Blogunk facebookos bemutatkozásában ez áll: „Klasszikus liberális, libertárius, (neo)konzervatív, objektivista nézetek”. Ez négy vagy ötféle irányzatot jelent, amely mind feketeseggű a jelenlegi kormánypárti és ellenzéki többség (túlnyomó többség) szemében. A négy vagy öt irányzat kontinuumot alkot, de reális politikai esélye ma kettőnek van: a klasszikus liberálisnak és a konzervatívnak, olyan értelemben, hogy e kettőből kerülnek ki viszonylag nagy, kormánykoalíciókban részt vevő vagy egyedül kormányzó pártok. Lehetnek viszont libertárius vagy akár objektivista (vonzalmú) vezetőik, tagjaik vagy frakcióik.

Folytonosak az irányzatok abban az értelemben is, hogy az összes számottevő konzervatív párt elfogadja a liberális alapértékeket (mivel a parlamenti rendszerek  együtt születtek a liberalizmussal, ez hozzátartozik a konzervativizmushoz – nem véletlen, hogy inkább csak Kelet-Európában vannak kivételek), a liberális pártok viszont inkább konzervatívak, mint radikálisak vagy baloldaliak, lévén hogy a jómódú emberek pártjai (dettó).

A mai magyar parlamentben sem klasszikus liberális, sem konzervatív párt nincs, ez egyedi eset a világ demokráciái között (és függetlenül a 2014-es választásoktól kétségessé teszi, hogy Magyarországon fentartható-e a parlamenti demokrácia). Holott „igény, az volna rá”. Olyan nincs, hogy egy bizonyos fejlettségi és urbanizációs szintet elért országban senki se találna szerethető hagyományt úgy, hogy közben az egyéni szabadságot is sokra tartja.

Az utóbbi időben két konzervatív párt is alakult vagy van alakulóban: a Modern Magyarországért Mozgalom Bokros Lajos és a Polgári Konzervatív Párt Béndek Péter vezetésével. Mindkettő nagyon kicsi, és mindkettő az állami túlterjeszkedés ellen harcol. Illetve a „túlterjeszkedés” nagyon enyhe kifejezés arra, ami Magyarországon legalább 1932, Gömbös miniszterelnöksége óta történik: az állam, a pihenés múló periódusait kivéve, beleeszi magát a társadalomba.

Ott van minden porcikájában, és a magyar politikai közösség túlnyomó többsége ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartja. Körülbelül úgy, mintha azt gondolná: Embernek lenni annyi, mint betegnek lenni. Olyan nincs, hogy az ember láztalan, és a betegségre ható kezelés sincs. Az üdvös állapot az, amikor a lázcsillapító enyhíti a tünetet, és a hőmérsékletünket lenyomja 40-ről 37,6-ra. Ezt a néphitet kellene legyőzni egy választáson, és holtbiztos, hogy 2014-ben nem fog menni. Az összefogó baloldali pártok nem is akarják.

Ami a konzervativizmus fő tartalmát illeti, a MoMa programjának középpontjában a klasszikus gazdasági liberalizmus áll, a piacpártiság és a szabad verseny, az egyenlő piaci esélyek megteremtése a „társadalom minden szereplője számára”, az állam mint gazdasági aktor túlméretezett és bénító szerepének korlátozása. Ez csak az államimádó, vállalkozás helyett elosztásban gondolkodó magyar közeg szemszögéből „neoliberális”. Lényegében megfelel a felzárkózni kívánó posztkommunista kelet-közép-európai térség szabványának.

Béndek szerint a konzervativizmus per def antietatista, viszont a gazdasági szabadság „méltánytalanul szelektív és önmagában kontraproduktív is lehet”. A fő tartalom itt „az erős autonómiák rendszere, az individuumok és a közösségek hálózata és az ezek által táplált politikai kultúra”.

