Közmondásos úri eleganciámból kifolyólag nem mondok olyan vicceseket Matolcsy György legújabb helyzetértékeléséről, amilyeneket szeretnék. Meg hát a poénok nagyját anyaportálunkon már elmondták. Van azonban pár tanulságos zakkanat, amivel talán még nem foglalkoztak eléggé a Matolcsy-megfigyelők.

Sőt, nem is csak tanulságosak, hanem baljósak is, olyat ugyanis nemcsak Matolcsy követelt már, hogy X. vagy Y. uniós politikus monnyonle. Olyan is előfordult már, hogy egy funkcionárius összekeverte azt, amit hallott, azzal, amit nagyon szeretett volna hallani. Ez a két dolog viszont precízen jellemzi a magyar gazdaság főideológusának, főéceszgéberének és hol ezen, hol azon a poszton főhatalmasságának a valósághoz fűződő ánortodox (becsszóra így mondja) viszonyát.

Az egyik (29:07-től): Úgy véli, hogy:

“Németország, a német kormány és a német politikai elit hibázott, amikor ráerőltette a megszorítások politikáját Brüsszelre és az Európai Unióra. Keynesre kellett volna hallgatni. John Maynard Keynes ugyanis, az első melágháború /kb. így hangzik/ után, mint mindannyian tudjuk, azt  mondta, hogy ha elszegényítjük a szomszédunkat, könnyen koldusbotra jutunk. A német gazdaságpolitika, hibásan, elszegényítette az eurozóna déli államait” stb.

Aztán megdicséri Sorost, amiért most, kivételesen, jól látja a helyzetet.

Egy pillanatra most ne foglalkozzunk Keynes feltámasztásával. Nem “tudjuk mindannyian”, lehet, hogy mondott ilyet, de ha mondott, igaza volt. Az első és a második vilégháború után is az ameriaiaknak volt igazuk, akik nem sarcolni, hanem kereskedni akartak. Kár, hogy ez Matolcsynak nem akkor jutott eszébe, amikor kitalálta a szegények túladóztatását a növekedés híján egyre szűkülő középosztály életnívójának fenntartása érdekében, még jobban kirekesztve őket a belső piacról.

Az elemi tények: Merkel, a német gazdaságpolitika és a német pénzügyi elit annyira elszegényítette az eurozóna déli államait, hogy csak Görögország elszegényítésére két két év alatt összesen 325 milliárd eurónyi mentőcsomag megszervezésében és folyósításában vállalt oroszlánrészt. Ez, ha jól számolom, az évi magyar GDP három és félszerese.

Matolcsynak az a követelése, hogy Merkel lássa be hibáját, ugyanazért nem érhet célt, amiért Rehn nem fog lemondani. Mármint azért, mert Matolcsy egy másik világegyetemben lakik, Merkel ugyanis nem úgy tudja, hogy amiatt támadják (azért áll támadói szerint “szemben a német érdekkel”), mert elszegényítette a görögöket. Hanem, ellenkezőleg, abban a világegyetemben él, ahol azért támadják, mert óriási kockázatot vállalva hatalmas mennyiségű pénzt adott a görögöknek, potenciálisan elszegényítve a németeket. Csak hát van egy ilyen szadista heppje, hogy szeretné viszontlátni a pénzt. Vagy legalább úgy tesz. El kell dugni előle a gyerekeket.

Sorosnak sajnos igaza van abban, hogy ekkora összegeket a görögök soha az életben nem tudnak visszafizetni. Merkel előtt az a választás állt, hogy vagy hagyja összeomlani a görög gazdaságot, beláthatatlan gazdasági és politikai következményekkel (németként jól tudhatta, hogy egy ilyen láncreakció hová vezethet), vagy bízik Istenben és az elemi tisztességben, és vállalja a kockázatot.

Amikor ugyanis erre a döntésre kényszerült, olyan helyzetet kellett megoldania, amiért nem ő volt a felelős, mások idézték elő. Olyasmi ezt, mint Brüsszel esete a magyar demokráciával. Az Unió vezető testületei minden emberi határon túl tűrték az elkúrást, majd a sima gazemberséget.

Görögországban évtizedeken át ostoba és erkölcstelen kormányok követték egymást, de Brüsszelt ez nem foglalkoztatta, elvégre demokrácia volt, demokráciában pedig az embereknek joguk van ostoba és erkölcstelen kormányokat választani. Ráadásul, nem úgy, mint Magyarországon, rohamosan nőtt a gazdaság, és Brüsszelt nem érdekelte, hogy az állam milyen beteges túlnövesztése volt ennek az ára.

