Amint a korábbi bejegyzésemben írtam, az év végi ünnepek alatt nagy hatást tett rám Ungváry Krisztián “A Horthy-rendszer mérlege” című könyve. Az az igazság, hogy a honfitársaim dicstelen szereplésén való megrendülésen túl meg is ijedtem. Nem kevés párhuzam fedezhető fel a történész által bemutatott és a mostani Magyarország között.

A Horthy-rendszer egy nagy társadalmi megrázkódtatás sorozat (világháború, Tanácsköztársaság, Trianon) után jött létre, majd a stabilizálódást (a bethleni konszolidáció) követően egy hatalmas világgazdasági válság törte szét a helyreállítási periódus eredményeit és forgatta fel ismét az ország rendjét.

Bár a rendszerváltás messze nem járt olyan tragikus következményekkel, mint a század eleji események, társadalmi megrázkódtatás azért igencsak volt, korábbi elvek, értékek, életstratégiák vesztek oda. Még anyagi pusztulás is volt, a KGST szétesésével a magyar kapacitások ugyanúgy elértéktelenedtek, mint az országrészek elcsatolása után itt maradók. És a talpra állás után megint megkaptuk a világgazdasági válságot a nyakunkba, ami akkor is, most is legyengült gazdaságú és társadalmi kohéziójú országot talált. Horthyék államadóssága ugyan más okokból keletkezett, de nem korlátozta kevésbé a kormány lehetséges válaszait, válságkezelésre bevethető eszközeit, mint az ezredforduló utáni eladósodás.

A múlt század elején a két sokk tömeges elszegényedést okozott. Már a vesztes háború romjai, majd az ország feldarabolása miatt széteső gazdasági rendszer (infrastruktúra, szállítói kapcsolatok, stb.), az áttelepülő tömegek sorsa is nyomasztó volt, a gazdasági válság pedig a legvédtelenebbeket sújtotta a leginkább. A szocializmus bukása szintén egzisztenciák sorát döntötte romba és itt messze nem csak a káderekről van szó, hanem a korábban kapun belüli rejtett munkanélküliség (vö: “vattadolgozók) manifesztálódásáról és a piaci viszonyok között versenyképtelennek bizonyult vállalatok keményen és becsületesen dolgozó munkatársairól is. Mire sikerült nagyjából elindulni az alkalmazkodási folyamatoknak és kicsit könnyebb lett a helyzet, jött az ázsiai, a rubel, az IT-, majd a jelzáloghitel válság, ez utóbbi már megközelítette az 1929-32-es okozta rombolást. És ismét vállalatok zártak be, munkahelyek vesztek el.

A megrendült társadalmi-gazdasági helyzet kezelésére már 1933-ban a piacgazdaság az állami tervezés és irányítás alá vonása volt a válaszkísérlet, ez volt a Gömbös-féle “Nemzeti Munkaterv (ill. 1938-ban a Darányi-féle győri program), amit büszkén hirdetet előképének a 2011-es Matolcsy-féle Magyar Növekedési Terv. A háborúra való felkészülés és a hadigazdálkodás azután egyre messzebb röpítette Magyarországot a korábban sem szabadversenyes kapitalizmustól. A Rákosi-kor nyílt parancsuralmi rendszerét 1968-ban Kádárék a szabályozókon keresztül gyakorolt gazdaságirányítási mechanizmussal váltották fel.

1989-90-ben elindultunk valami új társadalmi-gazdasági rend felé, aminek előzményeit nem is a múlt, hanem az azt megelőző században kell keresni. (Nem csak a kiegyezés utáni korban. A szabadságharc leverése az abban vezető szerepet játszó magyar nemesség privilégiumainak jelentős megnyirbálásával járt, az ipar, a közlekedés, pénzügyek viszont már ekkor lendületet vettek.)

A piacon versenyképes vállalatok rendszerének kialakulása után – még megszilárdulásuk előtt? – megint támadásba lendültek a gazdaságot állami irányítás alá gyömöszölni kívánó erők. A szellemet a palackból az első Fidesz-kormány engedte ki, amikor a 2001-2002-ben elkezdte fejleszteni a magyar gazdaságot. Emlékeznek még az első Széchenyi-tervre? Az állami gazdaságok két választási forduló közti privatizálására? Az Ezüsthajóra? Az ország javainak, erőforrásainak, a piacoknak kiválasztott kör számára történő legális újraosztása indult meg. A privatizáció, olajügyek, éjszakai szórakozóhelyek környékén korábban sem csak ártatlan szűzlányok forgolódtak, de 2001-re minőségi változás történt: a fosztogatás törvényerőre emelkedett. Ez már a Fidesz lemoshatatlan bűne marad, dacára annak, hogy az MSZP-kormányzás alatt bőséggel akadtak követőik.

