Az év folyamán vitába keveredtem néhány szociálisan erősen érzékeny emberrel. Tipikus fővárosi értelmiségi agyalgás volt, újsághírek alapján, a konkrét helyszín, tények ismerete nélkül, elvi alapon mindkét részről. Egy nehéz helyzetbe került csoporton kívántak segíteni, amivel nem is lett volna gondom. Azonban visszatetszést keltett bennem az az erőszakos hangnem, amivel az érintett település lakóinak anyagi áldozatvállalását követelték. Mikor szóvá tettem, hogy ezt talán nem így kéne, akkor valami elképesztő dühvel fordultak ellenem. Ismeretlenek minősítgették egész múltam és életvitelem, az ismerősök reakciói meg még rosszabbak voltak. Én persze a felkavarodó indulatokat nem értve visszavonultam a vitától, a feszültség pedig azóta is fennmaradt a kapcsolatban.

Most – jó fél év múltán – értettem meg a kirobbanó emóciókat. Az év végi ünnepek alatt – a kötelező áhítat és a bőséggel dőlő rózsaszín nyál elleni egészséges önvédelemből – elkezdtem olvasni Ungváry Krisztián “A Horthy-rendszer mérlege” című könyvét. Ennek alcíme: Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon. És most értettem meg, hogy én a nyári vitában szent tehenet bántottam, akaratlanul is a magyar szociális gondolkodás tradícióit támadtam meg. Ennek lényege ugyanis igen egyszerű: más javaiból jobbítani az elesettek helyzetén.

Ungváry könyvéből kiderül, hogy amióta önálló Magyarország létezik, a szociális programok mindig arról szóltak, hogy kiket kell kifosztani és kinek kell elosztani az elrabolt vagyont. Természetesen ez volt a Tanácsköztársaság alapelve, hiszen bolsevik mintát követtek. De a Trianon utáni Magyarországon is ez a minta maradt fenn, csak a megsarcolandók változtak, szerepeltek benne az itt ragadt nemzetiségek és – széles társadalmi közmegegyezés alapján – a zsidók. Ungváry gazdagon dokumentálja, milyen meglepő egyetértésben követelték a zsidók állásait, vállalkozásait, földjét, boltját, házát a nyomorgó törzsökös magyarok megsegítésére fordítani a különféle társadalmi csoportok. Az uralkodó elit ugyan antiszemita volt, de legalább hitt a tulajdonjogban. Volt mit védenie.

De a különféle okok (határon túl maradt vagyon, elvesztett közigazgatási pozíció, gazdasági válság, rossz tradíciók, stb.) miatt lecsúszó középrétegeknek és a nincsteleneknek nem volt mit félteniük, ők és képviselőik egyre habzóbb szájjal követelték a zsidó vagyonok, jövedelmek, vállalkozások, piacok és állások újraelosztását. Igen, az értelmiségiek (élükön az orvosokkal és a mérnökökkel), a népi írók, a keresztény szociális mozgalmak is, nem csupán a fajvédők, a szélsőjobbosok és a nyilasok. Ungváry hivatkozásai megdöbbentőek és lehangolóak.

A világháború után jött az igény a háborús bűnösök vagyonára, de ebbe beletartoztak – megint csak származási alapon – a magyarországi németek, a svábok is. Majd az 1948-as fordulat után – ez már nem Ungváry, de a történelemből és a családi hagyományokból mindenki ismerheti – osztályalapra került a kifosztás, a nagytőke után jött a kicsi is, és a földosztást követően sorra került a földművelő parasztság is. A szent cél mindig a nyomorgók, a nehéz sorsúak megsegítése volt. Az eszközök, módszerek változtak, durvaságuk nem összehasonlítható, de lényegük mindig az újraelosztás volt.

Hát, ebbe tenyereltem én bele a nyáron. A szociális érzékenység nálunk egy évszázada azt jelenti, hogy kipécéznek valakiket és az ő jövedelmükből, vagyonukból akarják rendezni a támogatandók sorsát. És ettől nagyon humánusnak és jónak érzik magukat. Én meg azt mertem mondani, hogy saját zsebre kéne az érintett csoporton segíteni.

