Kevés dologgal lehet jobban jellemezni az első és a második Orbán-kormány közötti különbséget, mint hogy az elsőnek Wermer András volt a propagandaguruja, a másodiknak Habony Árpád.  Nem a két ember viselkedési kultúrája közötti különbségről beszélek, nem is a politikai nézeteikről. Még csak nem is a közéleti erkölcseikről: a csöndes, bölcs, mosolygós Wermer szerintem igen nagy részt felelős a magyar politikai élet általános lebutításáért, ami a mostani állapotok egyik fő oka. A különbség abban van, hogyan fogják fel  illetve hogyan fogja fel tanácsaik nyomán Orbán – a gazdaság, a politika és a propaganda háromszögét.

A belgyógyászból reklámszakemberré lett Wermer az eleven gazdaságból, azon belül a reklámszakmából jött, sikeres üzleti kampányok sokasága után. A Fideszt, majd az Orbán-kormányt brandnek fogta föl, amit el kell adni. Az árut nem ő gyártja, nem szól bele a politikába, csak keresni akar rajta. Ha a reklámkampány sikeres. Azonkívül bármilyen idegesítő volt, ahogy nagyon nem polgári fazonok szajkózták nagy találmányát, a polgár hívószót, és bármilyen kényelmesen laza volt a jelentése (két ess-ipszilonjukat frissen felfedező kádárista professzoroktól őszintén nyilas érzelmű nénikig-bácsikig mindenki azt értette rajta, hogy “nem komcsi”), azért mégiscsak volt benne valami méltóság. Azt a szótári jelentését, hogy “műveltsége, (szak)tudása v. tulajdona révén sorsát önállóan irányítani képes állampolgár” (Értelmező kéziszótár, 2. kiadás, 2003), nem lehetett eltörölni, és (egyelőre) elfelejteni sem.

Habony más. Üzleti előélete homályba vész, annyi látható, hogy a Szent Korona Parlamentbe vitele körüli szakmai ténykedésével kerül Orbán látóterébe. Karrierje ettől fogva a politikai propagandista karrierje. Éspedig egy szellemileg és erkölcsileg lepusztult politikai közegben. Az elvesztett  2002-es választás után Wermer bukott, és most már nem az volt a cél, hogy a Fidesz nevű középméretű, a magát jobboldalinak gondoló középnemzedék számára kissé gyanús pártot eladják egy viszonylag nyitott politikai piacon, hanem hogy egy nagy “néppárt” szavazatait maximálják a 2002-eshez hasonló, Orbánt mértéktelenül megrázó kudarcok elkerülésére.

2002-ben, a minden várakozást meghazudtolva elvesztett első forduló után Orbán – ragyogó taktikai érzékével – felismerte, hogy szél ellen nem lehet, és hogy milyen ponton támadható az ellenség. Tudomásul vette, hogy ez egy baloldali ösztönű ország, és kihasználta azt a tényt, hogy ellenfele, Medgyessy Péter az államhivatalnoki karrierjének szüneteiben magánbankok főnöke volt. Ezért Orbán nem azt mondta, hogy “visszajönnek a kommunisták”, hanem azt, hogy “ha a szocialisták alakítanának kormányt, akkor valójában Magyarországon a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt”.

Két fontos változásra került sor ezzel: 1. A pártok ökológiájában a Fidesz betöltötte  a MIÉP helyét is, vagyis folytatta és aktualizálta az 1945 előtti idők egyszerre antikapitalista és antikommunista irányzatát. Addigi “polgári” énje betöltötte taktikai szerepét, és fölöslegessé vált, ezért a jelzőt megosztotta saját maga és a polgári körök között, amelyek a szexibb miépes politika híveinek Fideszhez csatolását szolgálták. 2. A Fidesz ideológiailag teljesen kiüresedett. Hiába mondták a rákövetkező korszakban mindenféle bölcsek, hogy ” jobb- és baloldal megkülönböztetése az egész világon értelmét vesztette”, Magyarországon kívül nem vagy messze nem ennyire vesztette értelmét.