A kettő szerintem összeegyeztethető, de a konzervatív pártalapítóknak szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a piacpártiság és az antietatista szabadságelv is gyenge, sőt üldözött hagyomány nálunk a két uralkodó hagyományhoz, az etnonemzeti kollektivizmushoz és az egyenlőségpárti baloldalisághoz képest. „A XIX. század uralkodó eszméi” közül a kormányoldal szerint a nemzetiség zárja ki a szabadságot (liberalizmust), az ellenzék szerint az egyenlőség. Illetve az ellenzék meg van győződve, hogy az egyenlőség azonos a szabadsággal, a kormányoldal pedig szentül hiszi, hogy a nemzeti szabadság(harc) nemkívánatossá teszi az egyének és közösségek szabadságát.

Ilyen alapon az, amit a nyugati világ összes többi országában konzervativizmusnak neveznek, s aminek a liberalizmus szerves alkotórésze, Magyarországon soha (rendben, pár éven belül semmiképp) nem kaphat erőre még annyira sem, hogy, mondjuk, húsz százalékot érjen el a választásokon.

Az alábbiakban szerény javaslat következik egy politikailag működő konzervatív álláspont kijelölésére. Nem kell félni, fájni fog.

Annak idején, még hírszerzős blogger koromban, sokat rágódtam azon, mire lehetne Magyarországon konzervatívnak lenni. A sorozat most már a hvg.hu portálon olvasható, innentől idáig és idáig. (Azóta megvolt a Bethlen-szoboravatás, Orbán tényleg Trianon-szentté avatta, nem véve tudomást arról, hogy Bethlen az idő nagy részében pont az Orbánhoz hasonló vulgárnacionalisták ellen küzdött.) A folytatható hagyományt (a Fidesztől kezdeményezett, elsöprő baloldali győzelemmel végződő szociális népszavazás napjaiban) a labanc örökségben találtam meg. Azaz a nacionalizmus konzervatív, építkező, nem sérelmi, nem baloldali, nem a népet leereszkedően patronáló, nem etnikai esszencialista, viszont kompromisszumra képes, uralkodóan dunántúli-katolikus, Szekfű Gyula terminusával: nagymagyar válfajában (tudom, Deák után pont a legfontosabb labanc politikusok reformátusok voltak, de a közeg, az más) .

A 2008-as állapotleíráshoz képest két dolog változott meg lényegesen (azonkívül, hogy amire számítani lehetett, beteljesült, valamint a pár hónap múlva kezdődő gazdasági válság egyelőre a meglévő kevés kiutat is lezárta).  1. Mégiscsak megépült a Kökin a pláza, de rögtön tönkre is ment, bizonyítva, hogy piacellenes gazdasági és politikai kultúrában még az se számít, ha valakinek sok pénze van (pláne, ha az a pénz feltehetően nem piaci sikerekből származik). 2. Ami fontosabb: a kurucság kihegyeződött a sérelmi elvre, a politikai élet pedig leegyszerűsödött a sérelmek szembenállására.

Úgy értem, a Fidesz politikáját most már minden szinten a legnagyobb sérelem, Trianon határozza meg. Több-kevesebb áttétellel a Trianon-sérelem a végső érv a gazdaság-, a bel-, a kül- és a kultúrpolitikában. Ez bírál felül minden rációt és kompromisszumkészséget. Pontosan mint 1932 és 1944 között. Az ellenzék nem fogja föl, hogy a kormányoldal gondolkodásában mennyire Trianon az origó. A tünetekkel szemben harcol ugyancsak baloldali-népbarát alapállásból. A nemzeti kérdést letudja azzal, hogy tompított változatban, magát is leköpve átveszi a kormányoldal trianonizmusát. A labanc hagyományt nem ismeri, nem az övé. Ehelyett a kormányoldali ideológiával a saját, kormánytól elszenvedett sérelmeit állítja szembe  (de azok a szélesebb közvéleményt nem izgatják, választás biztosan nem lehet nyerni velük), valamint a rettenetes XX. századi magyar történelem másik legnagyobb és szintén jóvá nem tehető csapását: az 1944-es népirtást.

