (nem rontottam el: egy) százalékkal volt magasabb. mint 24 évvel korábban, 1988-ban, a rendszerváltás első rezdüléseinek idején. Ennek a politikai következményeiről máskor úgyis írunk bőven. Most csak arról, ami az ország kettéválását érinti.

1979-re kiderült, hogy ebben a gazdasági rendszerben, pusztán a fizetésekből, nem növelhető tovább egyenletes elosztásban minden réteg életszínvonala. A reálbérek ettől fogva csökkenésnek indultak, csak volt, aki tudta kompenzálni, és volt, aki nem. A kormányzat – szemet hunyva–  szabadjára engedte a feketegazdaságban való részvételt, hamarosan engedélyezte a kisvállalkozások alapítását, az állami vállalatok az 1968-as reformnál is nagyobb önállóságot kaptak. A felső egytizedben megkezdődött a menedzserréteg vagyonfelhalmozása, a népesség legnagyobb, középső tömbje pedig a köztulajdonú gazdaság hézagaiban hasznát tudta venni szakértelmének.

A sokat szidott gyors iparosításnak, a mezőgazdaság gépesítésének, a villamosításnak, az automobilizációnak, a falusi gazdaság egyik fő motorjává váló házépítésnek és talán még a II. világháború utáni haditechnikával való kötelező megismerkedésnek is volt annyi haszna, hogy a népesség műszaki ismeretszintje eléggé megnőtt. Ezt alá szokták becsülni. Az alsó réteg azonban, amely túlnyomó többségében legföljebb a nyolc általánost végezte el vagy még azt se, ebből a lehetőségből kimaradt. Leszakadásában része volt egy gazdaságilag irracionális, demográfiailag pedig már középtávon hatástalan intézkedésnek, a gyed bevezetésének is 1985-ben. Erre a kiadásnövelésre igen kényes költségvetési helyzetben került sor, bevallottan azzal a szándékkal, hogy a nagyobb jövedelmű rétegek gyermekvállalási szándékát serkentsék, miközben a közoktatáson igyekeztek takarékoskodni, noha ez lehetett volna a leszakadás megállításának legfontosabb eszköze.

Ekkor még nem a parlamenti demokrácia keretei között, csak józan politikai meggondolásból igyekeztek a (felső) többségnek kedvezni, neki juttatni azt a pénzt, amit lehetett, és nem elvonni tőle pénzt olyasmire, amire nem kellett sürgetően.

1989 után, amikor a választásokon résztvevő felső 55-70 százalék és képviseletében a felső 20-25 százalékból, a tulajdonképpeni középosztályból delegált politikusok átvették a hatalmat, a dolog még rosszabbra fordult. Tudom, hogy sokkal bonyolultabb a dolog, de ha csak az input-outputot nézzük, a jövedelmi átlag változása nélkül eltelt negyedszázad azt jelenti, hogy a gazdaság összes teljesítőképessége nem nőtt, csak átcsoportosult. És mivel a szegénység láthatóan mélyült és terjedt, miközben az átlag ugyanaz maradt, összegben annyit történt, hogy a jövedelem átáramlott alulról fölfelé. Perverz újraelosztás, ahogy elegánsan mondják.

Nem véletlen, hogy a Polgári Magyarországon rendkívül erős az a felfogás, amely szerint a gazdaság zérus összegű játék: ha másnak több van, azt tőlem veszi el. Ez a felfogás beteljesítette önmagát. A vezető osztály és választói bázisa nem hogy nem tett semmit Szub-Magyarország felzárkóztatásáért, hanem, mivel a többi kelet-közép-európai országtól eltérően képtelen volt gyarapodó piacgazdaságot működtetni, közvetlen érdekében állt, hogy Szub-Magyarországot lent tartsa.

A Polgári Magyarországnak két jellegzetes válasza van Szub-Magyarország létezésére. A kettőben közös, hogy egyik sem hiszi el, vagy nem akarja tudomásul venni azt, hogy Szub-Magyarország lényegileg más. Azt akarja hinni, hogy csak szándék kérdése, és ez a másság megszüntethető, s ezáltal feloldja önmagát a felelősség alól. A létező jobboldal a baliberálisok hibájának  tulajdonítja a legszegényebb másfél millió, s azon belül kiváltképp a cigányok helyzetét: a “bőkezű” segélyezés meg a jogvédelem miatt rosszak az erkölcseik, normálisnak tekintik, hogy nem dolgoznak, sőt bűnöznek. A helyes megoldás: munkára “nevelni” őket, mert a munka önmagában is nemesít.

