Mintha tegnap lett volna: “Létrejött az Orbánt leváltó szövetség” – jelentette ki Mesterházy Attila. Bajnai Gordon pedig közölte: ez egy “döntő pillanat”, megköszöni a választók eddigi türelmét, és “a mai nappal kicseleztük Orbán Viktort”. Történt mindez 2013 augusztus végén.

A döntő pillanat, Orbán kicselezése a koordinált jelöltállítást, a külön listákat, a nem megnevezett miniszterelnök-jelöltet jelentette. Az októberi aláíráskor a felek még közölték, “a megállapodás kikerüli az új választási rendszer csapdáját, garancia arra, hogy egyetlen kormányváltó szavazat sem veszik el jövőre” (Bajnai), illetve “a szövetségi tárgyalások nem egy párttal kezdődtek, de eggyel értek véget” (Mesterházy), DK, Fodor, Schmuck kikúrva, ez volt akkor a létező világok legjobb megállapodása.

Eltelik pár hónap, és minden másképp van: kiderül, hogy nem jött létre a szövetség, nem volt döntő pillanat, nem cselezték ki Orbán Viktort, nem kerülték ki a csapdát, nem volt garancia, nem egy párttal értek véget a tárgyalások. Annyi változott csupán, hogy Bajnai és ígéretes projektje megbukott, a DK feljött, úgyhogy Gyurcsányékkal mégiscsak tárgyalnak, tettek egy jó másfél éves kitérőt, és visszatértek a kiinduláshoz: aki kicsit is tényező, felkerül az MSZP listájára, így aztán hirtelen lett miniszterelnök-jelöltjük is. A feltétekről, a részletekről nem kívánnak “a nyilvánosság előtt üzengetni”, ami nem tartozik ránk, az nem tartozik ránk. Mi csak szavazzunk.

Ezekre? Akiknek nemhogy az ország alkotmányos rendbetétele, de még saját soraik rendezése is komoly kihívást jelentő feladat? De ha úgymond rendbe is tennék közjogilag az országot, hogyan várható el tőlük, az újra összeállt, egyesített baloldaltól, hogy piaci viszonyokat teremtsenek az elképzelhető legtöbb területen?

A külön lista és a koordinált jelöltállítás mellett szólt az a legitim, bár már akkor is igen sántító érv, hogy nem mosódnak egybe a hiteles és kevésbé hiteles szereplők, nem kell azonosulni minden párttal, majd a választó eldönti, melyik szereplő állíthat kormányfő-jelöltet. A sántításból mára teljes paralízis lett: az új, egységes, dekorelemekkel és biodíszletekkel tarkított MSZP-lista semmilyen előrelépést nem jelent.

Csak Bajnai húzza rá valamiért a régi indoklást az új felállásra: “A közös lista szimbolizálja a sokféle választói akaratot, nem jelenti a részt vevő pártok egyesülését, mindenki megőrzi saját identitását.” Dehogy őrzi. Ha volt is ilyen, annak most vége. A szavazó eddig is tudta, hogy ezek összetartoznak, egészen hasonló az identitásuk, csak éppen taktikáztak. A szavazótáboruk ettől nem bővül, ellenben új szavazókat most már biztos nem tudnak megszólítani, hiszen azok nem éppen baloldali gondolkodásúak.

Csak az jöjjön, aki bírja (fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Csak az jöjjön, aki bírja (fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Mindez sajnos nem a baloldali szavazótábor magánügye, ugyanis nincs harmadik, szabadság- és piacpárt blokk, amely hatékonyan, erőből tudna szembeszállni a bal- és a jobboldali szocialsita etatizmussal (a látszólag kívülálló LMP-t és a Bajnai mögül előbb-utóbb nyilván kihátráló PM-et természetesen nem tartjuk ilyen erőnek). A szabadság- és piacpárti, szűkebb értelemben vett liberális és/vagy konzervatív szavazó nemigen tud mit kezdeni az “új” helyzettel, el kell döntenie, melyik blokkot tartja a kisebbik rossznak: a NER tudatos autokrácia- és nepotizmus-építését, vagy a baloldal inkompetens, káotikus, szakszerűtlen szervezkedését.

A baloldal semmilyen látható következtetést nem vont le 2010-ből, az ahhoz vezető útról. Semmilyen alternatívát nem kínál a létező fideszes őrülethez, semmilyen komolyan vehető elképzelése nincs a tennivalókról, csak sodródik a populizmus örvényébe. És minél nyilvánvalóbbá vált ez, annál harsányabbá vált a frusztrált értelmiségi kórus: Ösz-sze-fo-gást! Ösz-sze-fo-gást! Na, megvan az összefogás. És?

