A Merkel-mobil lehallgatása miatt egyre hisztérikusabb vita dacára Németország egyelőre nem hajlandó befogadni Edward Snowdent, csak arra kész, hogy Oroszországban meghallgassák. Erre viszont Snowden mond nemet, ily módon is megüzenve, mit gondol arról a putyini jogállamról, amelynek nagylelkű, önzetlen segítségét minimum egy évre elfogadta, sőt, pár napja még munkába is állt az egyik nagy orosz internetes vállalkozásnál. Ugyanígy rövidre zárta az európai menedékjog kérdését Nellie Kroes, digitális területért felelős európai biztos is, aki szerint az égvilágon semmi szükség Snowdenre, “tudunk mi eleget ahhoz, hogy megtegyük a szükséges lépéseket.”

Ahogy a dolgok most állnak, Snowdenre, Putyin hasznos idiótájára, mostanra az égvilágon senkinek sincs szüksége, leszámítva persze Putyint, aki a dezertőr maradási feltételéül szabta, hogy állítsa le a saját megfogalmazása szerint is “Amerika-ellenes” hadjáratot. A deal létrejött: ha hinni lehet Snowden orosz ügyvédjének, akkor az érzékeny dokumentumok átadása már megtörtént, a mostani botrányok már az azokat elemző lapok (The Guardian, Der Spiegel) időzítése. Snowden persze sok minden, de nem politikai menekült, így semmi sem indokolja EU-s befogadását.

Bennünket, itt a Kapitalizmus blogon azonban leginkább az érdekel, hogy Snowden – akár önkéntelen módon – libertárius hős-e? Aki saját életét is kockára tette, hogy az Egyént megvédje az Államtól? És hogy az NSA kiterjedt megfigyelései arányban állnak-e a vélt vagy valós terrorveszéllyel? Kezdjük az előbbivel, arra egyszerűbb válaszolni: a libertárius közösség túlnyomó többsége hősként kezeli Snowdent, ahogy tette előtte Assange-dzsal és Manning-gel, hiszen jól leleplezte a Nagy Testvért. Semmi sem áll távolabb a valóságtól. Kezdve azzal, hogy tolvajt, esküszegőt, a hazáját biztonsági rizikónak kitevő embert általában nem tartunk hősnek.

Snowdennek köszönhetjük természetesen, hogy a világ tudomást szerzett a teljesen kontrollt vesztett, túlterjeszkedett NSA akcióiról, bár jó lenne minderről konkrétabb bizonyítékokat is látni (hacsak nem fogadjuk el bizonyítéknak, hogy maga a PRISM program a bizonyíték, mint állítják sokan). Keith Alexander NSA-igazgató is határozottan cáfolta, hogy európaiak tízmilliói után kémkedtek volna, szerinte alapvetően NATO-partnerek közti adatcseréről volt szó.

Snowdennek köszönhetjük továbbá annak az elvnek a széles körű elfogadását is, hogy egy, a CIA-val szerződésben álló cég, a Booz-Allen kis alkalmazottja egymaga eldöntheti, mi számít jogsértőnek, az általa talált infókat lementi a pendrive-jára, majd az egészet odaadja a baráti sajtónak, hadd elemezzék ki ők, mit kezdenek az államtitkokkal. Az igazi nemzetbiztonsági botrány egyébként is az, hogy ő mindehhez hozzáférhetett.

Ha tehát Snowden valóban hős, akkor vállalnia kell tettei konzekvenciáit, és nem keresi gyáva módon a népi Kína meg a putyini Oroszország kegyeit. (Előtte meg nem veri át 25 kollégáját, hogy megszerezze a belépési kódjaikat, őket ugyanis ezután kirúgták). Az Egyesült Államok egyelőre megkérdőjelezhetetlenül és továbbra is jogállam, amelynek bírósága előtt nyíltan, racionálisan megvédhetné az álláspontját, és elmondhatná mindazt, amiben viszont megkérdőjelezhetetlenül igaza van.

nsa

Igaza van például abban, hogy az 1952-ben eleve külföldi állampolgárok megfigyelésére létrehozott NSA ránézésre is megsértette az amerikai alkotmány negyedik kiegészítését (erről 2011-ben bírósági ítélet is születettt), amely szerint

“A népnek a személy, lakóház, okmányok és a tulajdonban lévő tárgyak biztonságához való, megalapozatlan házkutatások és lefoglalások elleni jogát nem lehet megsérteni (…).”

