Írtam már itt a blogon Matt Ridley: A józan optimista című könyvéről. Ott szerepel a két ősember példája, ami remekül mutatja be a munkamegosztás értékteremtő hatását.

Röviden: ősembereinknek napi egy halra van szükségük a megélhetéshez, de a halfogáshoz kell egy horog is. Adam három óra alatt készít el egy horgot és négy óra alatt fog meg egy halat. Oz sokkal ügyesebb: neki két óra kell a horogkészítéshez és egy óra a halfogáshoz. Ha kooperálnak, mindketten nyerhetnek egy órát: Adam hat óra alatt elkészít két horgot, Oz két óra alatt fog két halat. Ridley ezt a ricardo-i komparatív előnyöket illusztráló, portugál bor és angol vászon példa alapján konstruálta, közelebb hozva ezzel a munkamegosztásból származó haszon megértését a nem gazdasági képzettségű olvasóhoz.

Ősembereink igen alkalmasak arra, hogy rajtuk szimuláljuk a gazdaság működését. A közgazdászok egyébként imádják a stilizált tényekből felépített modelleket, ahol minden egyéb tényezőtől eltekintenek, illetve változatlanul hagyják azokat. Hát tegyünk most mi is így ősembereinkkel.

Legyenek ketten egy zárt társadalom, két erőforrással: a horog anyagával és a megfogható hallal. Sőt, álljon rendelkezésre korlátlanul tüske, inda a horogkészítéshez! Mi a legfőbb érték e stilizált társadalom szereplői számára? Az az idő, amit nem kell a létfenntartásra fordítaniuk. (Hm, mi nem így vagyunk a szabadidővel?) Ha megvalósul a fenti munkamegosztás és csere, akkor a társadalmi összes érték növekszik: két órát megtakarítanak a létfenntartási tevékenységből. Egyet Adam kap, egyet Oz. Igazságos ez a csere? Az. Jól jár az egyén is, meg a társadalom egésze is? Jól. És mégis baj van vele.

anglerAdam a megnyert idővel is hat órát dolgozik, míg Oz csak kettőt. Adam tehát rosszul fogja érezni magát a munkamegosztásban és változtatni akar az arányokon. Attól függően, hogy mit választ, a kimenetek egészen eltérő eredményre vezetnek. A leginkább kézenfekvő megoldás: egyre gyakorlottabban készíti a horgokat, új fogásokat, megoldásokat talál ki, és így egyre rövidebb időt kell a két horog elkészítésére fordítania. Oz helyzete ekkor nem változik, Adamé javul és nyer a társadalom egésze is. A másik lehetőség: szabad idejét arra használja, hogy javítsa a halfogási képességét.

Ha ez három óra alá csökken (mondjuk: kettőre), akkor már nem érdemes fenntartania a cserét. Ő öt óra alatt (3 óra horogkészítés + 2 óra halfogás) jut egy halhoz, Oz pedig három alatt (2 óra horogkészítés + 1 óra halfogás). Adam nyer (persze egy csomó szabadidő előzetes befektetése árán), Oz veszít (meg is érdemli, ha ő meg nem javítja egyik képességét sem), a társadalom egésze változatlan helyzetben marad.

Na, és mi van akkor, ha Adam nem Adam, hanem Ádám? Oz meg mondjuk Jóska? Baj.

Ádám lázadozni kezd, hogy miért kell neki többet dolgoznia Jóskánál. Úgy érzi, Jóska az ő rovására nyer szabadidőt, tőle veszi el az értéket. Tehát “igazságos” munkamegosztást követel. Ha ez úgy valósul meg, hogy visszatérnek a kiindulási ki-ki a maga horgát gyártja és maga halát fogja alapra, akkor a munkamegosztáshoz képest mindketten veszítenek egy órát, a társadalom kettőt. De ha elég modern Ádámunk van, akkor azt fogja követelni, hogy Jóska, mint nehéz helyzetű társának, adjon neki karitatívan, ellenszolgáltatás nélkül a saját halából. Ekkor Ádám hét órát dolgozik, Jóska hatot, a különbség csökken, de Ádám még mindig hátrányban érzi magát. A társadalom viszont három órát veszít (a munkamegosztáshoz képest ötöt), és van egy felesleges hala, ami senkinek nem kell. (Igen, már éltem és dolgoztam azokban az időkben.)

Innen már csak egy lépés az, hogy Ádám nem csinál horgot, nem fog halat sem, hanem Jóska elkészíti a két horgot és megfogja mindkettőjük halát. Na, ezt nevezik sokan szolidaritásnak. A társadalom nyer a ki-ki változathoz képest négy órát, a munkamegosztáshoz képest kettőt, Ádám az elsőhöz képest hetet, a másodikhoz képest hatot. Csak szegény Jóska jár rosszul: a “ki-ki a magáét” felálláshoz képest három órát, a munkamegosztáshoz képest négyet bukik. Ő az, aki – sikeresebbként – áldozatot hoz a társadalmi jólét érdekében. Ha esetleg ehhez nem lenne kedve, akkor Ádámunk tudni fogja, mivel töltse ki a megnyerhető időt: fegyvert készít, és azzal kényszeríti Jóskát a halfogásra. Csakis a nagyobb társadalmi jólét érdekében persze.

Nyilván más a helyzet, ha Ádám gyerek, nagyon öreg, vagy megsérül, mint akkor, ha cselekvőképes. Jóskáé – aki a halat fogja – a jog, hogy döntsön: támogatásra méltónak tartja-e Ádámot. Még az is lehet, hogy tetszik neki, hogy Ádám szobrot farag, vagy a tűz feltalálásával kísérletezik, ezért szívesen fog neki halat, nem várva el horgot cserébe. Vagy eltartja Ádámot csak azért, hogy ne maradjon egyedül. De ez az ő döntése. Ádám megpróbálhatja meggyőzni, de nem kényszerítheti. Ha ilyesmivel próbálkozik, akkor Jóska jogosan áll ellen. Ha a második horog és hal helyett ő is fegyvert készít – és miért is ne tenné? -, akkor eljutnak a polgárháborúig.

Most nem fogom megvonni a párhuzamokat a fenti magatartás típusok és a különféle ideológiák között, pláne nem akarom őket pártprogramokhoz kapcsolni. Nem nehéz észrevenni, hogy nagyjából minden politikai szereplő Ádámot bombázza, az ő szavazatát akarja megszerezni. És Jóska halát ígéri neki cserébe.

Nagy szükség volna egy olyan pártra, amelyik Jóskának szóló üzeneteken, programokon gondolkodik. Ha nem azon, hogy tudna munkamegosztás révén kevesebb munkával halhoz jutni (Miért is olyan elképzelhetetlen ez Magyarországon?), de legalább azon, hogy csak a saját halát kelljen megfognia.

Nem, ne jöjjetek nekem a közszolgáltatásokkal! Jóskát csak azok a szolgáltatások érdeklik, amik a horoghoz jutást, a halfogást, meg a szabadideje eltöltését segítik elő. Azok nem, amik Ádámnak osztják újra az ő halait.