(Az írás első része itt olvasható.)

A politikai naivitás dialektikája

Friedman maga is tisztában van vele, hogy nem szerencsés kecskére bízni a káposztát, és szkeptikus az úgymond független jegybankokkal szemben. Friedman szerint bürokraták kezére adni a monetáris politikát túl nagy hatalmat biztosít néhány embernek, illetve esetleges egyéni meggyőződéseknek és egyéb habituális tényezőknek szolgáltatja ki a pénzpolitikát. Mint liberális jobban hitt a személytelen mechanizmusokban és a világosan meghatározott szabályokban, mint egy-két jegybankár eseti megfontolásában és diszkrecionális döntési jogában. Úgy vélte, valamilyen törvény által előre meghatározott és időszakosan felülvizsgált formula szerint kellene a pénzkibocsátás mértékét szabályozni (pl. évi 3-5 százalékos pénzmennyiség növekedés előírása), ami így egyszerre biztosítana pénzügyi stabilitást és a pénzügyek fölötti demokratikus kontrollt.[16]

Az osztrák közgazdasági iskola képviselője, Rothbard ugyanakkor “politikailag naivnak” tekinti Friedman elképzelését, amennyiben naivitás az államra bízni a pénzkínálat szabályozását, majd azt javasolni, hogy az állam bölcsen és önmegtartóztatóan viselkedjék, és ne éljen vissza az első adandó alkalommal a hatalmával. Az államilag kontrollált papírvaluta rendszerben, vélekedik Rothbard, minden kisebb-nagyobb pénzügyi nehézség hamar “vészhelyzetté” (“emergency” situation) avanzsál, amibe az állam szükségét érzi beavatkozni, és a gyakorlatban a monetáris politika sokkal inkább ilyen rendkívüli eseti intézkedések sora lesz, mint szabálykövetés.[17]

Az osztrák közgazdasági iskola másik kiválósága, Hazlitt szintén “naivitásnak” tekinti Friedman elképzelését. Hazlitt szerint ui. a stabilitást biztosítani hivatott törvényi előírások nem igazán kötik meg a döntéshozók kezét, hiszen azok viszonylag könnyen megváltoztathatók, sőt szükségképpen meg fog indulni a megváltoztatásukért a politikai vagy szakmai harc. Mert minden, amit az állam szabályoz, éppen mert állami szabályozás alatt áll, szükségképpen politikai alkuk szerint alakul, és “politikai futballpályává” változtatja a kérdéses terepet.[18]

Rothbard és Hazlitt szerint naivitás a kecskére bízni a kecskepásztort. Szerintük csak egyetlen módja van annak, hogy az állam ne essen kísértésbe: ha egyáltalán nincs lehetősége manipulálni a pénzkínálatot, mert az arany a pénz. Mindazonáltal fölmerül a kérdés: vajon nem épp úgy politikai naivitás az aranystandardhoz való visszatérés követelése? Friedman ugyan nagyra értékeli egy tiszta aranystandard rendszer erényeit (mint ami “teljes összhangban van a szabadkereskedelemmel”), mégis elveti azt, méghozzá az említett rá jellemző politikai realizmusból fakadóan. Mert bár vannak technikai jellegű ellenérvei, Friedman szerint az aranystandard valójában azért nem alternatíva, mert egyszerűen nincs meg hozzá a politikai akarat. Más szóval ha van igazi politikai naivitás, akkor azt várni, hogy a politika majd magától hajlandó lesz alávetni magát az aranystandard kényszerzubbonyának, biztosan az.

A dolog tehát nagyon egyszerűen áll: az aranystandard rendszerrel azért nem lehet újra megteremteni a pénzügyi fegyelmet, mert az államok egyszerűen nem kívánják többé maguknak ezt a fegyelmet, és nem kívánnak lemondani a monetáris politika feletti kontrollról.[19] Végtére a történeti klasszikus aranystandard rendszer sem azért szűnt meg, mert felbomlott, hanem mert az államok letértek róla. Ahogy Mises fogalmaz: “Először is emlékezni kell arra, hogy az aranystandard nem összeomlott, hanem a kormányok szüntették meg azért, hogy előkészítsék az utat az inflációnak”.[20] És ha így tekintjük dolgot, akkor az aranystandard rendszer sem garancia semmire.

