A nyugati féltekén Haiti messze a legszegényebb ország. A Világbank adatai szerint az egy főre jutó nemzeti jövedelem az igazán szegény közép-amerikai országokénak – ilyen Honduras vagy Nicaragua – csak a harmada-negyede, a latin-amerikai és karibi térség átlagának egytizenkettede.  Nyomorultabb országok csak Afrikában vannak, ott is főleg a polgárháborús területek. Meg Afganisztán.

A nyomort vagy a hanyatlást ez esetben nem lehet magyarázni a kommunista diktatúrával, aminek eredményeként Kuba a viszonylag jómódú latin-amerikai országok sorából a szegények közé süllyedt (hogy ne a két Korea ismert példáját hozzam föl). Nem magyarázható az amerikai jelenléttel és az amerikai gazdasági érdekek gátlástalan érvényesítésével sem (az USA 1915 és 1934 között megszállás alatt tartotta Haitit). Ez ugyanis a szomszédos, egykor szegényebb, ma sokkal gazdagabb Dominikában vagy az említett banánköztársaságokban is hírhedten erős volt. Nem magyarázható a demokrácia és a joguralom tartós hiányával, Haiti ebben sincs egyedül.

Feltűnő viszont az írástudatlanság hatalmas aránya (47 százalék), illetve az a tény, hogy nagyon kevés gyerek jár iskolába (harminc éve kb. 40, ma a külföldi segítségnek köszönhetően 67 százalék), de nem lehet tudni, hogy ez a nyomornak oka-e vagy következménye vagy mindkettő.

Haiti történetileg és kulturálisan két dologban kivétel az amerikai országok között: az egyik, hogy elsőrendű beszélt nyelve nem valamelyik nagy újlatin nyelv, hanem a kreol, amely ugyan a franciából származik, de írásbelisége egészen új és minimális. Miközben az államigazgatástól az oktatásig minden nem privát tevékenység olyan nyelven folyt, amit a lakosságnak legföljebb 10 százaléka beszélt folyékonyan. Mármint óvilági, sztenderd franciául. Ez már összefügg a másik egyedi tényezővel, ami szerintem az ország tragédiájának fő oka.

A kapitalizmust érő támadások és kritikák fő érve, hogy a rendszer igazságtalan. Egyrészt óriásiak a jövedelmi és vagyonkülönbségek, másrészt a politikai hatalom és így az erőszakmonopólium a gazdagok kezében összpontosul. Sajátos szellemi tornamutatványok kellenek ahhoz, hogy a támadók és bírálók lényegtelennek vagy nem igazinak mutassák fel a fejlett kapitalizmussal tipikusan együtt járó liberális képviseleti demokráciát, és közönséges  elmezavarnak tulajdonítsák, hogy a választók többsége időről időre képes a gazdag kisebbség érdekeit szolgáló pártokra szavazni.

Természetesen a történelmet is át kell értelmezni hozzá, tilos tudomásul venni, hogy a kapitalizmus nem valamilyen idilli, természetes alapállapotot zilált szét, hanem az előző civilizációs rendszerekhez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb  egyenlőséget és az igazságosságot hozott.

Ugyanez a történelmre vetítve: legalább negyven és nyolcvan éves kor között mindenkit vulgármarxista könyvekből tanítottak (és ahogy a gyerekeim tankönyveit nézem, 1990 nem feltétlenül jelentett törést), ahol is minden történelem osztályharcok története, és ilyen nézőpontból érthetetlen, miért nem tudta az óriási szegény többség soha legyőzni a gazdag kisebbséget, sőt, az idő nagy részében miért nem jutott eszébe még lázadni sem. Egyetlen parasztháború, egyetlen rabszolgalázadás sem tudott győzni.

    Volt azonban egy kivétel: Haiti. Ajánlom ezt a történetet azoknak, akik egy társadalom egy adott időbeli metszetében az igazságosságot mindennél fontosabbnak tartják. Akik nem, azokat is kérem, hogy figyeljenek az áthallásokra.