Ezt persze eddig is tudtuk. Az Ungváry-könyv második, harmadik és negyedik fejezete tárgyalja a válság előtti magyar törekvéseket, amelyek a keresztény magyar középosztály megerősítésére szolgáltak. Az első numerus clausus törvényt 1920-ban fogadták el Magyarországon, ez nem csak a zsidók ellen irányult, hanem az egyetemre felvehető nők számát is korlátozták. Mivel ebben az időben messze nem szabadpiaci kapitalizmus működött hazánkban, így az engedélyek, koncessziók, központilag elosztott nyersanyagok körül bőséges lehetőségek voltak a preferált csoportok helyzetbe hozására. Középosztályt akartak itt akkor is építeni, tudjuk milyen áron és eredménnyel.

Kordokumentum: magyar filmhíradó 1924-1939

A zsidókérdés eleinte antikapitalista mozgalomként indult Magyarországon. A nagyiparosokat, bankárokat édes egyetértésben tudta utálni a nincstelen proletár és a feudális előjogait vesztve birtokát is bukó magyar nemes. Ungváry szerint a középosztálybeli magyar számára három pálya volt szalonképes: a katonatiszti, a köztisztviselői és a földbirtokosi, de utóbbi esetben sem illett az üzlettel foglalkoznia, azt már az intézőre bízta. Biztos helyről tudja, ugyanis Horthyt idézi: “Magyarország maga hibás abban, hogy a dolgok idáig fajultak, mert a magyarok ezer esztendő óta úgy tartották, hogy egy úr számára piszkos a pénz és a történelem folyamán örményekkel, görögökkel, végül zsidókkal intéztették a pénzügyeiket.” (Ránki György vál. és jegyz.: “Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944” 2. kt, 82. Budapest, Magvető 1983.)

Ez a hagyomány is felbukkant újra. Az állam által irányított gazdaságban a szereplőknek nem igazán vállalkozó- és versenyképességre volt szükségük, így ezek a készségek csak keveseknél fejlődtek ki. Na, ezeket azután mindig is utálták a többiek. A Kádár-korban is nagy felháborodást tudtak kelteni a magas jövedelmek – emlékeznek a meggymagosra? a maszek kisiparosra? a gebinesre? És arra, hogy “Szeretjük a lángost, de nem szeretjük a lángossütőt”?

A vállalati szakemberek eltorzított ár- és költségviszonyok, ellátási kötelezettségek, kötött devizaárfolyamok és külkerforgalom mellett legjobb szándékuk dacára sem tudták és nem is tudhatták, hogy az, amit előállítanak valós keresletet elégít-e ki. Kevesekben fejlődtek ki azok a képességek, amelyekre a piacgazdaságra való áttérés után szükség volt az üzleti sikerhez. Bár a szabályozókon keresztül irányított gazdaság szereplőiként valamivel közelebb álltak a piacgazdasági szemlélethez, mint a direkt utasításos szocialista országok gazdasági szakemberei, a versenyen alapuló piacokon nem ők lettek a nyertesek. És a “más a hibás” típusú legendák újjáéledtek.

Először voltak a gonosz külföldiek, akik elprivatizálják a magyar javakat. Az első időkben a bezúduló működő tőkéből több a zöldmezős beruházás, mint cégfelvásárlás valósult meg, de azért már akkor is lehetett az országból kiáramló pénz miatt sírni. Először a németeket, amerikaiakat utáltuk. Később a távol-keletieket. Azután az orosz-ukrán befektetők váltak gyanússá, majd előkerültek az idegenszívűek (zsidók) is. És egyre erősebbé vált az igény: az állam jelölje ki megint a győzteseket. Nem verseny alapon, hanem egyéb “nemzetstratégiai szempontok” szerint. A magyar faj védelméről még nem illik társaságban nyíltan beszélni (de van rá kereslet), de a párhuzam – sajnos – megint csak nyilvánvaló.

