A december általában az év legnyomasztóbb hónapja. Nem csak azért, mert hideg és sötét van, általában hó helyett csak ronda nyirkos csapadék keseríti a világot. Ekkorra már elszáll a nyári pihenés hatása és messze még a következő, kevesebb vitaminhoz jutunk, tartalékaink kezdenek kimerülni. Nem vétetlenül iktatott be legtöbb kultúra az északi féltekén valami fényes, vidám ünnepet a téli napforduló tájékára. (A kelták persze ebben is kivételek, nekik muszáj volt samhaint-t már a sötét időszak kezdetére tenni.) A depressziós időszakot az ünnepvárás segít átvészelni.

Az idei december azonban még az átlagosnál is undokabb. A hideg miatt a rezsicsökkentés hatása leginkább csak a sárga csekk megjegyzés rovatában meg a társasházi faliújságon érzékelhető, a karácsonyi vásárlásra szabadon elkölthető jövedelem még azoknál sem nagyon nőtt, akiknek van állásuk, működő vállalkozásuk. De az eladó, kiadó üzletet, műhelyt, lakást hirdető táblák nem ritkulnak, ha valami nyílik, az leginkább az olcsó árut kínáló bolt.

Egy politikai klubban rosszkedvünk telét emlegette az előadó. Teljesen lényegtelen, hogy kicsoda és hol, mostanában sokan idézik ezt a III. Richárdból. Míg az újévi kívánságok közé magyar választók milliói veszik fel a kormányváltást, addig a baráti beszélgetésekben már azt latolgatjuk, a jövő évi választásokon kétharmaddal nyer-e a Fidesz, vagy csak sima többséggel. Mindenki tudja, hogy az új szabályok kijelölte pálya neki lejt, és ezt csak koncentrált erőfeszítéssel lehet ellensúlyozni. Sokáig bíztunk is abban, hogy vitatkoznak, veszekednek a szaporodó ellenzéki pártok, de a végén majd összeállnak és mi egy (na jó: kettő) X behúzásával elküldhetjük az országot lefagyasztó bagázst az őt megillető helyre. Az újabb és újabb fordulatok során nyugtattuk magunkat: taktikáznak a pozíciókért, de van még idő, majd megegyeznek.

És most arra kell rádöbbennünk, hogy nincs már idő. Áder ködösíthet a választások időpontjával, azt ki lehet számolni, hogy nagyjából negyedévünk van hátra. Az év végére kellett volna programot és listát egyeztetni, január már a kampány indulásáé. Akkor kéne elkezdeni “felszántani az országot”, járni sorra a választókörzeteket, bemutatni a jelölteket és meggyőzni a majdani szavazókat, hogy miért is adják rá a voksukat.

Nincs már idő (Fotó: hvg.hu)

Nincs már idő (Fotó: hvg.hu)

Ehelyett azt látjuk, hogy az ellenzék pártjai azon versenyeznek, kire tolják az összefogás elmaradása miatti felelősséget. Már nem győzelemre készülnek, hanem a vereség utáni túlélésre. Igazuk van. Lendvai Ildikó jól mondta: “Aki itt bűnbak lesz, az meghal. És joggal hal meg.” Lehet, hogy ő nem így gondolta, de most éppen az folyik, hogy az össze nem fogók egymásra akarják osztani a bűnbak szerepét. Nos, az a rossz hír, hogy senki nem fogja megúszni, mindenki bűnbak lesz. A sérelmeit hajtogató DK és MSZP, a magát elvszerűnek hirdető Együtt-PM, aminek politikusai szemérmetlenül “Hány szavazatot hoz, hányat visz?” alapon mérlegelnek mindent, az egymással is összefogni képtelen liberálisok, a “Mi még kivárunk” konzervatívok is.

Bokroséknak az 500 napos romeltakarítással legalább volt egy javaslatuk arra, hogyan lehet kikerülni a kétharmad állította csapdából. (Ennek lényege: úgy kell ellenzéki koalíciót kötni, hogy nem tudható, ki mögött mekkora támogatás áll.) A javaslatra – amit megküldtek az ellenzéki pártoknak – nem érkezett érdemi reagálás. (Bár idejétmúlt lenne ez a mondat, mire a poszt megjelenik!) Ha esetleg a kedves Olvasó az agyonhallgatás miatt még nem értesült róla, itt elolvashatja. A lényeg: technikai koalíció, a (jó esetben kétharmados, de ha nem, akkor is vannak megoldások) győzelem után az alkotmányosság helyreállítása, új választási rendszer kialakítása, ahol nincs előzetes koalíciós kényszer, eséllyel indulnak a különféle pártok és a kinyilvánított választói akaratnak megfelelően döntenek majd a kormányzásban résztvevőkről. Erre nincs hivatalos válasz a “demokratikusaktól”. Én eddig a következőket hallottam az ellenzéki pártok holdudvarából:

  1. A Modern Magyarország Mozgalmat kevesen támogatják.

  2. Az 500 nap alatt is kell kormányozni.

  3. A romeltakarítás is gazdaságpolitika.

  4. Az alkotmányosság helyreállítása mint program alig 200 ezer szavazatot hozna.

Az első pont persze igaz, tényleg kevesen szavaznának a MoMa-ra a közvélemény kutatások szerint, de mi köze ennek a javaslat minőségéhez? A második és a harmadik pont jogos. De nem akadály, nyilván tárgyalni kell arról, hogy mi fér bele és mi nem. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy nem tudnak megállapodni. Na de, el sem kezdeni? Egy esetben érthető: ha a gazdaságpolitika azt jelenti az elutasító párt gondolkodásában: osztom a zsét a támogatóimnak. Azt tényleg csak az erőn alapuló hatalom birtokában lehet eldönteni, kinek mennyit. (Juj, gonosz! Nem korrupt vállalkozókról, hanem védelmet kívánó társadalmi csoportokról van szó, a legmagasztosabb küldetéstudat jegyében.) Ha azt értik gazdaságpolitikán, hogyan lehet a lefulladt motorokat újraindítani, akkor nem lehet gond a megegyezés. A negyedik pont pedig az említett “elvszerűség” szép példája.

Valamiért a “demokratikus” vagy “progresszív” ellenzék pártjai abban reménykednek, hogy a közvélemény-kutatásokban “bizonytalanoknak” nevezett tömegből fogják tudni bővíteni (saját) szavazótáborukat, csak még gyávák vagyunk, vagy ostobák, akik nem ismerjük a programjukat (némelyiket egész jól eldugták, tényleg nem ismerjük), esetleg lusták, közömbösek. Ezekre a tévhitekre alaposan rácáfolt a Policy Solutions és a Friedrich Ebert alapítvány december 3-i konferenciája, ahol bemutatták az intézet elemzését a nem választókról.

Ebben sok érdekesség van, de témánk szempontjából az a lényeges, hogy a magukat jobboldalinak vallók körében rendre mintegy 10%-kal magasabb a részvételi hajlandóság, mint a baloldaliak körében. Aktívabbak a nagycsaládosok és a vallási felekezethez tartozók is, mint a többiek, ők többnyire szintén nem a baloldalt erősítik. A civil aktivitás lehetősége (demonstráción való részvétel, egyesületi tevékenység, bojkotthoz csatlakozás, stb.) aktivizál a választásokra is. (A “demokratikusak” viszont leginkább a hallgató-tapsoló szerepre szorítanák híveiket, lám, az október 23-i nagygyűlésből is mi lett.)

A tanulmány bemutatását követő vitán a Tárki munkatársa bemutatta saját felmérési eredményeiket, amik kiválóan alkalmasak az illúziók rombolására. (Az ábrákat magam készítettem az intézet honlapján közzétett adatokból.)

Pártok támogatottsága az összes megkérdezett körében

1

2

3

(Forrás: TÁRKI. Demokratikus ellenzék: MSZP, DK, Együtt-PM. NV/NT: nem tudja, nem válaszol)

Az a “bizonytalan” szavazótábor nem látens baloldali. Őket nem az igazságtalan egykulcsos adórendszert emlegetve fogják az urnákhoz csábítani. Jobboldali programmal talán el lehet érni őket és úgy tűnik, ezt a Fidesz meg is teszi. Azok, akik 2010-ben rájuk szavaztak és csalódtak bennük, szemmel láthatóan nem fognak átmenni a túloldalra. (Most ne bolygassuk, mennyire baloldaliak és mennyire jobboldaliak a magukat annak mondó pártok.) Egy másik jobboldali párt szerepel még a kínálatban, ők egy rövid hullámtól eltekintve nem tudtak gyarapodni, tehát a nem választók – ha jobboldaliak is – nem radikálisok. A Jobbik egyébként ugyanakkor erősödött egy kicsit, amikor az LMP. Mindketten visszaapadtak, ami nem az újabb pártok megjelenésével függ össze, ezek sem tudtak hatást elérni.

Azt hiszem, a rendszerváltás utáni magyar demokrácia 2013 decemberében mélyponthoz érkezett. Az alkotmányos jogállam hívei ki tudja, milyen koncon marakodva odavetik a következő négy évet az egyre nyíltabban autokratikus jegyeket mutató Fidesznek. Sem a bal, sem a jobboldal, sem a liberálisok, sem a konzervatívok nem tudják, vagy nem akarják felvállalni a kihívó szerepet. Szilveszterkor elénekeljük majd, hogy “Hozz reá víg esztendőt!”, de a saját víg esztendőnkben nem bízhatunk, hacsak a távozásra készülők nem.

Azt még elképzelni sem tudom, hogy az ellenzéki bukás miatti harag mekkora lesz, ki ellen fordul, és mit tesz majd vele. Attól tartok, meg fogom tudni.