Igaza van abban is, hogy a botrány rávilágított: nem működött rendesen az NSA feletti felügyelet “szolgálati útja”, ha pl. igaz Merkel és más európai vezetők lehallgatása, és Obama nem tudott róla, akkor alkalmatlan feladatai ellátására (és ezzel nem állítjuk, hogy bűn lehallgatni szövetségeseink telefonját). Az NSA túlterjeszkedése azonban sok mindent nem jelenthet.

Nem jelentheti pl. azt, hogy maga a titkos megfigyelés bűn, hogy már a PRISM programmal megvalósult az orwelli rémálom.

A libertáriusok persze joggal érzékenyek mindenféle állami túlhatalommal szemben. Érveinkben azonban mintha folyamatosan elsikkadna az a magától értetődő alapelv, hogy privatizálhatunk bármit, de fizikai biztonságunk, külföldi terrortól való megvédésünk természetesen elsődlegesen az állam feladata, azé az államé, amelyet mi hatékonyan kontrollálhatunk választott képviselőink (parlament, kongresszus), független intézményeink (ügyészség, bíróságok) és a független sajtó útján. Sokat hirdetett vágyálmunk, a minimális állam is erős lenne, hiszen hadseregétől, rendőrségétől, bíróságától nem sajnálnánk a közpénzt. (Ezt anarcho-kapitalista barátaink másképp látják, de ez egy másik vita lenne.)

Az egyéni szabadság semmit nem ér, ha nem vagyunk hajlandók megvédeni. Alkotmányosan is, fegyveresen is, titkosszolgálatokkal is. Mindez egybevág azzal, amit az amerikai alapító atyák akartak, de jó észrevenni azt is, hogy a világ egy kicsit megváltozott azóta: szervezett iszlám-fasiszta hálózatok törnek a Nyugat szabadságára, biztonságára. (Ez persze nem a törvénytelen megfigyelések elkendőzésére érv, ha valóban történtek ilyenek.) Nem az volt a fő gondunk 9/11 után, meg az iraki beavatkozás után, hogy a titkosszolgálatok kevés, rossz, inadekvát adatot gyűjtöttek?

Szövetségesek, barátok azonban igenis megfigyelhetik egymást, mert lényegesen több dologra kiváncsiak, mint ami illendő. Ez ráadásul kölcsönös feladat, sok, az NSA-nak tulajdonított, most nyilvánosságra hozott adatot éppen hogy európai szolgálatok gyűjtöttek össze és továbbítottak felhasználásra az NSA-nek (különösen a brit és a francia hírszerzés profi egyébként egybehangzó jelentések szerint). Amerika teljes joggal kiváncsi a várható európai policy shift-ekre, és bizalmatlan olyan európai szövetségesek iránt, amelyek hátbatámadták őt Irak ügyében, kétséges tárgyalásokat folytatnak Iránnal, nem tudni, mit terveznek Afganisztánnal, Líbiával, Szíriával.

Nyilatkozhat Snowden bármit jogállamiságról, a Nyugat alapértékeiről, demokráciáról: szándékától teljesen függetlenül ártott a Nyugatnak, a szabadságnak. John Sawers, a brit külföldi hírszerzés (MI6) vezetője szerint a szivárogtatások “nagyon károsak voltak, ártottak a műveleteinknek.” Ugyanezt mondta a brit külügyminiszter is. Egy konkrétumot is elárult Mike Rogers, az amerikai Kongresszus hírszerzési bizottságának elnöke: a kiszivárogtatások miatt az al-Kaidához kötődő három terrorszervezet is megváltoztatta kommunikációjának módját.

Hálásak lehetünk Snowdennek, hogy a Wikileaks-szel ellentétben nem tett közzé olyan dokumentumokat, amelyek közvetlen életveszélybe is sodorhattak volna embereket. Ám ami történt, arra Charles Krauthammer kifejezése a legtalálóbb: szabotázs. Snowden, Assange, Manning és társaik nem becsülik sokra (esetenként: gyűlölik) Amerikát, nem érte, hanem ellene szivárogtatnak államtitkokat, miközben figyelemre méltó módon nem méltatják figyelemre Kína, Oroszország, Irán vagy Észak-Korea államtitkait, amikből esetleg a szabad világ profitálhatna.

A kár megtörtént, a Nyugatnak meg sürgősen helyre kell állítania intézményei, így nemzetbiztonsági szolgálatai  működését, azok demokratikus kontrollját, valamint – és ez legalább ennyire fontos – az intézmények iránti bizalmat. Enélkül ugyanis se szabadság, se demokrácia.