Bede Márton mondani akart valamit. Megmondta például, hogy van neki szabadság- és piacpárti hite. A szabad piac maga a kapitalizmus, nem? Azaz a hit, amiről a 444 publicistája beszél, a kapitalizmusba vetett hit. Bede rögtön menti magát a “jobbos elhajlás vádja” alól:

“Olyan ostoba viszont nem vagyok, hogy rajongjak a kapitalizmusért.”

Magyarán nem rajong a saját hitéért. Viszont megfejti, mi is a kapitalizmus:

“Az én megfejtésem szerint egyébként a kapitalizmus se nem ideológia, se nem természeti törvény, hanem a fárasztó rokon, akivel együtt kell élni. A sertéstelep amit mindenki utál a városban, mert borzasztóan büdös, de mindenki tudja hogy nélküle nem lenne kolbász az asztalon.”

Bede Márton tényleg mondott valamit. Kábé ezt: ő hisz a büdös sertéstelep szükségességében, de nem rajong érte. Vagy : együtt kell élnie ezzel a  rokonnal, bár nagyon nem szereti. Igaz, hisz benne, bízik benne, vagy inkább szeretne hinni, de nem nagyon megy. Azért nem megy, mert disznóságnak (“sertéstelep”) látja valójában. Mégis kell neki a kapitalizmus, mert van haszna. Kell a pénz, a haszon (“kolbász”), de azért csak az orrát befogva tudja elviselni a profit bűzét.

Bede ennek alapján olyan kommunistának tűnik, aki szabadság- és piacpárti öltönyt visel, mert a profit azért az kell. A rajongással van a legnagyobb baja. Mit is jelent neki a rajongás? Nekem úgy tűnik, Bedének az a rajongás, amikor valaki elvből pártol valamit, nem csupán a kolbász miatt. Az rajong szerinte, aki lelkes, akinek csillog a szeme, amikor egy olyan dologról beszél, amivel egyetért. Bede nemigen tesz itt különbséget vakhit és elvhűség között, ez neki egyre megy:

“Ha a kapitalizmus alapja csak egy mesterséges ideológia, egy vélemény a sok közül, egy olyan vélemény, amivel vitatkozni lehet, rajongói különösen rémisztőek. Pontosan, mint minden egyéb ideológia nagyhangú, kételyek nélkül térítő hívei a kommunizmustól a kereszténységig.”

A rajongásban nincs kétely szerinte. Láss csodát, tényleg nincs, de Bede lazán elfelejti a rajongásig vezető utat. Van, aki azért rajong valamiért, mert a főnök megmondta, esetleg pisztolyt szegeznek rá vagy kirúgással fenyegetik, de olyan is van, aki alapos vizsgálódás után, sok töprengést követően úgy döntött valamiről, hogy az helyes elv, érdemes érte rajongani. Utóbbi esetben is csillog a szem és lelkes az ember, és külsőleg az előbbi is ugyanígy viselkedik.

A különbség köztük akkor derül ki, amikor rákérdezel valamire. Az egyik hamar ütni fog, és nem túl sok érvet mond majd. A másik sok értelmes érvet mond, majd nyugodtan faképnél hagy, és mivel eleve vizsgálódások után jutott meggyőződéséhez, hajlandó lesz adott esetben változtatni is a meggyőződésén, bár nagyon-nagyon lassan és nehezen, hiszen elvei vannak, amelyek a sajátjai. Bedének ez a kettő nagyjából ugyanaz, megkapja tőle a magáét a kereszténység, a kommunizmus, a kapitalizmus, egyszóval mindenki, aki olyan merész, hogy van meggyőződése.

A meggyőződésben az a rossz Bede szerint, hogy az illető meg van róla győződve: igaza van. De a baj nem ez, hanem az, ha az adott meggyőződés téves. Például itt van TGM őszinte-nyílt magántulajdon-ellenes cikke. Vele sem az a baj, hogy határozott véleménye van, hanem hogy a véleménye tévedéseken alapszik, és határozottan szabadságellenes.

Az elvekkel Bedének régebben is sok baja volt:

“Hihetetlen, hogy ezen az egész vallásos témán még mindig képesek emberek pörögni. Srácok, nincs isten. Nincs, Nem is volt soha. Ne gyertek nekem a nyomorult hittel, ez nem meggyőződés kérdése, és nem mi, nem hívők sértünk benneteket, amikor röhögünk rajtatok, hanem ti sértitek az utóbbi ötezer év összes tudományos vívmányát. Nácik, kommunisták, vallásosok, ugyanaz a gázos banda, aki ilyesmire nevel ártatlan gyerekeket, az súlyosan szégyellje magát.”

A mostani cikk révén az utolsó mondatban szereplőket kiegészítette a kapitalistákkal is, az is gázos banda szerinte. Izrael is főleg azért nem menő számára, mert vannak határozott elvei. A diákjai előtt sztriptízelő tanerő meg szimpatikus, mert “legalább jól érzi magát”. Talán azért is kap ő több megértést, mint a kapitalizmus rajongói, mert nem ragaszkodott túl mereven erkölcsi elvekhez.

Miért fontos mindez? Bede önmagában nem lenne olyan nagyon fontos, de esete túlmutat önmagán. Elég gyakori ez az érzület, amely cikkében kifejeződik, a befogott orral kolbászozás érzülete.  Kötetek tölthetők meg a probléma elemzésével. Ebben a posztban most csak egy részletre fókuszáltam: arra, hogy elvek nélkül nem lehet lépni, a megalapozott meggyőződések és az ezek közötti nyílt viták nem nélkülözhetőek.

Bede gyanúba kever mindent és mindenkit a kereszténységtől a kapitalizmusig. El kellene döntenie végre, hogy akar-e egyáltalán meggyőződést magának, vagy marad inkább az amőba karakterű nézeteinél (példa: egyik mondatában P.J. O’Rourke antietatista szövegét citálja, nagyon helyesen, majd később büdösnek mondja azt az eszmét, ami a hivatkozott idézet tartalmának eddigi legsikeresebb megvalósítója).

Rajongani meg nem rossz, ha van alapja ( persze ez is vitatható és vitatandó is!). Például igenis lehet lelkesedni a kapitalizmusért is:

“Csak a kapitalizmus hű teljes mértékben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat erkölcsi eszményképéhez: az egyén ‘élethez, szabadsághoz és boldoguláshoz’ való jogához. Csak a kapitalizmus védi meg az egyén gondolati szabadságát és saját életéhez való jogot. Ha egyszer újra komolyan vesszük ezeket eszményeket, képesek leszünk a kapitalizmusra nem mint ‘szükséges rosszra’, hanem mint erkölcsi eszményre tekinteni.”

Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne rajongjak a kapitalizmusért (piac+szabadság), különösen itt, Magyarországon, de távol állok attól, hogy bálványt faragjak belőle. Meggyőződésem, hogy nem a kolbász a lényeg, az csak a ráadás. A lényeg a szabadság és a kreativitás. Egy biztos: az elvtelenség nem menő.