Tom G. Palmer amerikai libertárius aktivista írása “Az erkölcsös kapitalizmus – amit az iskolában nem tanítanak” c. kötet előszavaként jelent meg. A könyv továbbra is megrendelhető a következő mailcímen: kesz.zoltan@szabadpiacalapitvany.hu. Az írás első része itt olvasható.

 

A szabad piacok, értve ezek alatt a szűkös erőforrások pontosan meghatározott, törvény által biztosított és átruházható jogokkal rendelkező személyek közötti szabad cseréjének rendszereit, szükséges feltételei a modern világ gazdagságának. Ahogyan azonban arra gazdaságtörténészek, különösen Deirdre McCloskey, meggyőzően rámutattak, ez nem elegendő. Másvalami még szükséges: a szabad csere és a jólét innováción keresztül történő megteremtésének erkölcstana.

Érdemes még néhány szót ejteni a “kapitalizmus” szó használatáról. A társadalomtörténész Fernand Braudel a “tőke” kifejezést a XII. és XIII. századokat felölelő időszakra vezette vissza, amikor az “anyagi eszközökre, árukészletre, pénzösszegre vagy kamatozó pénzre” vonatkozott. A “kapitalista” szó általa összegyűjtött sokféle használata kapcsán Braudel tényszerűen megjegyzi, hogy “a szót soha nem használták pozitív értelemben.”

A “kapitalizmus” szó, mint általában visszaélésre, túlkapásra vonatkozó kifejezés a 19. században tűnt fel, amikor például a francia szocialista Louis Blanc úgy határozta meg jelentését, mint “tőke elsajátítása bizonyos személyek által, mások kizárása mellett.” Karl Marx a “kapitalista termelési mód” kifejezést használta, az ő lelkes követője, Werner Sombart terjesztette el a “kapitalizmus” kifejezést A modern kapitalizmus című 1912-ben megjelent nagy hatású könyvében. (Marx munkatársa, Friedrich Engels szerint Sombart volt az egyedüli német gondolkodó, aki valóban értette Marxot. Sombart később az antikapitalizmus egy másik formájának, a nemzetiszocializmusnak, azaz a nácizmusnak lelkes szószólójává vált.)

A “kapitalizmus” és a “kapitalista termelési mód” elleni támadásuk során Marx és Engels megjegyezték, hogy a “burzsoázia” (az ő szóhasználatukban a “termelőeszközöket” birtokló “réteg”) gyökeresen megváltoztatta a világot:

capitalismSzűk százévnyi uralma alatt a “burzsoázia” erősebb és nagyobb termelőerőt hozott létre, mint az azt megelőző generációk együttvéve. A természet erőinek az embernek való alávetése, a munkagépek, a kémia ipari és mezőgazdasági alkalmazása, a gőzhajózás, vasutak, a villamos távíró készülékek, egész földrészek megtisztítása művelés céljából, a folyók szabályozása, népességek egészének előbukkanása a semmiből – a korábbi évszázadnak még csak sejtelme sem volt arról, hogy ilyen termelőerő szunnyad a társadalmi munkában.

Marx és Engels nem csak a műszaki fejlődésen csodálkozott, hanem azon is, hogy egész népességek bukkantak elő a semmiből, ami szembeszökően jelzi a halálozási arány csökkenését, az életszínvonal és az átlagos élettartam növekedését. Az ilyen elért eredmények ellenére Marx és Engels természetesen a “kapitalista termelési mód” lerombolását kívánták, pontosabban azt gondolták, hogy az majd lerombolja önmagát, és utat nyit egy új rendszernek, ami olyan csodálatos lesz, hogy a legcsekélyebb magyarázat is szükségtelen volna annak működésére vonatkozóan. Valójában e rendszer bántóan nélkülözött minden tudományos alapot.