Hayek pl. úgy véli, még ha valamilyen nemzetközi egyezmény vissza is állítaná az aranystandard rendszert, az nem lenne hosszú éltű, mert a politika nehezen viselné új korlátait.[21] Végső soron az arany is csak egy olyan kecskepásztor, ami a kecskén áll vagy bukik, miként azt a történelem tanúsítja. A politika ui. nem csak a pénzkínálatot tudja manipulálni, és nem csak a friedmani törvényi formulákat képes átírni, hanem éppenséggel az egész pénzügyi rendszert is képes átalakítani, ha úgy kívánja. Walter Block helyesen mutat rá, hogy Hayek azon érve az aranystandard ellen, illetve a versengő magánvaluták mellett, hogy a politika képes felrúgni az aranystandardot, azért kétélű érv, mert éppenséggel a Hayek által javasolt versengő magánvaluták rendszerét is képes felrúgni.[22]

Végső soron minden pénzügyi rendszer ki van téve a politikának. És bár kétségtelenül könnyebb törvényeket átírni, mint az egész pénzügyi rendszert megváltoztatni, a pénzügyi stabilitás legvégül mégis csak politikai szándék kérdése. Ilyen formán nem az arany vagy a papír a fontos. Hayek világosan exponálja a problémát: az alapvető kérdés nem az, hogy vajon arannyal vagy papírral fizetünk-e, hanem az, hogy a pénzt kibocsátó szervezetnek a pénzhasználók lehető legnagyobb megelégedettsége-e az érdeke, vagy pedig különféle csoportérdekek kielégítése. (Hayek, az imént említetten, a versengő magánvalutákban látta annak garanciáját, hogy pénzt kibocsátó szervezeteknek a pénzhasználók lehető legnagyobb megelégedettsége legyen az érdeke.)

Dollar

 

Hayek szerint elvileg lehetséges, hogy egy független és bölcs monetáris hatóság jobban teljesítsen, mint az aranystandard, mindazonáltal mégis úgy véli, nincs remény arra, hogy egy valóságos monetáris hatóság is jobb legyen, épp mert csoportérdekeket fog szem előtt tartani. Nem arról van szó, hogy az állami papírpénzt technikailag nem lehet stabilan tartani, hanem arról, hogy politikailag nem lehet, vagy alig lehet.[23] És Friedman is hasonlóképpen látja, a jegybankok technikailag éppenséggel képesek lennének a klasszikus aranystandard működésének logikáját szimulálni (pl. külkereskedelmi deficit esetén szűkíteni a pénzkínálatot, szufficit esetén bővíteni), ám Friedman szerint is kizárt, hogy ez “politikailag” maradéktalanul kivitelezhető lenne.[24]

Más szóval ha létezik a pénzügyi fegyelem erős politikai szándéka, akkor éppenséggel a papírpénz is lehet stabil, ha viszont nincs meg ez a szándék, akkor viszont semmi sem lehet elég biztos garancia az állam pénzügyi manipulációja ellen.

Konklúzió

A múlt század ’80-as éveitől a modern államok jegybankjai többnyire alkotmányban rögzített erős intézményi függetlenséggel bírnak, és a kormányok elvben nem szólhatnak bele a monetáris politikába. Az árstabilitás megteremtése a legtöbb jegybank deklarált alapfeladata, és nem függetlenül a monetarizmus előretörésétől, a jegybankok folyamatosan figyelik és kontrollálják a pénzmennyiséget, illetve – mivel a pénzmennyiség és az árszínvonal közötti kapcsolat operatív célból nehézen számszerűsíthető – közvetlenül magát az inflációs rátát veszik célba.[25] Mindazonáltal továbbra is igaz, hogy a jegybankelnök személye és a monetáris tanács összetétele mindenhol “politikai futballpálya”, és a monetáris politika annak megfelelően lesz ortodox vagy unortodox, hogy éppen milyen színű a kormány.

A monetáris tanács mint olyan maga az eseti döntéshozatal és a habituális önkény megtestesülése, ahol “héják” és “galambok” csinálják havonta a pénzpolitikát. Arról az egyszerű tényről nem is szólva, hogy egyetlen piacgazdaságban sincs pl. Kenyérügyi Tanács, aminek az elnökét a miniszterelnök vagy az államelnök jelölné, és ami rendszeresen szavazna a kenyér áráról. Talán azt sem kell túlzottan bizonygatni, hogy kizárólag egy voluntarista alapon működő monetáris irányítás tette lehetővé, hogy a glóbusz leggazdagabb országának, az Egyesült Államoknak a pénzpolitikáját – és ezáltal a világgazdaság alakulását – 2001 őszétől közvetlenül, 2007 óta pedig közvetve egy Mohammed Atta nevű alak határozhassa meg.[26]

Más szóval bár a pénz értékállósága és a pénzügyi stabilitás megteremtése mára a monetáris hatóságok elismert célja, és a fejlett államok ’70-’80-as évekbeli masszívan kétszámjegyű éves inflációs rátái a ’90-es évek közepétől egyszámjegyűre csökkentek, mindazonáltal sokan vélik úgy, hogy még távolról sincs meg a stabil pénznek az a “mítosza”, ami a döntéshozókat minden körülmények között e célnak kötelezné el. Friedman szerint az aranystandard végső soron azért nem lehet többé működőképes, mert az emberek már nem hisznek benne. Nincs meg a “mítosza”, ahogy Friedman fogalmaz.[27] Magyarán, nincs már meg a stabil pénz mítosza, azaz nincs meg a szándék a minden körülmények közötti pénzügyi fegyelemre, és ami ezzel szorosan összefügg, nincs meg a szándék a kis állam iránt, ami nem akar minden áron mindent maga csinálni és megoldani.