Egyszerűen arról volt szó, hogy nem lehetett nevén nevezni az egyszerre antikommunista és antikapitalista irányzatot, és tényleg nem volt még ilyen a való világban: olyan nemzeti szocializmus, amelyik még náciellenes is. Mindenki megkapta a neki tetsző ellenséget. ami azt jelentette, hogy nem kell többé felelősen semmit állítani, semmi bizonyítható igazságtartalmú  pozitívumot megjelölni célként. Akkor lesz jó, ha mi győzünk, és úgy lesz jó, ahogy ti akarjátok, tehát nem is kell megkérdeznietek, hogy hogyan.

Ekkoriban már teljesen átláthatatlan volt, hogy mi történik a Fidesz legfelső körében. Csak következtetni lehet, de a következtetés logikusnak látszik: Habony alkata és tehetségének jellege tökéletesen illett a Fidesz-politikai tartalmi-szellemi kiüresedéséhez. A propaganda szerepe teljesen megváltozott. Korábban a párt politikáját kellett propagálni, és a reklámszakemberek dolga az volt, hogy felépítsék a könnyen be- és elfogadható ideológiát. Mostantól nem volt ideológia, csak propaganda. Annak viszont teljesen alárendelték a párt politikáját. Sőt, feloldották benne. Ez az orbánizmus-habonyizmus.

Klasszikus megvalósulása a 2006-os választások előtti Nemzeti Konzultáció volt (háziasszony: Kudlik Júlia), amikor is egyszerűen megkérdezték “az emberektől” (nem ám a “polgároktól”), hogy mit szeretnének, és az lett a program. Függetlenül attól, hogy meg lehetett volna-e valósítani a kormányzás ma ismert eszközeivel. (Nem.) Így természetesen nem lehet kormányozni.  Ezért amikor 2010 tavaszán meghiúsult az a vágyálom, hogy az Unió elengedi a magyar hiányt (nem akartak még egy Görögországot, de Orbánék még ezt se vették észre), és az IMF elutálásával megnyílt az út a másodlagos válság kreálása előtt, nem maradt más hátra, mint gazdaságpolitikává tenni a propagandát. Legalább egy nagyon szűk, ideiglenesen finanszírozható témakörben megadni “az embereknek” azt, amit szeretnének.

“‘Az emberek” pedig nem szeretnek úgy pénzt kiadni, hogy kell. Hiába nőttek durván például az élelmiszerárak, “az embereknek” megmaradt az illúzió, hogy némi keresgéléssel ugyanazt olcsóbban is megúszhatják. A közműszámlákat viszont havonta be kell fizetni. Nincs kerülőút, nincs diszkont,  nincs beszerzési ár körüli bolti ár. A másik ilyen kikerülhetetlen kiadás a lakáshitel-törlesztés.

A rezsicsökkentéssel könnyebb volt a habonyista kormány dolga, mert nemcsak ahhoz voltak meg az eszközei, hogy bevatakozzon az árképzésbe (elvégre az energiaszolgáltatásban a privatizáció pillanatától kezdve mindig is volt állami beavatkozás, nem is csekély), de még ahhoz is, hogy elrendelje: a cégek havonta köpködjék meg magukat, és dicsőítsék az állam-kápót narancsárga alapon. Nincs nyereség, tehát nincs fejlesztés, a karbantartás is elégtelen lesz előbb-utóbb, és hogy egy zöld szempontot mondjunk, a fogyasztók nincsenek ösztönözve az energiatakarékosságra – nem baj, a választásokig hat a propaganda-csodaszer, aztán lesz, ami lesz, azt is megoldjuk valahogy.

A devizakölcsönök ügye már fogósabb.  Volt már ócsai mintafalu, végtörlesztés, árfolyamgát, kiterjesztett árfolyamgát, de azt, amit a propagandakormány akar – mármint amit “az emberek” szeretnének, vagyis azt, hogy a bankok tegyenek úgy, mintha nem ezeket a szerződéseket kötötték volna meg –, nem lehet kivitelezni.  Belerokkanának a mégoly kezes bankok is, és ha belerokkannak, végleg belerokkan még a mostanihoz képest is a magyar gazdaság, és akkor kampó.