Még fontosabb, hogy Marx és Engels a kapitalizmusra vonatkozó kritikájukat (egy kritikát, aminek hatása továbbra is rendkívül jelentős az értelmiségiek körében világszerte, annak ellenére, hogy egyetlen kommunista rendszer sem volt képes teljesíteni ígéreteit) az általuk a kapitalista termelési móddal összefüggésbe hozott burzsoázia kifejezés általuk meghatározott értelmére vonatkozó tévedések sokaságára alapították. A burzsoázia kifejezés alatt egyfelől a “tőkét” birtokló tulajdonosokat értették, akik termelő vállalkozásokat hoznak létre, másfelől azonban azokat az embereket, akik az állam és az állami hatalom nyakán élősködnek, mint ahogy Marx is használta a kifejezést egyik legérdekesebb politikáról szóló tanulmányában:

A francia burzsoázia anyagi érdekei a legközvetlenebbül pontosan ennek a kiterjedt és rendkívül szerteágazó államgépezetnek a fenntartásával fonódnak össze. Az államgépezet az a rendszer, ami munkát biztosít a “létszám feletti” lakosság számára, és állami fizetésekkel pótolja azt, amit profit, kamat, járadék és illeték formájában nem tud bezsebelni. A burzsoázia politikai érdekei is nap mint nap arra kényszerítették az államgépezetet, hogy növelje az elnyomást, ezáltal pedig az államapparátust és annak erőforrásait.

Egyrészről tehát Marx a “burzsoáziát” azokkal a vállalkozókkal azonosította, “akik minden országban egyfajta világpolgári jelleget kölcsönöztek a termelésnek és a fogyasztásnak, akik egyre inkább ellehetetlenítették a nemzeti elfogultságot és kicsinyességet, akik világirodalmat teremtettek, akik a termelőeszközök gyors fejlesztését véghezvitték és óriási mértékben megkönnyítették a kommunikációt, és akik legyőzték a barbárok makacs idegengyűlöletét a kínált árucikkek olcsó árainak köszönhetően.” Másrészről a “burzsoázia” kifejezést arra a társadalmi rétegre alkalmazta, aminek tagjai az államkölcsönök (azaz az államadósság) feléléséből éltek:

A modern pénzpiac és banküzlet egésze a legközvetlenebbül fonódik össze az államadósság intézményével. A bankok üzleti tőkéjük egy részét szükségszerűen rövid lejáratú államkötvényekben kamatoztatják. Betéteik, azaz a kereskedők és gyártulajdonosok által rendelkezésükre bocsátott és ugyanezen személyek között szétosztott tőke részben az államkötvény-tulajdonosok osztalékaiból ered.

Marx szerint a “burzsoázia” közvetlenül belekeveredett az államgépezet irányításáért folytatott harcba és élvezte annak előnyeit:

Minden politikai földindulás csak tökéletesítette ezt a gépezetet ahelyett, hogy lerombolta volna. A hatalomért felváltva versengő pártok e hatalmas állami építmény birtoklását tekintették a győzelemhez szükséges fő prédának.

Shirley Gruner történész szavaival élve: “Marx úgy érezte, hogy a valóságot ragadta meg, amikor rátalált a ‘burzsoázia’ kifejezésre, valójában azonban csupán egy meglehetősen bizonytalan kifejezést talált.” Egyes szövegekben Marx e kifejezést használva azokra az újító vállalkozókra gondolt, akik termelő vállalkozásokat hoznak létre és befektetnek a vagyonképzés érdekében, míg más szövegekben azokra, akik az állam körül csoportosulnak, az adóbevételekből élnek, a versenytilalomért és a kereskedelem szabadságának korlátozásáért lobbiznak, röviden tehát azokra, akik nem a vagyonképzés, hanem hatalmuk megszilárdítása érdekében fektetnek be, hogy mások vagyonát újra elosszák vagy megsemmisítsék, hogy a piacokat zártan, a szegényeket szegényen, a társadalmat pedig uralmuk alatt tartsák.

Marx és követője, Sombart hatására a “kapitalista” kifejezés használata általánosan elterjedt. Érdemes visszagondolni arra, hogy olyanok terjesztették a kifejezést, akik nemcsak összekeverték a termelő vállalkozói szellemet és a piaci cserét a másoktól beszedett adókon való élősködéssel, hanem támogatták a tulajdon, a piacok, a pénz, az árak, a munkamegosztás, és a liberalizmus egész építményének, így az egyéni jogoknak, a vallás- és szólásszabadságnak, a törvény előtti egyenlőségnek és az alkotmány által korlátozott demokratikus kormánynak az eltörlését.

