Közgazdász ismerőseim az elmebaj szinonimáival jellemezték a tervet, de így méltóságon aluli volna a köznek szánt szövegben. Azért választottam a címbe a tudatlanság szót, mert egyszerre jelöli az ötletgazdák valósághoz fűződő viszonyát és azt, amit a tervük visszafordíthatatanul tartósítana. 

Baloldali értelmiségi körökben – leginkább a közgazdászokat kivéve – kitörő lelkesedéssel fogadták a feltétel nélküli alapjövedelemről (FNA) szóló “tanulmányt (az idézőjel meg lesz magyarázva) úgy is, mint ajánlatot a magyar társadalomnak, hogy térjen végre jó útra. A jó út nem egyszerűen azt jelenti, hogy a gazdagok segítsék a szegényeket, ami nagyon helyes és pártolandó ügy volna. Hanem az a cél, hogy mindenki kapjon egy fix, uniform összeget a teljesítményétől, szorgalmától, képességeitől, sikerétől, a munkaviszonyától vagy annak hiányától függetlenül.

Ezáltal a törekvőknek és sikereseknek is legalább szimbolikusan eszükbe juttatnák minden hónapban, hogy az uniformizáló állam jósága nélkül ők is szegény(ebb)ek lennének. (Csak a félreértések elkerülésére: a terv szerint az egyszeri magyar munkavállaló az egyen-ötvenezret nem a fizetésén felül kapná, hanem leszámítanák a mostani bruttó keresetéből. Többet azért kapna kézhez, mert az első 50 000 adómentes lenne.)

Sajnos kénytelen vagyok egyetérteni a fideszes pártsajtó kritikájával: az egész kampány lényegében a szocialisták válasza a rezsicsökkentésre. Hiszen ígérni könnyű, és sokkal nagyobb összegben lehet, mint akár csak a választásokig megkockáztatni a rezsicsökkentéshez hasonló  hangulatjavító plusz nemzetiszocialistán uszító trükköt, amiért csak később kell nagyon megfizetni.

Ahogyan a Fidesz-hű középosztály “micsoda hülyeség, hogy nem jó, ha kevesebbet fizetek”-alapon bekajálja a rezsicsökkentést, úgy az FNA ötlete is alkalmas azoknak a Fidesz-ellenes véleményformáló diplomásoknak a megnyerésére, akiknek számára az MSZP részben túl MSZMP-szagú, részben túl “neoliberális” (neoliberálison most azt a közkeletű magyar jelentést értve, hogy az illető nem felejtette el az alsótagozatos számtant). Az ötlet ugyanis a szexi nyugati posztmodern baloldaltól származik, és nemcsak az említett értelmiségiek létbizonytalansági szorongását enyhíti, de azzal a boldog tudattal is eltölti őket, hogy ők most jók.

A mérsékelt hívők, akikre hatottak a “tanulmány” bemutatóján felvonultatott nagy nevek (Ferge Zsuzsa, Surányi György), rendszerint azzal utasítják vissza az elvi  kritikát, hogy “előbb mindenki olvassa el, mert biztos van benne valami, aztán majd vitatkozzunk róla”. Nem vallják  be maguknak, hogy ők sem tudják elolvasni, ugyanis nincs úgy megírva (nem az a cél, hogy követhető legyen) .

Én még ilyen tudományos tanulmányt nem láttam. Persze nem kötelező, hogy az legyen, de ha nem az, akkor meg ne nevezzék tanulmánynak. Most nem kötök bele abba, hogy a szerzők láthatóan nem ismerik azokat a dolgozatírási szabványokat, stíluskönyveket, amiknek az ismeretét már a jobb magyar felsőoktatási tanszékek hallgatóitól is régóta elvárják.  Maradok az érveléstechnika és ha szabad ezt a szót használnom, a logika elemzésénél.

A bevezetésben, ideológiai indokolás után a szöveg az 5. oldalon közli a kulcsfontosságú adatot: “LÉT-pénzek 5100 milliárd forint kiadást jelentenek a költségvetésben, és a fenti piacösztönzés miatt 880 milliárd forint bevételtől esik el az államháztartás.” (A LÉT-pénz az FNA szép neve, a piacösztönzés pedig a bevezetésével járó adókiesést jelöli.)  A természetesen adódó kérdés az, hogy miből telik erre, lévén hogy a költségvetés összes bevétele 10 000 milliárd forint körül van. A szerző azonnal megnyugtat, bolddal kiemelve:

Az együttesen csaknem 6 ezer milliárdos LÉT program 92-94%-ban (!) a meglévő és hasonló célt szolgáló kiadások és bevételek átrendezéséből fedezhető.