Mi a baj ezzel a tradícióval? Hát az, hogy ha bármilyen többségű, akár egyhangú parlamenti támogatással elfogadott törvényen alapul az újraelosztás, az bizony alapvető jogot sért: a tulajdonhoz valót.

Robin Hood és Rózsa Sándor lehet szépséges mesék hőse, akkor is csak rablógyilkosok. És ez az elmúlt száz év többszörösen bebizonyította, hogy az első lépés – a tulajdonjog megsértése – elvezethet egészen a szélsőséges “végső megoldásig”, amikor már nem csak a tulajdont, a megélhetést, de magát az életet veszik el a kifosztásra kijelöltektől. Igen, művelt népek kultúrállamában is megtörténhet, meg is történt.

Nem kívánom összemosni a holokausztot és a többi önkényuralmi jogsértést, és ezzel relativizálni, mennyiségi vitává tompítani polgártársaink törvényes halálba küldését. De vegyük észre, hogy Magyarországon ugyanaz volt az alap: a rosszul felfogott szociálpolitika. A forgatókönyv is mindig ugyanaz: ahhoz, hogy a társadalom elfogadja a kifosztást, az érintetteknek kisebbségben kell lenniük, és irányukban ellenérzéseket kell kelteni. Ez fontos, különben a társadalom többsége esetleg rádöbben, hogy ő lehet a következő sarc áldozata. (Jellemző módon a magyarországi zsidók még “hontalanok” kamenyec-podolszkiji lemészárlása után sem hitték el, mi vár rájuk.)

deportálás

A technika régi, egyszerű és elképesztően jól működik ma is. Ki kell jelölni valamely megfelelő jövedelemmel, tőkével, vagyonnal rendelkező csoportot (bankok, multik, stb.), sőt csoportnak sem kell lennie, elég megfelelő közös nevezőt találni rájuk, amivel elkülöníthetők a többiektől (pl. “gazdagok”). Először a különbséget kell hangsúlyozni és pejoratív jelzőt, negatív fílinget kapcsolni a csoportképző ismérvhez (offshore lovagok, elprivatizálók, tolvajbanda, mutyi, polip, ilyesmi). Utána jöhetnek a vádak. Tökmindegy, hogy igazak, vagy hamisak, az se baj, ha megcáfolják őket, lényeg: felkelteni az érzést a többségben: ezek a mi rovásunkra gazdagodnak. És kész is. Az irigység már elintézi a többit, jöhetnek a kifosztó lépések, nem sajnálatot fognak kiváltani a társadalom tagjaiból, hanem élénk helyeslést.

Ki sajnálta a vagonokba hajtott zsidókat? Az elűzött svábokat? A kitelepített burzsujokat? Aki szót emelt, tiltakozott, az saját fejére vonta a felheccelt gyűlöletet.

A másik gond a Robin Hood-i megoldásokkal az, hogy nem működnek jól. Százezrek kifosztása árán legfeljebb néhány tízezer ember gondját sikerült megoldani és a nyomor mindig újratermelődött. Magyarország megint a hárommillió koldus országának nevezhető. Mondhatni: ott vagyunk, ahonnan indultunk, bűneink még hasznot sem hoztak. Lehet érvelni, hogy ez meg az ekkor meg akkor hibázott, rosszul csinálta, lopott, csalt (és ezzel mindjárt ki is lehet jelölni a következő kifosztandókat). Ezek az érvek részben igazak is lehetnek, tényleg volt a helyzet jobb is, rosszabb is az eltelt száz év alatt. De tény: a hatalmas áldozatok, veszteségek dacára sem nem sikerült egyes csoportok kifosztásával a szegénység, a leszakadó rétegek problémájára valódi, fenntartható megoldást létrehozni. Ideje elgondolkodni: ezen az úton talán nem is lehet.