A baloldal és főleg a baloldali, jogvédő liberálisok viszont a létező jobboldalt okolják, és az egészet emberi jogi kérdésnek fogják fel.  A szegények és köztük a romák nem azért szegények, mert nincs olyan képességük, amit értékesíthetnének a munkapiacon, hanem mert a rosszak– lenézők, fennhéjázók, úri gőgösök, rasszisták – kirekesztik őket, és megtagadják tőlük az emberi méltósághoz való jogot (amihez a tisztes megélhetés is jogi alapon hozzátartozna). A helyes út: együtt érezni velük, és megvédeni őket a diszkriminatív Hatalomtól.

A valóságban Szub-Magyarország munkanélkülisége nem nyugati jellegű munkanélküliség, nem a kereslet és kínálat eltéréséből adódó strukturális munkanélküliség, ahogy tanítani szokták, és egyre kevésbé a kapitalizmusra való átállás következménye, az elmúlt huszonnégy évben ugyanis már végmenet egy generációváltás. Tömören: a létező (fideszes-jobbikos) jobboldal szemszögéből ezek az emberek nem akarnak dolgozni (mert a baloldal, amelybe ők  a világon egyedülálló módon a “neoliberálisokat” is belesorolják, elrontotta őket). Baloldali szemszögből nem hagyják őket dolgozni (az érzéketlen fideszes középosztály és újnemesség, a rasszisták, a globalizátorok). Konzervatív-liberális, piacpárti szemszögből ezek az emberek azért nem dolgoznak, mert nem tudnak dolgozni. Azért nem tudnak, mert nincsenek a munkapiacon értékesíthető képességeik. Azért nincsenek, mert az oktatási rendszertől nem kaptak ilyen képességeket. És azért ilyen az oktatási rendszer, mert a Polgári Magyarország annyira ragaszkodott a neki járó állami kedvezményekhez, hogy sem a piacgazdaságot nem engedte lábra állni, sem annak a kulturális szakadéknak a szűkítésére nem volt hajlandó áldozni az adójából, amely Szub-Magyarországtól elválasztja.

Mindkét oldal indított foglalkoztatási programokat abból a feltevésből kiindulva, hogy a munkahelyeket “teremteni” lehet a munkáltatók megfelelő ösztönzésével (itt megint csak úgy segítenek az esélyteleneken, hogy egyben az esélyeseket is jobban támogatják). A baloldali oktatási kormányzatok, nagyon helyesen, az iskolai integráció mellett voltak, csak az oktatásfinanszírozás rendszerén nem változtattak semmit. Miáltal pontosan azokon az övezetekben, ahol a munkapiacra való bejutás esélye nullához közelített, ezt az állapotot tartósították.

A baloldali szemlélet legelfogadottabb változatának farizeus voltát tökéletesen leképezi a Bokros-csomaghoz való viszony. Pontosan azok az eltökéleten baloldali értelmiségiek és politikusok, akik a leghevesebben ítélik el a mostani kormányzat szegényellenes politikáit, máig a szadista “neoliberalizmus” elrettentő példájának tartják a Bokros-csomagot. Holott az akkori pénzügyminiszter csak annyit akart, hogy az államháztartás jobban kövesse a nehéz  helyzetben lévő posztkommunista országok szabványát, és a jóléti kiadásokban jobban érvényesüljön a rászorultsági elv. Magyarul a szolidaritás. Ekkor a közép hirtelen ráébredt, hogy a szolidaritásnak őrá is vonatkoznia kellene, és vadul tiltakozott az ellen, hogy gyermekei felsőfokú taníttatásainak költségeibe vagy elmaradt fogmosása következményeinek finanszírozásába ne vonják be a szegényebbeket. Szolidaritása abban nyilvánult meg, hogy magát is szegénynek nyilvánította, és ebben a minőségében már hathatósan képviselhette – a saját érdekeit.