Mindezt úgy oldjuk meg, hogy a LÉT forrásaihoz nincs szükség az oktatás, a felsőoktatás, az egészségügy, a kultúra, a kutatás-fejlesztés, a szociális védelem, a környezetvédelem, a tömegsport, a biztonságpolitika, a lakossági szolgáltatások, a tömegközlekedés előirányzatainak megnyírbálásához, vagy a nyugdíjak csökkentéséhez. Nem számoltunk az áfa, a tao, a jövedéki és helyi adók, s a járulékok növelésével sem. Igazságossági és közgazdasági megfontolásokból is egyetértünk az szja progresszívvá tételével, de az abból várható többlet-bevételeknek is csak mintegy az ötödét számítottuk be a LÉT forrásai közé.

Magyarul: szinte csak átcsoportosítások lesznek. Megszűnik mindenféle segély, támogatás, a gyes, a gyed, a családi pótlék, ehelyett alanyi jogon jár felnőttnek 50 000, gyereknek 25 000, várandós anyának 75 000 forint havonta,  de a szerzők szerint nemcsak azok nyernek, akiknek eddig egyáltalán nem volt, vagy 50 000-nél kisebb volt a havi jövedelmük, hanem a felső 5%-on kívül mindenki. Adódik a kérdés, hogy ha mindenki jobban jár, különös tekintettel az átlagra, akkor mégiscsak hogyan lehet szinte plusz költség nélkül finanszírozni ezt a generális reformot. (Felejtsük el, hogy a 6000 milliárd 6–8%-a is másfél százalékkal növelné az államháztartási hiányt, igazán csekélység.)

Ha ugyanis a kétgyerekes átlagcsaládot nézzük, ahol mindkét szülő dolgozik, a 230 000 forintos sanyarú átlagkeresettel számolva a havi bevétel (két nettó kereset és családi pótlék) 170 650 + 150 650 + 26 600 =  347 900 forint. Feltéve, hogy az átlag nem esik az “igazságos” progresszív adó kárvallottjai közé, a jövedelem az új rendszerben (LÉT és két nettó): 150 000 + 117 900 + 117 900 = 385 800 forint.* Ez így nagyon szép, de a többlet részben abból jön, amit az állam ad (adóból), részben abból, amit az állam nem kap meg (adóban). Honnan lesz az államnak hirtelen ennyivel több pénze annál, ami van?

Másképpen: a munkavállalók LÉT-pénzének finanszírozása rendkívül egyszerű: a magáncégtől vagy költségvetési intézménytől kapott fizetésből 50 000 forintot megsétáltatnak az államkincstárnál, és más feladótól érkezik meg ugyanarra a folyószámlára. Az államnak ezután nincs bevétele, csak némi költsége. De a nagyságrendileg ugyanennyi nem munkavállaló is megkapja az 50 000 forintot anélkül, hogy azt ezt finanszírozó újfajta adót bárki befizetné utána;  és mindezt úgy, hogy összességében sokkal jobban jár, mint az eddigi ellátásokkal. Ez a cél. De miből lehet finanszírozni? Várjuk a választ. És csak várjuk, várjuk.

A bevezető után a 23. oldalig a konstrukció ismertetése következik. Többek között annak az indokolása, hogy miért kell a rászorultsági elvet teljesen kikapcsolni, miért nem csak a szegények kapnának garantált minimáljövedelmet, ami pedig a szolidaritásnak és a prosperáló társadalom önvédelmének ugyanilyen jele volna. Miért kell ez az egész bizarr építmény az 50 000 forintok átcímkézésével és a csökkenő állami bevételekkel? (Bár kb. 35 oldallal később a befizetett adó “finomhangoláson” megy át, és 60 000-ig nő.)

