A hét pofonjába természetesen a Századvég Gazdaságkutató Zrt. futott bele: utólag jól elhatárolódtak attól a munkatársuktól, aki egy alaposnak és igen objektívnek tűnő tanulmányban, másodmagával kimutatta: az egykulcsos adó messze nem teljesítette az elvárásokat, “a 444 milliárd forintos összeg 74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedhez tartozó gyermektelen állampolgárok nettó jövedelmét növeli. Bár a három vagy több gyermeket nevelők 63 százaléka az adóreform nyertesének számít, az alsó hat jövedelemi tizedhez tartozó sokgyerekes adózók adókötelezettsége nem csökkent érdemben.” A baloldal szerint ez is azt bizonyítja, hogy az egykulcsos adó megbukott.

De hogyan bukhat meg valami, aminek csak egy torz verzióját (az elején de facto többkulcsosként) vezették be, azt sem éppen konjunktúra idején? Hát úgy, hogy kialakult a konszenzus: ez és nem más az egykulcsos – pedig nem ez.

A rosszkor és rosszul bevezetett fideszes egykulcsosnak a tanulmány szerint 1,7 millió nyertese és 2,5 millió vesztese van. Miközben mindenki emlékszik Orbán Viktor már 2010-ben is igen irreális ígéretére arról, hogy az egykulcsossal “mindenki jól jár”. Kérdés persze az is, hogy a bukásnak csak a nettó ráfizetés a mércéje-e, vagy már az is, ha valaki nem olyan mértékben jár jól, mint mások, vagy mint az várható lenne? A tanulmány megállapítja pl., hogy “az átlagbér környékén keresők adókötelezettsége (…) 312 ezer forintról 299 ezer forintra mérséklődött”, azaz stagnált, ill. csak nagyon kicsit csökkent.

És csoda-e, ha elmarad az ettől az eszköztől is várt átütő növekedés, ha az nem éppen joguralommal meg befektetőbarát környezettel párosult, hanem plázastoppal, “nemzeti tőkét” teremteni vágyó protekcionizmussal, szektorális különadókkal, EU-ellenes “szabadságharccal”? Növekedés-ügyben nem elég ugyanis csak az egykulcsosról beszélni: nézzük meg a teljes üzlet-, verseny- és magántulajdon-ellenes gazdaságpolitikai környezetet is hozzá! A már nem is lopakodó etatizmust. Közpénzek százmilliárdjainak szétfolyatását értelmetlen őrületekre, stadionokra, kulturális hitbizományokra. A folyamatos kiszámíthatatlanságot, létbizonytalanságot.

A baloldal máris interpretál: csak a “gazdagok” jártak jól az egykulcsossal, amit amúgy is a szegények finanszíroztak, úgyhogy ideje levenni az egészet a napirendről. A csúcs annak az ellenzéki pártnak az aláírásgyűjtési akciója, amelynek vezetője anno miniszterelnökként kvázi 17%-os egykulcsossá varázsolta a személyi jövedelemadó-rendszert. Gratulálunk, és nagyon várjuk a régi, jól bevált progresszív adórendszert, attól majd nyilván minden jobbra fordul. (Sőt, még az is lehet, hogy a Fidesz maga is lehátrál róla 2015-től, erre utalhat Varga Mihály azon kijelentése, hogy az egykulcsos hatását “nehéz mérni, de érdemes még egy évet adni a rendszernek.”)

Egyszerű és igazságos – amerikai érvek a flat tax mellett:

“Az egykulcsos adó tehát hasznos lehet egy radikális adóreform részeként, amely eltörli a kivételeket, réseket, kedvezményeket. A bevezetésére hivatkozva könnyebb az összes kedvezményt eltörölni, mint egyenként, minden egyes érdekcsoporttal megküzdve. Ám az egykulcsos adó önmagában nem csodaszer. Ha a kedvezmények megmaradnak (mint például az eva), akkor visszatekintve másnak, mint hamis választási jelszónak, aligha tekinthetjük” – állapította meg bölcs előrelátással a Magyar Narancs amúgy flat tax-szkeptikus tudós szerzője.

Pont ez történt: az adórendszer drámai reformja, egyszerűsítése elmaradt, maradt az eva, a sokat idézett söralátét máig várat magára, meghagyták, sőt, kiterjesztették a családi adókedvezményt, szigorú állami lefaragások helyett a költségvetési lyuk betömésére lenyúlták a privát nyugdíjpillért – most arról már nem is szólva, hogy a valódi flat tax-hez képest a magyar nem terjedt ki a többi adóra, pl. a főként szegényeket sújtó, irdatlanul magas áfára. Továbbra is mindenki bétézik, zsebbe kap fizetést, a mesterember továbbra is megkérdi tőlünk, kell-e számla.

Az elvileg nem flat tax-ellenes Oszkó Péter (Haza és Haladás) ugyanazt bírálja a fideszes egykulcsosban, mint amiről a Business Week tavasszal írt: növekvő gazdaságban, úgy tűnik, igen jól múködik az egykulcsos adó, de nem annyira jól, ha a gazdaság stagnál vagy zsugorodik. A volt pénzügyminiszter szerint “Ha konjunktúrában és jó struktúrában vezetik be, akkor valóban ösztönzi a bővülést, a vállalkozók a többletjövedelmüket a gazdaságba fektetik be”, de ugye nem ez történt, válság idején ne várjon senki intenzív beruházásokat, általános eladósodottság idején széles körű költekezést.

A kérdés tehát egy jövendőbeli, nem baloldali, polgári-konzervatív ellenzék számára úgy tehető fel: érdemes-e felkarolnia a Fidesz által lejáratott, szinte visszavonhatatlanul a “jól járó gazdagokhoz” köthető egykulcsos adórendszer ötletét? Feltétlenül. Csak éppen másképp: amint kideríti, hogyan lehet úgy keresztülvinni egy radikális, bürokrácia-csökkentő adócsökkentést, hogy annak a legszegényebbek számára véletlenül se adóemelés legyen a vége, ami amúgy szembemegy mind a negyven, flat tax-et alkalmazó ország eddigi tapasztalatával.

A valódi, minden kivételezés és jóváírás nélküli flat tax melletti főbb érveket a kínos magyar tapasztalat sem kérdőjelezi meg: nem bünteti a vállalkozást, a sikert; igazságos, mindenki ugyanazon kulcs alapján adózik (a “gazdagok” túladóztatását semmi sem indokolja); áttekinthetővé, egyszerűvé válik az adózás, csökken az adócsalás és az adómegkerülés motivációja; új, eddig adóelkerülő rétegeket is bevon az adózók körébe, ez különösen idehaza lenne fontos.

Csökkennek az állami bevételek? Persze, de rakjuk csak mellé a teljesen felesleges, kiiktatandó állami feladatok listáját, egy radikális kiadáscsökkentési tervet.

Nem ártana újra elővenni a klasszikusokat sem, és megnézni, van-e értelme (egyetlen kivételként, egyfajta “nulladik kulcsként”, mint Hong Kongban) meghatározott jövedelmi szint alatt a negatív jövedelemadó bevezetésének, az ugyanis hosszú távon nem lesz tartható, hogy a legnyomorultabbak is fizessenek adót. Ez a minimum.