Utóbbi rendkívül kényelmes a Fidesz sérelmi logikával politizáló kurucainak: szavakat és pénzt nem kímélve ápolják, fenntartják és tünetileg kezelik a zsidó és filoszemita etnikai sérelemtudatot, hatástalanítva kritikusaik fő érvét, hogy aztán tovább élhessenek a saját Trianon-sérelmük kompenzálásának. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális szabadság nemzeti kollektivista elnyomásának és a nemzeti érdekeket szolgáló külpolitika felszámolásának. Amivel nagyon népszerűek lehetnek úgy, hogy a mostani ellenzéknek nincs rá ellenszere.

Praktikusan tehát szerintem annak a konzervatív pártnak van esélye, amelyik Trianon és a holokauszt emlékével is tud mit kezdeni.  Amelyik a történelmi gondolkodást kiszabadítja a sérelmi logika fogságából, de úgy, hogy a tragédiákat nem relativizálja. És itt a javaslatom:

Béndek Péter érvelését követve szakadjunk el attól, hogy a magyar történelmet a magyar állam történelmének fogjuk föl, a folytatni való hagyományt az „ezeréves magyar államiság” hagyományának. Hogy milyen volt az újkor előtt, az nem releváns a mára nézve; az újkori magyar állam szinte mindig borzalmas volt. (Csak egy vicces apróság, illusztrációnak: az Orbán-kormány, felfedező hevületében, tervet és alapkezelőt nevezett el Wekerle Sándor dualizmus kori miniszterelnökről. Annak idején szólás volt, hogy “annyit ér, mint Wekerle ígérete”.) Ha folytatható hagyományt keresünk, akkor keressük az államtól független autonóm cselekvés világában.

Trianonban és 1944-ben lássuk meg azt a csapást, amit erre a világra mért. Trianonban a gyorsan fejlődő magyar kapitalista gazdaság szerves egységének a megcsonkítását, az önkormányzattal bíró, virágzó kereskedővárosok,  egyszersmind kulturális központok külső körének levágását, a Trianonra adott válaszban a példátlanul sikeres zsidó asszimiláció érvénytelennek nyilvánítását. 1944-ben (szándékosan nem mondok holokausztot) annak a nemzeti öncsonkításnak a befejezését, hogy a magyar középosztály egyik (történetesen erősen államfüggő) része felszámolta a másik (kényszerűségből vagy nem, de az államtól független, autonóm) részét már a holokauszt, vagyis a nagy többség fizikai megsemmisítése előtt.

Azazhogy nem is.  Ezek a sérelmek. A folytatható hagyomány: a virágzás. Annak az elismerése, amit a Habsburg-hű labancok tettek az országért, Károlyi Sándortól, az első nagy kiegyezőtől kezdve. A nyugodt, békés fejlődés Mária Terézia alatt. A példátlan növekedés 1849 (gy. k. a mezőgazdasági kapitalizmus bevezetése) után. A boldog békeidők Pozsonyban, Kassán, Kolozsváron, Nagyváradon, Temesváron, Szabadkán. Az éjszakai gyors Fiuméba. A kapitalista fellendülés 1882 után, Trianon előtt, és az 1920-as években, Trianon ellenére. Wass Albert helyett Márai. Meg az, amivel a magyar zsidóság, mint gazdaságilag független városi középosztály, még a két háború között is, még 1943-ban is, diszkriminációval sújtva, hozzájárult a magyar gazdasághoz és kultúrához. A halálra emlékezés helyett az életre emlékezés. Huszadik holokausztmúzeum helyett egy múzeum a magyar zsidó dicsőségről.  Attól se lenne több beteg nyilas, annyi biztos.

Több pozitív érzelmet, hölgyek és urak.

kassa

A kassai főtér 1904-ben

Fotó: Fortepan, Schoch Frigyes adományozó.