Aztán a kilencvenes évek végén, a népboldogító Kosztasz Szimitisz miniszterelnöksége idején eljött a pillanat, amikor a görög kormányzat megsértett egy objektív, írott mércét, ez esetben az államadósság maastrichti határát, de Brüsszel nem izgatta magát, jobb a békesség. A tetejébe 2004-ben maga az új görög kormány is beismerte, hogy elődje rendszeresen becsapta Brüsszelt, de ekkor sem történt semmi.  Az Európai Bizottság nem szólt, hogy most már elég, elfogadta a tüneti politizálást, és egyenesen vezetett tovább az út a 2009-es katasztrófához, majd, amikor már nem lehetett elmaszatolni, hogy ez a helyzet egészséges eszközökkel megoldhatatlan, 2011-ben a két egyformán tragikus  opcióhoz.

Brüsszelnek a legszerényebb számítás szerint is öt éve (1999-2004), majd még öt évnyi, fogyatkozó esélyű haladéka volt, hogy megállítsa ezt a folyamatot.  Lett volna, ha tisztában van bizonyos alapértékekkel, és az erkölcs minimumát tanúsítva ragaszkodik hozzájuk. (Vö. Magyarország.)

(Két bekezdésnyi utószerkesztés, személyes tapasztalatok alapján: a görögök jobb- és baloldalon nem azért lázadnak az Unió ellen, mert hagyta, sőt segítette, hogy az országuk szakadékba zuhanjon, hanem mert a leengedett kötélhez a kimászás technikájáról szóló parancsokat mellékelt. Szakadékból kötélen kimászni pedig sokkal rosszabb, mint nyugodt tempóban fölfelé sétálni egy kaptatón. Mondhatnánk úgy is, hogy sz. Hát még ha kötelező. Az ember így működik.

De Sorosnak sajnos, közvetve más okból is igaza van. Nem pont abban, hogy Görögország mostani sorsát Németország I919 utáni sorsához hasonlítja. Ez súlyos ostobaság. De úgy igen, hogy a franciák őrült bosszúvágya ugyanazt a szerepet játszotta  a németeknél, mint a görögöknél az Unió 2009 előtti bamba “jósága”: az egyik szükségessé tette, a másik hagyta, hogy az állam esztelenül megerősödjék a szabadsághoz képest. Ha közbejön egy nagyobb gazdasági válság, a nacionalista gonoszság és az internacionalista tohonyaság is olyan megoldhatatlan helyzetet idéz elő, amelyben megerősödnek a jobb- és baloldali szélsőségek. A tévhitekkel ellentétben az NSDAP nem közvetlenül a demokratikus választások útján került hatalomra, de az utolsó demokratikus választásokon a németek fele, 1932 júliusában a többsége totalitárius pártokra, a nácikra és a kommunistákra szavazott.)

Merkel nem tehet mást, mint hogy legalább eljátssza, mintha elhinné, hogy ezt a pénzt valamikor viszontlátja. És bár tisztában van vele, hogy ha egyszer már azt a tragikus opciót választották, hogy hihetetlen mennyiségű pénzzel “segítik meg” Görögországot, és nyilvánvaló, hogy a lejáró kölcsönöket csak újabb csomagokból lehet kifizetni, bízzék abban, hogy az idő múlásával ezek a csomagok egyre elviselhetőbb méretűek lesznek. Plusz cserébe elvárja a görög kormánytól az alapvető szellemi és morális szabványok tiszteletben tartását, mert  az hosszú távon mindenképp hasznos példa

Matolcsy ezzel szemben a nem-elszegényítésen azt érti, hogy a betegesen túlnövesztett államok kormányaihoz vágjanak hozzá korlátlan mennyiségű pénzeket minden feltétel és a visszafizetés elvárása nélkül. Csak úgy. Jóváhagyva az erkölcstelenséget és ostobaságot. Jobb, ha tudjuk, mit várjuk tőle és a kormánytól, amelynek oszlopa, majd legfőbb külső támasza volt.