Erre bezzeg viszonylag hamar megkapjuk a választ, éspedig a több évtizede ismert, szociálisan érzékeny argumentumot: Magyarországon a hatalom szegényellenes, lustának bélyegzi a szegényeket, ez leszivárog a közérzületbe és az önkormányzatokhoz, summa summárum, a szegényeknek megalázó az, hogy a helyi hivatalban  igazolniuk kell a jogosultságukat (rászorultságukat). Ennek pedig a szerzők szerint nem az az ellenszere, hogy valamiféle viselkedési kódexet írunk elő az önkormányzati bürokratáknak, ne adj’Isten, valódi önkormányzati rendszert létesítünk a feladatokat fedező bevételekkel. Nem, akkor már egyszerűbb az, ha senkinek sem kell igazolni semmit, még ha ehhez az egész országot kell is segélyalannyá átminősíteni, azt is, aki nem kéri. És fenekestül felfordítani az államháztartást.

Mellesleg  ezzel nem csökkentenék a Kelet-Európában kiugróan magas újraelosztást, hanem bebetonoznák, és végképp elválasztanák a rászorultsági elvtől. (Csak kérdezem, hogy ha a nép egésze ilyen könnyen átnevelődhet a szegényekkel való összetartásra, akkor nem lenne még könnyebb olyan “hatalmat” választani, amelyikben van szolidaritás?)

A 24. oldalon végre tételesen levezetik az 5100 milliárdos összeget, és odaírják alá: “Figyelem! Ez nem többlet-forrás igény, hanem a teljes jövedelem-átrendezés kiadási oldalának volumene.” (A helyesírást nem javítottam.) Rendben, de akkor megismételjük az 5. oldalon adódó kérdést: Mi van a bevételi oldallal? És várjuk a választ. és várjuk. A 29-31. oldalon a kérdés pontosabbá válik, ugyanis tételenként, egyelőre véletlenül sem összeadva elmondják, hogy az 5100 milliiárdhoz még hozzáadódik majdnem 1300 milliárdnyi adókiesés. (Az előszó ígéretével szemben ez nem “csaknem”, hanem jóval több, mint 6000 milliárd.)

Válasz helyett a szerzők hetet-havat összehordanak. Az embernek az a benyomása, hogy szándékosan halogatják a választ, de lehet, hogy ez csak benyomás, és valójában ők nem akarnak túl hamar szembenézni a kellemetlen igazsággal, hogy a finanszírozásban még az ő számításaik szerint is van egy billiós nagyságrendű lyuk. (A számítás finomságainak elemzésére itt nincs hely.)

Először is megnyugtatnak, hogy ekkora fenekestül felfordítást meg lehet csinálni. Mi az érvük rá? Karfát megfogni: a matolcsysta unortodoxia leggyalázatosabb cselekedete, a magán-nyugdíjpénztárak lenyúlása. Itt a példa, hogy 3000 milliárdot át lehetett rakni innen oda, akkor mi miért ne rakhatnánk? Most túl az erkölcsökön: például azért nem, mert ott tőkét vittek el, és nem folyó államháztartási bevételt csoportosítottak át.

Ezután még mindig nem válaszolnak, csak azt elemzik, az új rendszer milyen jótékony hatással lenne a versenyszférára. És beszélnek, beszélnek, kiöntik a lelküket. Elmesélik olvasményélményeiket. A kedvencem az a rész, ahol a még nem eléggé meggyőzött oktondiaknak azzal akarják bizonyítani, hogy Magyarországon van mélyszegénység, hogy elmondják, milyen jó könyv Borbély Szilárd hatvanas-hetvenes években játszódó regénye, a Nincstelenek (tényleg nagyszerű, de a mai mélyszegénységről enélkül is lehet tudni). Majd azt, hogy milyen fontos könyv és azt, hogy a máról is szólhatna, három külön lábjegyzetben megemlített három irodalmi kritikával igazolják. Gazdasági témájú tanulmányban ez alighanem világrekord.

Az igazság pillanata az 53-54. oldalon jön el. Illetve még itt sem egészen. Most olvashatjuk először, egy táblázatban a 24-31. oldalon (22-31 oldallal korábban) részletekben beadott kiadási tételeket. Majd alatta, még mindig két külön táblázatban, megkapjuk a választ, a bevételi oldali oldal tételeit. És kiderül, hogy még a szerzők számításai szerint is (finomabb elemzésükre itt nincs hely) hiányzik kb. 1060  milliárd forint. Ám ezt sem kapjuk csak úgy egyenesben. Ideillesztem a levezetés fotóját az 54. oldalról, hogy az olvasó lássa, miről beszélek, katt rá:

FNA táblázat

Az alul, világos betűvel feltüntetett 761,4 milliárd az az összeg, ami az 5100 + 1285 forint kiadás + bevételkieséshez (az összeget itt nem látjuk) hiányzik. A 100 milliárd a progresszív szja-többlet. amit még be lehet állítani, de most nincs a rendszerben. (Igazán rendesek, hogy csak ennyit irányoztak elő.) A 200 milliárdnyi  “multiplikatív hatás” pedig egzakt hasraütés terméke.  (A multiplikátorhatás: keynesi hoax. A sztorinak – ha az elején állami pénzeket nyomunk a rendszerbe, nőnek a vállalkozói bevételek, a bérek, a fogyasztás, és megint a vállalkozói bevételek, ad astra – az a nevezetessége, hogy még senkinek sem sikerült számszerűsíteni. Van, amikor beválik, de van olyan is, hogy pont csökken a társadalmi összjövedelem.)

Ha valakit érdekelne, hogy mi az a “más költségvetési tételek átcsoportosítása” című, majdnem 800 milliárdos tétel, megint csak türelmesnek kell lennie. További kitérők után, a 60. oldalon kezdődik az az egyetlen számadat nélküli kirohanás az Orbán-kormány esztelen költekezése ellen, a stadionépítésektől a Békemenet támogatásán át az országkockázati felárig (és a közmédia még nincs is benne), amivel nagyon egyet lehet érteni, csak éppen nem derül ki, hogyan jön ki belőle pont legalább 761,4 milliárd forint.

Összefoglalva: nincsenek csodák. A kormány esztelen gazdaságpolitikája nélkül és a középosztálynak alanyi jogon, rászorultság  nélkül járó transzferek leállításával könnyen lehet, hogy a mélyszegénységben élőket föl lehetne emelni a mostani szegénységi küszöbig. Talán még nagy adóemelés se kellene hozzá. Vagy valamelyest enyhíteni lehetne a mélyszegénységet, de inkább sokkal többet költeni az oktatásra, mert a mélyszegénység ellen távlatilag csak az jelent biztosítékot. Olyan azonban, hogy az ország mostani termelékenységi szintjén a szegényeknek és a középosztálynak is államilag jobb legyen, nem létezik. Vagy ha mégis erről álmodunk, illene reálisan felmérni a munkapiaci következményeket és, mondjuk, az adóemelések hatásait.

Az ötlet természetesen rokonszenves a középosztály balos-ellenzéki érzelmű részének, mert megadja neki azt a tudatot, hogy lefelé áldozatvállalás nélkül lehet nagylelkű, miközben átélheti, hogy fölfelé tulajdonképpen ő is áldozat, neki is vannak anyagi gondjai. (Ezért aztán nem gondolkozik el azon, hogy miért is igazságos, ha a család dolgozó tagjainak nemcsak a havi keresete növekszik – a fentebb leírt család példájában: 14 500 forinttal –, hanem a munkától függetlenül kapott jóléti ellátása is, amire épp a keresetnövekedés miatt most kevésbé szorulna rá: itt két gyerek után 23 400 forinttal kap többet az eddigi családi pótléknál. Miért is van erre most halaszthatatlanul szükség? Nem véletlenül a szegények, a rosszul fizetettek vagy munkanélküliek fölemelése a cél? Ez nem baloldaliság, nem szolidaritás, hanem az ellenkezője, a szokott magyar középosztálybeli mentalitás, amely valamennyire harmonizál a teljesen más társadalmi helyzetre válaszoló korszerű nyugati balos attitűddel: ha állami juttatásról vagy ingyenebédről van szó, akkor ÉNISÉNIS szegény vagyok, engem sem szabad kihagyni, csúnya hatalom.) Meg persze rokonszenves lehet a terv a választópolgárok alsó jövedelmi sávjainak. Megvan az előnye is, hogy pusztán ígérettel lehet szavazatot vásárolni, az nem kerül semmibe.

Attól nem kell félni, hogy a tervből lesz valami, de attól például már igen, hogy még Lendvai Ildikó is – jelenleg talán a legjózanabb szocialista politikus –, hat évvel a baloldalt és a demokráciát romba döntő szociális népszavazás után, szívesen támogatná a népszavazási kezdeményezést erről a közgazdasági hibbantságról. Hogy az egész miért szociális és politikai katasztrófa, arról a folytatásban.

*Figyelmetlen voltam, eredetileg sokkal többet számoltam.