Az újkori és újvilági rabszolgaság a Nyugat szégyene, és az Antillák viszonyai még az USA déli államaihoz képest is borzalmasak voltak. A igazságszolgáltatás központjaitól és a születőben lévő polgári nyilvánosságtól távol az ültetvényesek azt csináltak, amit akartak, semmi sem szabott gátat a szadizmus kiélésének, még a gazdasági érdek sem: kifizetődőbb volt halálra dolgoztatni vagy (ha nem dolgozott elég engedelmesen) megölni a rabszolgát, majd újat vásárolni, mint hagyni, hogy csöndben meghaljon valamikor azután, hogy gyermekei munkaképessé válnak.

Haiti – vagy 1697 utáni francia nevén Saint-Domingue – gazdaságilag páratlanul sikeres és ugyanakkor páratlanul igazságtalan gyarmat volt. A siker nem az ipari kapitalizmus és a szabad kereskedelem korszakának, hanem  a megelőző, merkantilista gazdaságfilozófiának volt a terméke. Ekkor az államilag ellenőrzött kereskedelem célja a nemesfémkészletek felhalmozása által az állam erősítése, az állam viszont többek között a gyarmatok és megszerzésével és fenntartásával biztosította a pozitív kereskedelmi egyenleg feltételeit.  Haiti ebben az értelemben mintagyarmat volt, a francia befektetések legfőbb célpontja,  a dohány-, indigó- és főleg a cukorexport legfőbb forrása. A francia forradalom előtti időkben a Dunántúlnál kisebb Haiti volt a világ legnagyobb cukorexportőre.

Ugyanakkor, mivel a nagyobb területű spanyol és portugál gyarmatokkal ellentétben Saint-Domingue (akár a többi, kisebb, francia, brit, holland, svéd, dán szigetgyarmat) lényegében gyors nyereségszerzésre optimalizált üzleti vállalkozás volt, a rabszolgák óriási többségbe kerültek a fehér telepesekkel és más szabad francia alattvalókkal szemben. A francia forradalom évében a fekete rabszolgák számát 500 000-re becsülték, velük szemben állt 32 000 fehér, volt továbbá 24 000 szabad fekete, pontosabban mulatt, azoknak a francia telepeseknek és  más szerencsevadászoknak a leszármazottja, akiknek a nőhiányos gyarmaton nem jutott fehér feleség. A mulattok szabadok voltak ugyan, és jóval magasabb kulturális státusúak, mint a feketék, meg természetesen jobban is éltek, de köztes helyzetben: a korszak végére megfosztották őket politikai és gazdasági jogaiktól.

Összefoglalva: az akkori nyugati, keresztény világban nem volt igazságtalanabb hely Haitinál. Se a fiatal USA déli államai, se a spanyol gyarmatok. Szörnyűségben csak az Antillák északnyugat-európai gyarmatai vetekedtek vele.

Mint föntebb mondtuk, ez volt a világtörténelem egyetlen sikeres rabszolga (paraszt-, jobbágy-) felkelésének színhelye. Most az egyszer győzött az igazságosság, ráadásul engedmények, kompromisszumok  nélkül. Mi volt ennek a győzelemnek az eredménye?

Évszázadokra kiható katasztrófa.

Az igazság két szakaszban diadalmaskodott. Az elsőben véget vetettek a rabszolgaságnak, és felszámolták a fehér kisebbséget. Ahogy a francia ültetvényesek természetesen nem a liberális demokrácia, és nem is a keresztény erkölcs szerint működtek, a fekete rabszolgák még kevésbé. A szökött rabszolgák gerillacsapatai már a forradalom előtt válogatás nélkül mészárolták a fehéreket. Miután a francia forradalom hírére-hatására 1791-ben kitört az első igazi, nagyszabású rabszolgafelkelés, a kegyelem ismeretlen fogalom volt; az elbeszélések szerint lándzsára szúrt fehér csecsemő volt a harci jelvény. A fehérek bosszúja ezzel volt összhangban.

