A kormányváltó összefogás igencsak döcögősen alakul, de az eltérő gazdaságpolitikák egy ponton szépen összehangolhatóak: a magát demokratikus ellenzéknek nevező pártok mind meg akarják szüntetni az egykulcsos jövedelemadót és visszaállítanák a progresszív adózást.

Azt mindenki tudja, hogy amikor a Fidesz-kormány 2010-ben bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadót, akkor az a legfelső kulcs eltörlésével és az adójóváírás megszűnésével járt. Azok tehát, akik magas jövedelmet élveztek, jól jártak, azok, akik kevés jövedelmükből most adózni kényszerültek, rosszul. Ezt a kézenfekvő következményt cifrázta az, hogy a mértékek belövésénél valami hiba történhetett és 400-500 milliárdos adóbevétel csökkenéssel járt az intézkedés, amit máshonnan kellett pótolni. Tehát: az adómentesség megszűnésével sújtottaktól nem vettek el annyit, mint amennyit a felső kulcstól megszabadítottaknál ott hagytak.

A pótlás kényszere azután elszabadította az ámokfutást, amihez mindenféle egyéb megfontolás is csatlakozott, és ma már ott tartunk, hogy a kormány – egyes kivételektől eltekintve – nagyjából minden nagyobb összegre ráugrik és besöpri, átcsoportosítja. A hvg.hu-ban Farkas Zoltán szépen bemutatja, hogy az állam a Fidesz-kormány alatt épp annyira rátelepszik a gazdaságra, ahogy elődei tették. Az intézkedések összessége pedig romló üzleti, befektetői környezetet teremtett Magyarországon, a magas jövedelműk tehát a náluk hagyott többletet sem beruházásra, sem fogyasztásra nem költötték el itthon. Nem működött a Keynes-féle akcelerátor hatás.

Ezek persze egyszerű, világos dolgok. Volt egy (alapjában jó) elképzelés az adóterhek csökkentésére, elszúrták a megvalósítást, korrekcióra van szükség. Nem egy agysebészet megérteni. De a dolog ott válik őrületté, hogy nekiállnak mindenféle mást is belekeverni. Azt, hogy 100 forintból 16-ot, 1000-ből meg 160-at kell a közös célok megvalósítására (Jó, jó, tudom én is, de alapvetően ez az adózás lényege nem?) fordítani, a baloldal jónak látja igazságtalannak kikiáltani. A csuda tudja miért, de valahogy az egyenlő közteherviselés a baloldali politikusok fejében elválik az arányos közteherviseléstől.

Erős fejtörés után sem vagyok képes felfogni, hogy a szociális kérdéseket miért kell az adózáson keresztül kezelni, de valamiért mindenki úgy akar igazságos adórendszert teremteni, hogy kitalált elméleti konstrukciókra különféle adószabályokat írnak elő.

Steve Forbes érvei a flat tax mellett:

Nemrég még komoly tudományos támogatást is kaptak. A Pénzügyi Szemlében Tóth G. Csaba – Virovácz Péter Nyertesek és vesztesek címmel tett közzé egy elemző cikket, amiben megállapították: a személyi jövedelemadót fizetők ötöde kevesebb, a többiek több szja-t fizettek az új szabályok bevezetése után. A válaszok is megszülettek. Én itt csak a lelkesen felkapott szóhasználatra hívom fel a figyelmet: az adófizetést eleve veszteségnek tekintik, aki többet fizet, az rosszabbul jár, aki kevesebbet, az jobban. Hát, nem. Jobban az jár, akinek több elkölthető (nettó) jövedelme marad és az rosszabbul, akinek kevesebb. Ezt pedig nem vizsgálta a sokszor hivatkozott tanulmány.