A kevés piacpárti megszólaló közül Bokros Lajosnak egy jelentős érve van a “teljes körű összefogásra”: az, hogy 500 nap alatt helyre kell állítani az alkotmányos jogállamot – de nem “alkotmányos puccsal”. Az általa sem szeretett baloldal szerinte a kisebbik rossz, amelyben minden szkepszise dacára azért bízik, mert “A kormányzás óriási felelősséggel jár, nem lehet elugrani a feladatok elől. Ott ráégne a körmükre a munka.” Hát, jó lenne egy kicsit elmúltnyolcévezni, de ne tegyük. Az eddigiek fényében mindenesetre abszolúte nem bízhatunk abban, hogy a körömre égés szempont lesz majd egy új, baloldali, a közönség populista elvárásait teljesíteni próbáló hatalom számára.

Bokros volt útitársa, a DK-ban kikötött Kerék-Bárczy Szabolcs is eltakarítaná a Fidesz alaptörvényét, és ez persze jó ötlet, csak kérdés, hogy erre jó megoldás-e az általa javasolt forgatókönyv, ami elsőre éppen annak az “alkotmányos puccsnak” tűnik, amitől Bokros óva int. (Ráadásul a piacgazdaság helyreállításának forgatókönyvével adós maradt a jeles szerző.)

“Nem kell ódzkodniuk a demokratáknak attól, akár csupán abszolút többség birtokában is, hogy politikai aktussal tegyék semmissé az alaptörvényt és iktassák be újra a 2010-es választások pillanatában érvényes alkotmányt. (…) Most ahhoz kell bátorság, hogy a demokraták kimondják: el kell törölni az alaptörvényt szőröstül-bőröstül, és ez ezzel egyidejű jogi aktussal rehabilitálni kell az alkotmányt abban a formájában, ahogy az érvényben volt az alaptörvény beiktatása előtti pillanatban” – javasolja Kerék-Bárczy Szabolcs.

Az alaptörvényt azonban nem lehet sem rendeleti úton, sem népszavazással, sem más “egyszeri jogi aktussal” csak úgy elsöpörni (ezt épp ez a sajnálatos módon hatályos alaptörvény mondja ki), és ezt még főnöke is így látja: “szerintem nincs olyan politikai, jogi csűrcsavar, amely lehetővé tenné az alaptörvény egyszerű többséggel megvalósított bármilyen módosítását, hatályon kívül helyezését.” Kétharmados többséget kell szerezni, és akkor meg lehet változtatni, ennyi.

Nagyon is érthető tehát, ha másik szabadságpárti harcostársunk, Béndek Péter, az újdonsült Polgári Konzervatív Párt vezetője elkeseredettségénben azt írja a baloldali ellenzékről: “Ha (…) e pártok és a tudásuk csak arra futja, hogy netán győzzenek egy választáson, akkor nem érdemlik meg a győzelmet sem. (…) miközben gazdaságban gondolkodik, az ún. baloldal kritikátlan a gazdasági érdekekkel szemben. Szervezetekbe és intézményekbe kapaszkodik, de a piacot defenzíven kezeli, mint aki nem érti és tart tőle, az államot meg hagyja korrumpálódni. A társadalompolitikája emiatt is alacsony hatékonyságú.” Béndek emiatt “nem javasolja senkinek”, hogy a baloldalra szavazzon: “A baloldal karanténját fenn kell tartani, a jelenlegi szereplőit hozzá kell segíteni ahhoz, hogy a pártjaikkal együtt végre eltűnjenek — és közben a magyar társadalomnak, ha bukni fogunk, a Fideszbe kell belebuknia.”

Bármennyire érthető is a szerző dühe és elkeseredése, érvelésével több gond is van. Egyrészt az előző bekezdés vége: valóban nem egyszerűen a Fidesz, hanem a teljes társadalom bukásáról van szó, ami, ha valóban bukás, korrigálhatatlan. Ez azért túl nagy ár, egyáltalán nem biztos, hogy a két rossz blokk közül a baloldal a rosszabb. Béndek azért következtet erre, mert szerinte a baloldal túl materialista, kevéssé spirituális, állandóan csak “gazdaságban, jogban és államban” gondolkodik. Bár így lenne! A helyzet épp fordított: a hazai baloldal épp misztikus tanokban, irracionalitásban kel versenyre a szellemi “narkotikumot” kínáló hazai “jobboldallal.”

Éppen a piaci racionalitás, a nagyon is evilági individualizmusban gyökerező szabadság- és tulajdonjogok képviselete a hiánycikk a magyar politikai piacon. Ennek a hiánynak az észlelése természetesen nem ad választ arra a kérdésre: kire szavazzon a szabadság- és piacpárti szavazó? A vállalhatatlan baloldalra? A korporatív-tekintélyelvű NER-re? Vagy csak keressük a jót, örüljünk a nyíló pitypangnak?