Egy rendkívüli katonai és politikai tehetség, a rabszolgasorba született, mélyen hívő katolikus Toussaint Louverture előbb, az 1793-as francia-spanyol háborúban a térségbeli spanyolokkal szövetkezett a franciák ellen, és fényes győzelmeket aratott. Majd miután a francia Nemzetgyűlés 1794 februárjában döntött a rabszolgaság megszüntetéséről, átállt a franciákhoz.  Alkormányzó, majd főkormányzó lett, megfékezte a fehérek elleni terrort, sőt igyekezett visszacsalogatni az elmenekült fehéreket, és helyreállítani az ültetvényesrendszert rabszolgaság nélkül, de kötelező munkával – elég sikeresen.

Bár következetesen hű maradt Franciaországhoz, és nem akart függetlenséget, Toussaint  gyanította, hogy Napóleon vissza akarja állítani a rabszolgaságot (nem csupán rasszizmusa miatt, hanem mert ezt látta a tartós állami bevételek garanciájának), és valószínűleg így is volt.  1802-ben Párizs expedíciós erőt küldött a szigetre,  és Toussaint Louverture hamarosan letette a fegyvert, mivel megígérték neki, hogy nem lesz újra rabszolgaság. Pár héttel később csellel lefogták, Franciaországba vitték, és egy alpesi erődbörtönbe zárták, ahol gyakorlatilag megfagyott.

Miután a közeli Martinique szigetén a franciák csakugyan bevezették a rabszolgaságot, és világossá vált, hogy Napóleon a mulattok jogait is újra korlátozni akarja, Toussaint tábornokai, Henri Christophe és Jean-Jacques Dessalines összefogtak Toussaint addigi fő mulatt ellenlábasával, Alexandre Pétionnal, és szembeszálltak a franciákkal. Az inváziós hadsereg első parancsnoka és sok katonája meghalt sárgalázban. Napóleon belátta, hogy a rabszolgatartó cukortermelés belátható időn belül nem hoz jövedelmet az államkincstárnak, inkább lemondott amerikai érdekeltségeiről (ennek keretében adta el az Egyesült Államoknak az óriási belső területeket New Orleanstól a mostani kanadai határig), és nem küldött több utánpótlást a haiti csapatoknak.

A katonai győzelmet és a függetlenség kikiáltását a modern kor első rasszista népirtása követte (amennyiben a modern kort a francia forradalomtól számítjuk, amikor is, a szabadság, az egyenlőség és Eötvös József szavával a nemzetiség, az etnikai-közösségi alapú nacionalizmus lettek az uralkodó eszmék). A magát örökös főkormányzónak, majd császárnak kikiáltó Dessalines 1804 januárjában kiadta az utasítást minden fehér – férfiak, nők, gyermekek – módszeres kiirtására, a fehérek által elkövetett atrocitásokra hivatkozva, és februártól áprilisig személyesen ellenőrizte a végrehajtást.

Eszmei mondanivalónk, ha valaki nem értené: minden forradalom utat nyit a Rossznak, ha az igazságosságra hivatkozva értelmetlennek nyilvánítja az igazságtalanságok legyőzött  elkövetőivel szembeni könyörületet, a jogot vagy a valláserkölcsi megfontolásokat. Az ember attól, hogy felszabadul, nem lesz jó, viszont ha jóváhagyást kap, hogy kiélje gonoszságát kiéléshez, akkor ki is éli.

Az ilyen számításokba persze mindig hiba csúszik, mert a világ általános értelemben sem fekete-fehér. A fekete Dessalines álma, a homogén fekete népesség – amit az 1805-ös császári alaptörvénybe is belefoglaltak – nem valósulhatott meg, hiszen megmaradt a népes mulatt elit. Utóbbira már Dessalines is rászorult a kormányzáshoz, ami viszont elene hangolta a feketéket. A fekete többség és a zsugorodó mulatt kisebbség olykor igen elkeseredett súrlódása, olykor konfliktusa máig eleven Haitiban, és hozzájárult Papa Doc fekete uralmának borzalmasságához. Összességében pedig a rasszista genocídium a máig ható kulturális színvonalsüllyedéshez, lásd az írástudatlanságot.