Más sértő kifejezésekhez hasonlóan nem ritkán a “kapitalizmus” kifejezést is éppen a szabad piac azon értelmiségi támogatói közül tették magukévá néhányan, akikkel szemben azt negatív értelemben használták. A szó történetének eredményeképpen azokat, akik a “kapitalizmus” kifejezést az általuk támogatott eszmére vonatkozóan vagy egyszerűen csak egy társadalomtudományi vitára alkalmas semleges kifejezésként alkalmazták, hátrányosan érintették azok a tények, hogy (1) a kifejezést két értelemben is (utalva mind a szabad piaci vállalkozói szellemre, mind pedig az adóbevételeken, továbbá a kormányzati hatalmon és pártfogáson való élősködésre), és (2) szinte mindig határozottan negatív színezettel használták.

Néhányan azt javasolják, hogy végképp hagyjunk fel a szó használatával, mert az olyannyira telített egymásnak ellentmondó jelentésekkel és ideológiai színezettel. Ez kétségtelenül csábító megoldásnak tűnik, egy probléma azonban fennmarad. Minden bizonnyal szükséges a gazdasági fejlődéshez annak lehetővé tétele az emberek számára, hogy szabadon kereskedjenek, a nyereségek és veszteségek vezéreljék őket, önmagában ez azonban nem elegendő egy modern világ megteremtéséhez. A “tojást vajra cserélő” emberek modelljét meghaladó modern piacok az intézményi, műszaki, kulturális, művészeti és társadalmi innováció fergetegéből emelkedtek ki és táplálják azt.

A modern szabadpiaci kapitalizmus az újításokat nem csigalassúsággal vezette be évezredeken keresztül, hanem egyre gyorsabban – pontosan ez az, amit mind a szocialisták (mindenekelőtt Marx) és szövetségeseik, a piacellenes konzervatívok olyannyira félelmetesnek találtak a modern világban. Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia című művében Joseph Schumpeter kritizálta azokat, akik szerint “az általában látni vélt probléma az, hogy a kapitalizmus miként irányítja a fennálló szervezeti kereteket, miközben a lényeges probléma az, hogy hogyan hozza létre és rombolja le azokat.”

A modern szabad piacok nem csupán a csere színterei, mint a hajdani vásárok. Előbbieket a teremtő rombolás hullámai jellemezték, ami újnak számított tíz éve, az ma már régi, felváltották fejlettebb verziók, új találmányok, intézményes rendelkezések, technológiák, kölcsönhatási módok, amik korábban bárki számára elképzelhetetlenek voltak. Ez különbözteti meg a modern szabad piacokat a hajdani piacoktól. Véleményem szerint a “kapitalizmus” a legmegfelelőbb létező kifejezés, ami által megkülönböztethetőek a modern világot megteremtő szabad piaci kapcsolatok az azokat megelőző piacoktól.

A kapitalizmus ugyanakkor nem a zűrzavar, hanem egy folyamat eredményeként létrejövő spontán rend formája. (Néhány szerző az ilyen rendeket “eredő rendeknek” nevezi.) A jogállamiság és a jogbiztonság megjósolható állandósága lehetővé teszi az ilyesfajta innovációt. Mint azt David Boaz megjegyezte a The Futurist magazinban közzétett írásában,

“Az emberek mindig nehezen vették észre a rendet egy látszólag kaotikus piacon. Még ha az árrendszer folyamatosan a leghatékonyabb felhasználás irányába tereli is az erőforrásokat, a piac látszatra mégis a rend homlokegyenest ellenkezőjének tűnik – csődbe menő üzleti vállalkozások, elveszített állások, egyenlőtlen ütemben gazdagodó emberek, utólag elvesztegetettnek bizonyuló befektetések. A gyors ütemű Innováció Kora még inkább kaotikusnak tűnik majd, hatalmas üzleti vállalkozások emelkednek fel és mennek csődbe minden eddiginél gyorsabban, és kevesebb embernek lesz hosszú távú állása. A szállítás, a távközlés és a tőkepiacok megnövekedett hatékonyságának következtében még nagyobb rend uralkodhat majd a piacon, mint az ipari forradalom korában. A cél az olyan korlátozó irányítás elkerülése, amely elosztaná a többletet, kiegyenlítené az eltéréseket vagy a piacot valaki által kívánt irányba terelné.”

 

Folyt. köv.