Az igények kielégítésére 2010-ben megint a Fidesz vállalkozott. Egész propagandájuk arról szólt, hogy nem engedik tovább az ország kirablását, megrendszabályozzák a gonosz multikat, gátat vetnek az idegenek vircsaftjának. Nem, ne áltassuk magunkat! A baloldal szétzilált állapota persze fontos szerepet játszott a kétharmados győzelemben, de a Fidesznek tulajdonított legendás kommunikációs képességek csak azért bírtak hatni, mert tetszett az üzenetük.

Hogyne tetszett volna: nem kell versenyezni, csak érdemeket szerezni az új hatalomnál és az majd gondoskodik a jókról. Ezek a képességek mennyivel több magyar emberben vannak meg, mint a vevőre figyelés, az új megoldások kitalálása, a jó szervezés? Azok elégtek az első világháború tüzében, akikben megmaradt, azok is megtanulták eltitkolni, hiszen az egymást követő fosztogató rendszerek tanulsága világos volt: ne tégy erőfeszítést, ne legyél sikeres, mert törvénnyel rabolnak ki! A (rosszabb időkben szószerinti) túlélési stratégia Magyarországon: lapíts, olvadj be, ne tűnj ki. Az állam soha nem védi meg a jogaidat – mint látjuk manapság még az autód, lakásod tulajdonjogát, törvényesen kapott jövedelmedet sem – sőt, ha nem tartozol a kegyencek közé, bünteti az eredményeidet.

Száz év alatt generációról generációra halmozódtak e tapasztalatok és sorvadt a vállalkozó kedv, a kezdeményezőkészség, az innovativitás, a vevő, az ügyfél tisztelete. Ma éppúgy sikk utálni a mocskos pénzt, mint azt Horthy lefestette. (Kerüli is azt, aki utálja, de az illető ettől valahogy nem boldog.) És – hagyománytisztelő nép lévén – megint a régi recepthez nyúlunk: nem mi akarunk jobbá, hatékonyabbá, merészebbé válni, megszerezni a hiányzó tudást és képességeket. Ó, nem. Megint egyre jobban utáljuk azokat, akiknek ez megvan, akik mernek sikeresek lenni és jogot formálunk arra, ami az övé. Mert itt úgysem lehet tisztességesen nagy haszonra szert tenni. Sőt, a haszon eleve nem a sikeres erőfeszítés jutalma, hanem az “jár”.

További párhuzam a földhöz fűződő misztikus viszony. Az agrárszektor visszaszorulása az ipar javára a GDP termelésben, a foglalkoztatásban már a Horthy-korban megkezdődött, a szocializmus pedig erőltetett tempóban továbbhajszolta a folyamatot. De még ma is sokan meg vannak győződve arról, hogy Magyarország mezőgazdasági ország, ugyanúgy visszasírják a romlatlan falusi életet és szembeállítják a bűnös várossal, mint hajdanában Szabó Dezső. Mintha nem telt volna el csaknem egy évszázad, nem zajlott volna le a második ipari forradalom is a világban, sőt nem bontakozna ki már a harmadik is, nálunk sokan még az első előtti korba vágynak vissza. A világ élenjáró országai pedig már a Horhy-korban az iparban termelték meg a jövedelmet, ma már inkább a tudásalapú szolgáltatásban. Már megint lemaradunk a múlt visszasírása miatt.

Politológusok jobban tudják, de én látok párhuzamot a politikai helyzetben is. Horthy pont úgy próbált távolságot tartani a szélsőjobbtól és a baloldaltól, mint most Orbán teszi, és mindketten a szocdemek ellen voltak sikeresebbek. A fajvédők ellen hozott intézkedések remekül beváltak a szocdemek ellen is a választásokon, a nyilasokat üldöző rendeletek alapján kommunistákat lehetett agyonverni. (A gyűlöletbeszéd büntetését követelők figyelmébe ajánlom.) A Fidesz választási törvénye valószínűleg jó lesz a Jobbik jelentős pozíciószerzésének meggátlására, de van rá esély, hogy a ballib ellenzéket is a margóra küldi.

A történelem persze soha nem azonos módon ismétlődik. Hasonló helyzeteknek lehet egészen más kimenete, ha más a környezet, ha nem azonos az erők eloszlása, ha mások a használható eszközök. És talán a mítoszok, indulatok ködén ma erőt vehet a józan ész, az ősi jussot követelőknél talán többen vannak a teljesítményben, az eredményben bízók.