Az igazságosság diadalának második szakasza a nagybirtokrendszer megszüntetése volt.

Dessalines, korának kicsi Sztálinja, megpróbálta megőrizni az ültetvényes rendszert ültetvényesek nélkül. Ez ugyanúgy csak terrorral és katonai fegyelemmel ment, ahogy Sztálinnak. Őt azonban alig egy év múlva megölték, majd Pétion és Cristophe, akiknek feltehetően részük volt a halálában, egymás ellen fordultak. Az új ország kettészakadt, északon, Cristophe királyságában megmaradt az ültetvényrendszer (részesműveléssel), délen, Pétion mulatt vezetésű köztársaságában viszont földet osztottak. A déli rendszer természetesen vonzóbb volt, egyre többen menekültek át ide északról. Pétion utódja, Jean-Pierre Boyer újraegyesítette az országot, befejezte az ültetvények felosztását, és ezzel az igazságosság jegyében nyomorra ítélte Haitit.

Az árutermelő gazdálkodást felváltotta az ősibb, afrikai típusú naturális (családi-közösségi önellátó) gazdálkodás, a népesség gyorsan nőtt, a megművelhető földterület nem, és iszonyatosan szétaprózott birtokszerkezet jött létre. Mivel a mezőgazdaságból ezentúl nem származott többletjövedelem, a jólét fő forrása maga az állam, a politikai hatalom lett, az pedig zérus összegű játszmát jelent: Boyer bukása, 1843 és az 1915-ös amerikai invázió között az ország húsz vezetője közül tizenhat bukott meg vagy halt meg erőszak által. A XIX. század végére megindult némi birtokkoncentráció meg élelmiszer-ipari fejlődés, az európai bevándorlás is újra megkezdődött, de a mezőgazdaság eredendő reménytelenségén nem változtatott semmi.

Közben Dominika, a szegény, lesajnált szomszéd, amit Toussaint és Boyer is könnyedén lerohant (illetve Boyer a két évtizedes megszállás alatt majdnem teljesen megfosztott európai elitjétől és kultúrájától) hasonló politikai nyomorúságban tengődött,de volt egy különbség: megmaradtak a latifundiumok. Így az amerikaiaknak volt mibe tőkét fektetniük. Sőt, az ország két legtöbbet emlegetett diktátora, a viszonylag jótékony Ulises Heureaux (1882–1899) és a förtelmes tömeggyilkos Rafael Trujillo (1927–1961)  nem habozott minél több földre rátenni a kezét a maga, illetve klánja számára. Az export nőtt, a gazdaság gyarapodott, és noha a nép többsége szegény volt, haiti jellegű nyomorról nem lehetett beszélni. Miután az 1990-es években stabilizálódott a demokrácia, az idegenforgalmi bevétel is segített abban, hogy a Dominikai Köztársaság elérje a kontinentális Közép-Amerika jövedelmi átlagát.

Haitin nincs sok esély rá, hogy stabilizálódjon a demokrácia. A Világbank kimutatása szerint az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem 2012-ben 760 dollár volt, ezzel az alacsony jövedelműek közé tartozik.  A Dominikai Köztársaságban 5470 dollár, ezzel a felső közepes jövedelműek kategóriájába tartozik, ugyanoda, ahová most Magyarország visszacsúszott. Dominika eredetileg szegényebb volt Haitinál. A különbség lényegében abból adódik, hogy történelmében nem következett be radikálisan igazságos fordulat.

Az újvilági rabszolga-kereskedelemben fontos szerepet játszott három olyan ország, amit ma az igazságosság követendő mintájának tekintenek: Svédország, Dánia és Norvégia (az utóbbi kettő akkoriban uniót alkotott). A jövedelmi egyenlőtlenség a haszonszerzés, valamint az emberhez méltó élet összefüggését az ő példájukon vizsgáljuk tovább, folyt. köv.