Az uralkodó bölcsesség szerint a kormány ezzel tisztában van, meg azzal is, hogy a “radikális” megoldást csak a hozzá képest is “radikális” politikai erők tudják propagandacélra hasznosítani. Ezért szemelte ki a végrehajtó hatalom bűnbaknak a Kúriát. A bírói hatalmi ágról, annak is főleg a rendesbírósági részéről ugyanis már legalább az Orbántól “botrányosnak” minősített rezsicsökkentés-határozat óta tudni lehetett, hogy a kormánnyal és “az emberek” kívánságával szemben is hajlandó érvényesíteni a jogot, a tisztességet és a józan észt. Ha úgyse lehet megcsinálni, legyen kit szidni a kormány helyett. 

Lehet benne valami, de aki azzal magyarázza, hogy “Orbán úgyis így akarta”, devalválja a Kúria ítéletének fontosságát. És közvetve nemcsak azzal gyengíti a magyar demokráciát, hogy a Kúriát nem teljes jogú hatalmi ágnak, hanem egy machiavellista játszma eszközének tekinti, hanem azzal is, hogy a demokrácia alapértékeit tagadja – a mostani kormánypárthoz és az előzőekhez hasonlóan.

A jogegységi határozat ugyanis mindenekelőtt kimondja:

1. A devizaalapú kölcsönszerződések olyan szerződések, amelyeknél az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait.

2. Ez a szerződéstípus önmagában az adóst terhelő árfolyamkockázat miatt nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jó erkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A Kúria ehhez hozzáteszi: a szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

3. A pénzügyi intézményt a jogszabály alapján terhelő tájékoztatási kötelezettségnek ki kellett terjednie az árfolyamváltozás lehetőségére és arra, hogy annak milyen hatása van a törlesztőrészletekre.

Magyarul: hiába gyűlölik “az emberek” és, legyünk objektívak, többnyire az emberek is a bankokat, a devizaalapú kölcsön nem ütközik jogszabályba. Ha a bankok papíron, bizonyíthatóan félretájékoztatták az ügyfeleket az árfolyamváltozás ténye és fogalma felől (mint Horvátországban történt), abba bele lehet kötni. De olyan nincs, hogy valaki devizaalapú kölcsönt vesz föl, és nyolc-tíz év múlva arra hivatkozik, hogy a szerződés aláírásakor nem tudta, hogy az árfolyam változhat, tehát őt, kérem szépen, becsapták.

A magyar kormányzatok vállvetve nevelték le az állampolgárokat a racionális gazdasági gondolkodásról, a magán-pénzügyek alapvető ismeretéről, és ehhez járult a Fidesz által 2002 óta szított nemzetiszocialista bankgyűlölet. Jó, nem lehetett elvárni az egyszerű bulvármédia-fogyasztótól, hogy fogalma legyen arról: az erős forint Járai-féle politikája nem tartható örökké. A bankok, mily szörnyű, keresni akartak, és kis valószínűségűnek tartották az ilyen kölcsönök futamidejének java részén belül egy olyan válság bekövetkeztét, ami a svájci frankot radikálisan felértékeli az euróhoz képest, ezért vállalták az adott pillanatban kis kockázatot. (Akármilyen hihetetlen, nem üzlet nekik a potenciális fizető ügyfelek elnyomorítása, és nem életcéljuk, hogy rengeteg olcsón elárverezendő lakásuk legyen egy fagypont közeli gazdaság fagypont közeli ingatlanpiacán).

De aki aláírta a szerződést, azért írta alá, mert abban a pillanatban kedvező volt az árfolyam, és kockázatot vállalt több milliós vagy akár tízmilliós nagyságrendben. Azt mondani, hogy nem tudta, mi a kockázat és mekkora a tét: az annak a közlése, hogy ő, mint állampolgár, a legelemibb, központi fontosságú, életét meghatározó gazdasági döntésekért sem felelős.

Lehet “az emberek” mellé állni, meg szidni a “kapzsi bankokat” és most már a bíróságot is szakadásig. De akinek ezzel a nemzetiszocialista logikával nincs baja, az minek reklamálja a demokráciát?