Jogos a kérdés: miért, mi másból lehetne enyhíteni a szegények tömegének valóban borzalmas helyzetén? Hát, például abból, hogy megnyitunk előttük eddig elzárt lehetőségeket, amiket kihasználva maguk javíthatnak saját sorsukon. Ismerik az agyonidézett közmondást a halról meg a hálóról. (Ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól. Adj neki hálót, tanítsd meg halászni, és akkor egész életében meglesz a betevője.) Történetesen még külső forrást is kapunk rá: az európai uniós pénzeknek pont ez a célja, nem a magyar vállalkozók feltőkésítése. (Ők száz éve valahogy sosem bírnak feltőkésedni, bárki pénzét kapják is meg. Ez is megér némi fejtörést.)

De persze, az is rendben van, hogy az, akinek bőséggel van, segít a rászorulókon. Csakhogy egy dolog ezt kérni, az érintettekre bízva, hogy kit, mennyivel és milyen módon támogatnak, és megint más dolog erővel – fegyverrel, vagy törvénnyel – elragadni és újraosztani más javait. Mert ne legyenek kétségeink: a kikényszerített újraelosztás valódi nyertesei mindig az újraelosztók, a kényszert alkalmazók. Az elosztási csatornák falára rátapad az, ami benne folyik, kenni kell a gépet, hogy forogjon, továbbá nyomtató lónak sem kötik be a száját. Az alkalmazható magyar szólások gazdagsága e témában önmagában is árulkodó.

És azt se higgye senki, hogy az, akitől van mit elvenni, nem érzi veszélyeztetve magát. Ungváry Krisztián arról is sorol fel idézeteket, hogyan kívánták a zsidó vagyonmentést megakadályozni a Horthy-korban. A feketézők, árufelhalmozók ellen küzdöttek a Rákosi-korban is, a valutaüzérkedés Kádár rendszerében is bűncselekmény volt. Ez mind azt jelenti, hogy befektethető, nemzeti jövedelmet termelő, munkahelyet teremtő tőkék bujkáltak, nem hasznosultak a magyar gazdaságban, nem kis mértékben hozzájárulva ezzel szegényedésünkhöz, leszakadásunkhoz. Ez van. Ha nem bízhatok benne, hogy elfogadható kamattal visszakapom a pénzem, akkor még a bankba sem teszem be, nemhogy kockázatos üzleti vállalkozásba fektessem. Még kockázatosabb fejlesztésről, innovációról, kutatásról meg álmodni sem merek. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

Az a szörnyű, hogy – csakúgy, mint az Ungváry könyvben bemutatott időszakban – a kormányoldal és az ellenzék egyaránt valakiktől elvéve akar segíteni a szegényeken, a vita csak arról folyik köztük, hogy ki sarcoljon meg kit és kinek hihető, hogy nem korrupt módon osztja el a megszerzett szajrét. A vita pedig már régen nem vita, hanem harc, és a kifosztandók elleni gyűlöletkeltés eszközével sem habozik élni egyik fél sem. A nyomorultak várják a jó vezért, aki majd az asztalra csap és elveszi “azoktól” azt, ami nekik “jár”, azok pedig, akiktől még van mit elvenni, vagy csendben tűrnek, vagy örülnek, hogy ők még nem kerültek sorra.

Az újraosztható jövedelem, vagyon közben fogy, a szegények helyzete persze romlik, de van bőven jelentkező, aki azt hiszi, ő jobban tudná csinálni. Mert az újraelosztás szerintük szakmai kérdés, a törvényes alap lehet jogtalan, a lebonyolítás majd lehet jog- és szakszerű.

Az indulatok pedig egyre magasabbra korbácsolódnak, a tulajdonjog egyre kevésbé számít szentnek. Ahányan jelentkeznek majd az elkonfiskált takarékok megvásárlására, a rezsicsökkentéssel kivéreztetett közműcégekre, kiűzött bankok piacaira, annyian lennének olyanok is, akik a Simicska-, Nyerges- és Mészáros cégbirodalmak darabolásából kérnének részt. Sokan dobnák ki házukból Gyurcsányt és Bajnait, de nem kevesebben rámolnák ki az Orbán-házakat és a Tiborcz-tanyát sem. Lázár János autójára nem kevesebben tartanának igényt, mint Hunvald Györgyére. Ha a törvények már most lehetővé tennék.

Mi vár még ránk?