A másik zakkanat, amivel itt foglalkozunk, látszatra nem ennyire kétségbeejtő. Amikor “keynesi fordulatot” reklamál az Európai Unióban (33:30), és közli, hogy “szükségünk van a vállalkozó államra” (az mi?) és az erős állami beruházási szerepre (ezt értjük, láttunk ilyet), mindezt az infláció enyhe növeléséből, azaz féken tartott pénznyomtatásból fedezve (ilyet hosszú távon még nem láttunk).

Az Európai Unió vezetőinek és jegybankvezetőknek javasolt öt keynesi pont közül az első:

Megcélzunk egy 25 százalék körüli beruházási rátát az Európai Unióban, elsősorban infrastruktúra és K + F, innováció, kreatívipar, tudástőke, startup… ööö… beruházás révén.

Azt most hagyjuk, hogy ő beszél, akinek a gazdasági kormányzása alatt a beruházási ráta botrányosan alacsony, 16 százalékos szintre szállt le, garantálva leszakadásunkat Kelet-Közép-Európa feltörekvő gazdaságaitól (ehhez képest még a 10 százalékos – relatív – volumennövekedés, azaz bőven a 20 százalékos ráta alatt maradás is kormányzati fanfárokra ad okot).

Ne törődjünk most a magyar infrastrukturális beruházások sajátosságaival, vagy azzal, hogy olyan országban, ahol lassanként nincs fizikatanár, hogyan fog felívelni a K + F. Nézzük csak ezt a startup… ööö… beruházást.

Matolcsy újságolvasó ember, láthatóan nem kerülte el a figyelmét az a karrier, amit a startup kifejezés szó szerint hetek alatt befutott a magyar sajtóban. De hát szellemileg a hetvenes-nyolcvanas évek gyermeke, amikor Magyarországon egyrészt tényleg a keynesiánizmus volt a jó gazdaságpolitika elérhetetlen eszménye,   nem törődve a látványos, sorozatos kudacokkal. Másrészt mivel az állami gazdálkodás dominált, erős volt a meggyőződés, hogy az állam okos szakértői a komparatív előnyöket áttekintve meg tudják jelölni azokat a “húzóágazatokat”, amikre ha egy kicsit több pénzt “fordítunk”, mint a többire, lesz itt növekedés.

A húzóágazat aztán a Matolcsy nyelvezetében átalakult “kitörési ponttá”, régen a sertéstenyésztés volt a nyerő még a géntechnológia, most a tudástőke meg a szigorúan GMO-mentes biofarm. Meg ez a startup, ez is biztos ilyen, gondolja mostanában nyilván Matolcsy.

A startupnak viszont pont az a lényege, hogy nem termelés, amiből országút lesz, parizer vagy cipőkanál, hanem ötlet, üzleti modell (milyen piszkosul nincs jelen az “üzlet szó” a magyar gazdasági diskurzusban), amit vagy felkap a piac, és akkor nagyobb léptékben megvalósul, vagy nem. Ehhez az átlagos magánbefektetőnél merészebb emberekre van szükség, akik hivatásból vagy hobbiból kockáztatnak, esetleg pont azért mernek kockáztatni, mert kevés pénz is elég (crowd-funding).

Matolcsy talán úgy képzeli, hogy az államból is lehet kockázati tőkés, csak akarni kell. Elkülönítenek X százalékot a központi költségvetésből startupok számára, csinálnak mindenféle vicces tévéreklámokat, és majd lehet rá pályázni egy bizottságnál, mindenféle megkövetelt igazolásokkal, szigorúan kenőpénz nélkül. A pénzt sürgősen, alig nyolc-tíz hónap elteltével folyósítják a megfelelő levonásokkal, az üzleti eredményekről részletes kimutatást kell készíteni, a NAV fokozottan ellenőriz (evégre nem őstermelőkről van szó), és már az elején alá kell írni a kötelezettségvállalást, hogy a siker elmaradása esetén X forintot mégicsak visszatérítenek az államnak (e célból kedvezményes hitelprogramok létesülnek a fiatal vállalkozók megsegítésére), hogy ne legyen már olyan nagy az állam kockázata.

És akkor a magyar startup is fellendül, mint a sertéstenyésztés. Visszahozva a nyolcvanas évek magyar aranykorát. Amikor még voltak húzóágazatok.

Vagy nem. De azért Matolcsy szigorúan nem lesz felelős. Kosztasz Szimitiszt sem vonták felelősségre, azt se tudja már senki, hogy kicsoda volt.