Ráadásul viszonylag ritka az, hogy egy személy a saját jövedelméből él meg. Bár a szingliség terjedőben van, azért többnyire családokban élünk, ahol magas és alacsony keresetű tagok is lehetnek, vannak bizonyos szociális juttatások is, szóval a vesztes és nyertes pozíciók megítélése az egyéni szja-bevallási adatokból nem igazán megítélhető.

Lehetne itt még sok mindenről beszélni. Például arról, hogy a minimálbéren bejelentett személy messze nem biztos, hogy abból is él. Az egykulcsos adó egyáltalán nem szolgálta a munkahelyteremtést, foglalkoztatás-bővítést. Ahhoz a bérekre kirótt járulékokat kellett volna csökkenteni, de legalább a munkaadók érdekeltségét csökkenteni a feketemunkában. Egyébként is: micsoda hülyeség már, hogy adott bruttó bér után a munkáltató és a dolgozó is fizet ugyanabba az egészségbiztosítási, illetve nyugdíjalapba? Ha egyszerűen a bérből vonnák le a szükséges összeget, akkor a munkaadó nem tudna semmit megspórolni a zsebbe adott bérrel, ergo nem volna értelme felvállalnia a lebukás kockázatát. Ezt célozta a szuperbruttó és félszuperbruttó rendszer, itt is elszúrva a dolog lényegét.

Lehetne azon is tűnődni, hogy az igazán hatásos megoldás az lenne: minden forrásból – vállalkozásból, tőkehozamból, ingatlan bérbeadásból, stb. – származó jövedelmet azonos adókulccsal kéne terhelni ahhoz, hogy megszűnjön a jogcímek közötti bujkálás és ki kéne irtani a kedvezményeket, levonásokat ahhoz, hogy valóban egyszerűvé váljon a bevallás. Ami ehelyett történt, az csak a zavaros víz felkavarása volt, ahol tényleg vesztesek és nyertesek lettek a pocsolya lakói. Nem volt olyan régen “igazságos” progresszív adórendszer nálunk, hogy ne emlékeznénk: már az átlagkereset is a legfelsőbb sávba esett. Nem felejtettük el a többletjövedelmet megcsapoló 70%-os adóéket és ennek teljesítményt visszafogó hatását sem.

Mindenestre a baloldal szóhasználata árulkodó. A személyi jövedelemadót ők is büntetésnek tartják. Az igazságtalanság tehát szerintük az, hogy az alacsonyabb (bejelentett) jövedelmeket ugyanolyan arányú büntetés sújtja, mint a nagyobbakat. Miért is? És itt visszatérünk a korábban kifejtett gondolatra: kudarcaink magja: a siker gyűlölete. Eleve feltételezik, hogy a magasabb jövedelem tisztességtelen módon keletkezik, nem munka, erőfeszítés, tehetség eredménye. Ők tudják, miért.

Azt meg lehet érteni, hogy a növekedés beindulásához szükség van a dermedt – passzív rezisztenciába vonult – üzleti szektor felszabadítására. Ehhez sürgősen el kell törölni az ágazati különadókat és garanciákat kell beépíteni a jogrendszerbe arra, hogy soha többet ne is lehessen bevezetni. A kieső adóbevételeket pótolni kell, ehhez pedig szükséges lehet, hogy azok a polgártársak, akik megtehetik, nagyobb áldozatot hozzanak és aránytalanul több jövedelemadót fizessenek. A végeredmény ugyanaz, mint “az igazságtalan egykulcsos adó megszüntetése”, de milyen másképp hangzik!

Ha már nem lehet (miért is nem?) megvalósítani a fent hivatkozott posztban kifejtett elvet: a közterhekhez mindenkinek megszerzett jövedelem arányában kell hozzájárulnia, a támogatások módjáról és mértékéről pedig mindig az egyedi helyzet alapján célszerű dönteni, akkor legalább egyet tegyenek meg tisztelt kormányváltásra készülők:

Ha már a szavazatunkat és a pénzünket akarják, legalább ne sértegessenek bennünket!