Ugyanez a szellem jelenik meg a magyar FNA-tervben. Valódi szolidaritást például a Friedman-féle negatív jövedelemadó jelentene, ahol egy bizonyos, munkára ösztönzően alacsony munkajövedelemszint felett senki nem kap semmilyen pénzt adóelszámoláskor “az államtól” (az adóbefizetőktől). Ezzel szemben a magyar FNA úgy emelné fel a legszegényebbek jövedelmét a létminimum 60 százalékára, hogy közben az átlag, illetve a Polgári Magyarország jövedelmét egyszeri aktussal szintén lényegesen növelné (átlagos bruttó keresetű, kétgyermekes család esetén 11%-kal; lásd kis kimutatásunkat az előző poszt vége felé), részben a munkavállalók és munkáltatók adóterheinek csökkentése, részben a de facto családipótlék-emelés révén. Bízva a “multiplikátorhatásban”, ami nagyon csábos elmélet, de a magyar gazdaság utóbbi 14 évének történeténél kevés látványosabb cáfolata van. Mindezt úgy, hogy mindenkit legalább részben állami alkalmazottá tesz. Ennek politikai következményeiről bővebben a folytatásban. Aki elhinné a szerzőknek azt az állítását, hogy ettől csökken az állami bürokrácia, az gondoljon a KLIK-re.

A javasolt rendszer munkapiacra tett hatását, gondolom, tudós közgazdászok alaposabban fogják elemezni. Én maradok a szerintem legkártékonyabb vonalnál. A szerzők lelkesen elemzik, milyen jó lesz, ha a kamaszok hozzájutnak az alapjövedelmükhöz, és megtanulnak okosan bánni a pénzzel. Valószínűleg nem láttak még pénzhez jutó nem szuperértelmiségi kamaszt, de ez a kisebbik baj. A tervezet célja állítólag a legszegényebbek fölemelése. A kamaszok esetében ez igen nagy részben túlkoros, a nyolc általánost be nem fejezett, az állami oktatási rendszerből kihulló, munkanélküli, olykor már saját gyermeküket nevelő roma fiatalokat jelent, akiknek nagy esélyük van rá, hogy igen hamar súrlódjanak a törvénnyel. Van olyan civil szervezet, amelyik az ő helyzetükön akar javítani (ez például egy katolikus alapítvány). A javítás egyetlen módja, hogy megkönnyítik belépésüket a munkapiacra úgy, hogy felhozzák őket a közismereti tárgyakból, megadják nekik azokat a képességeket, amik ehhez szükségesek. Már ehhez is rengeteg munkára, empátiára és pénzre van szükség. A megoldás olyan állami oktatási rendszer (vagy a magánintézmények olyan finanszírozása) lenne, amelyik erre képes. Mert most képtelen.

Ha pedig ezek a kamaszok minden erőfeszítés, a munkapiacra való belépés szándéka nélkül is megkapják az alapjövedelmet, és számíthatnak rá, hogy nagykorúságuktól életük végéig jár nekik az 50 000, akkor nyugodtan megkérdezhetik: minek törjék magukat?

Az állam csődöt mond, és most már az a kevés civil szervezet is becsukhatja a boltot. Maradnak ott, ahol voltak, Szub-Magyarországon. A pénzajándék a vágyott emberbaráti céllal ellenkező hatást ér el.

A szerzők szerint a mostani rendszerben, ceteris paribus, van legalább 761 milliárd forint megtakarítási lehetőség, és van 200 milliárd “multiplikatív hatás”, amivel az elgondolásuk, többek közt a Polgári Magyarország és benne a középosztály ugrásszerű jövedelemnövelése finaszírozható lenne. Szerintem nincs, de ha volna, szelíden megjegyezném, hogy ez az összeg így önmagában több, mint a magyar közoktatás éves költségvetése. Amit miért is kellene változatlan szinten tartani?

Egy alternatív javaslat

Ha ekkora fontosságot tulajdonítunk az egyenlőségnek és a szolidaritásnak, volna egy javaslatom. Önökön múlik, mennyire veszik komolyan, ha már az FNA-t komolyan vették (vagy nem). Szintén friedmani ötlet. Maradjon meg a mostani szociális rendszer, két kivétellel (lásd alább).  Szüntessük meg a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot, ez máris megtakarítás, még sót se kell pazarolni a helyére. Aztán privatizáljuk az iskolákat. Nem feltétlenül kell mindet, de helyezzük át a működésüket vállalkozói alapra a következőképpen: minden iskoláskorú gyerek után kapnak a szülők egy azonos összegű utalványt. (Egyenlőség!) Ezt arra az iskolára költik el, amelyikre akarják. Természetesen főleg az általános iskolák esetében ez a lakóhelyhez kötődik, de:

Induljunk ki abból, hogy Hoffmann Rózsa 2010-ben azt tartotta kívánatosnak, ha 2014-ben a GDP 8 százalékát költik a tanügyre. Ebből mondjuk jusson 5 százalék az alap- és középfokú oktatásra, az 1400 milliárd forint lenne. Most kb 800 milliárd. Az alap- és középfokú oktatásban most 1,3 millió gyerek és kamasz tanul. Az egyszerűség kedvéért számoljunk úgy, hogy minden gyerek után minden félévben kapnak a szülők félmillió forint értékben oktatási utalványt, amit másra nem költhetnek. Mondjuk, a tanév minden hónapjában 100 000-et.

Sem a szülőknek, sem az iskoláknak nem kell az adott évben elkölteniük az összeget, kamatoztatva tartalékolhatnak is, de amit egy idő után (a szülők a tankötelezettség lejártáig) nem költenek el, az elvész, illetve visszavándorol a költségvetésbe. 1300 milliárdnál tartunk. A fogyatékos és sérült gyerekek után több járna, a többiek után kicsit kevesebb, de maradjunk ennél az összegnél. Azokban a szegény körzetekben, ahol viszonylag sok a gyerek, ugrásszerűen megjavulna az iskolák finanszírozása. Megfontolandó a rendszer kiterjesztése az óvodásokra, hiszen Szub-Magyarország gyermekeinek integrálását itt kellene kezdeni. Ugyancsak megfontolandó egy ösztöndíjrendszer kidolgozása, természetesen rászorultsági alapon, azon gyerekek számára, akik drágább iskolába szeretnének járni.

Azok a jobban kereső szülők, akik drágább iskolába szeretnénk járatni a gyereküket, olyanba, amelyre nem elég az utalvány, természetesen kifizetik a tandíj fennmaradó részét. (Máris hallom az egalitárius kritikát, hogy akkor persze a gazdagoknak telik csak jobb iskolára. De: a tandíjat és az ösztöndíjat nyugodtan lehetne tanulmányi eredményhez kötni, mint nem is túl régen a felsőoktatásban; a gazdag és nagyon tehetséges gyerek száma véges,  és az iskoláknak nem érdekük, hogy elriasztó tandíjakkal csökkentsék a potenciális tanulóik számát; az igazán gazdagok viszont eddig is megtehették, hogy az első adandó alkalommal kivonják gyereküket a magyar oktatási rendszerből, ebben nem lenne változás; és végül pont a szolidaritás elve nem engedné meg becsületes baloldali és liberális embernek, hogy a saját gyereke “ingyen” jobb minőségű oktatást kapjon, többek közt a szegényebbek adójából.)

Az 500 milliárdos különbözet kitelne a családi adókedvezmény megszüntetéséből (az FNA megtervezői szerint 230 milliárd forint), a jelenleg iskoláztatási támogatásnak nevezett, iskoláskorúak után járó családi pótlék megszüntetéséből (kb. 200 milliárd forint) és a közszolgálati músorszolgáltatás támogatásának megszüntetéséből (68 milliárd forint, ezt pl. hiányoltam a “Tanulmány” pénzszórási listájából).

Előnye a rendszernek, hogy tanulásra serkent, és javítja az oktatás színvonalát. A szegényebb körzetekben egy kicsit megpezsdíti a gazdaságot. A jövedelmüknél esetleg jóval nagyobb összeg mindennél jobban megérteti a szülőkkel az oktatás fontosságát (ha már a politikusokkal nem lehet). Nő a pedagógusi pálya becsülete. És bár a “Tanulmány” szerzőivel ellentétben nem ígérthetem, hogy ezzel egycsapásra megszűnik a mélyszegénység, erős esélyt ad a mélyszegénység távlati megszűnésére.  Mindezt valóban többletkiadás nélkül.

És még egy előny: mivel az iskolákat a szülők finanszíroznák, ők ellenőriznék a közösség életét nagyban befolyásoló működésüket is, ami sokkal demokratikusabb a mostani rendszernél.

Az FNA demokráciallenességéről a folytatásban.

 

Kiemelt fotó: hvg.hu, © Stiller Ákos