Mivel manapság a világ jelentős jegybankjainak monetáris politikája sokak szemében bizonytalan kimenetelű “nem konvencionális” ötletelésnek tűnik, így nem meglepő, ha újra előbújnak az “arany bogarak”, azt hangoztatva, hogy a pénz értékállóságát és a pénzügyi stabilitást valójában maguk a jegybankok veszélyeztetik leginkább. 2010-ben egyenesen a Világbank akkori elnöke, Robert Zoellick tett javaslatot az aranystandard visszaállítására.[28] Marad hát a kérdés: milyen pénzt támogassanak a szabadpiac barátai?

A karakán idealisták, a fátumokkal meg nem békülő, az állami kibocsátású papírpénzt per definitionem a szabadpiac tagadásának tekintő piacpártiak az aranystandardot követelik, a történelmi és politikai tényeket elismerő realisták inkább az adott körülmények között keresik a nagyobb szabadságot. Magam azt gondolom, hogy érdemes egyszerre realistának és idealistának lenni. A szabadság barátai nem bolsevikok, hogy holnapra megforgassák az egész világot, így pillanatnyilag a fennálló intézményi és politikai realitások keretei között kell piacpártinak lenniük, és a politikusok, bürokraták és szakértők diszkrecionális személyi döntéseivel szemben támogatniuk minden olyan kezdeményezést, ami a piaci mechanizmusok vagy az előre lefektetett személytelen, világos szabályok irányába viszik a belföldi és nemzetközi monetáris folyamatok koordinációját.

Távlatosan viszont szabad idealistának lenni, és akár az aranystandard visszaállítását is követelni, ami jelen körülmények között persze eléggé ezoterikusan hangzik. Vagyis a fátumnak vélt etatista politikai-ideológiai klímát fokozatosan lebontva, újra meg kell teremteni a stabil pénz, a kisebb állam és a szabadpiaci kapitalizmus mítoszát. Mert ahogy Friedman tartja, valójában nem az aranystandard szimbolikus visszállítása teremtené meg a kis államot és a laissez-faire kapitalizmust, hanem a kis állam és a laissez-faire kapitalizmus visszaállítása teremtené meg a lehetőséget az aranystandard újbóli bevezetéséhez.[29] Igaz, kis állam és a laissez-faire kapitalizmus mellett a legtöbb piacpártinak már az állami papírpénz is megfelelne.

A konklúzió? Mi, a piac barátai építsük a laissez-faire kapitalizmus és a stabil pénz mítoszát és ne legyünk naivak a kecske természetét illetően. Ezzel biztosan nem ártunk.

 

16] Friedman, Milton: Should There Be An Independent Central Bank? In Dollars and Deficits. 180. és 193. old.

[17] Rothbard, Murray N.: The World Currency Crisis. In Making Economic Sense. 298. old.

[18] Hazlitt, Henry: uo. 171. és 173. old.

[19] Friedman, Milton: Has Gold Lost Its Monetary Role? uo. 3. old.

[20] Mises, Ludwig von: The Theory of Money and Credit. Auburn, AL: The Ludwig von Mises Institute, 2009. 420. old.

[21] Hayek, Friedrich von: Choice in Currency. London: Institute of Economic Affairs, 1976. 15. old.

[22] Block, Walter: The Gold Standard. In Iulian Tãnase-Bogdan Glãvan (eds.): Building Blocks for Liberty. Auburn, AL: The Ludwig von Mises Institute, 2010. 205. old.

[23] Hayek, Friedrich von: Denationalisation of Money. London: Institute of Economic Affairs, 1990. 31-32. old.

[24] Friedman, Milton: Free Excange Rates. uo. 225. old.

[25] Bod Péter Ákos: Pénzügyi alapok. Magyar Szemle Könyvek, 2012. 129. old.

[26] Greenspan, Alan: A zűrzavar kora. HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2009. 272. és 274. old.

[27] Friedman, Milton: Should There Be An Independent Central Bank? uo. 177. old.

[28]http://www.portfolio.hu/gazdasag/az_aranystandard_rendszer_ujboli_felallitasat_javasolja_a_vilagbank_elnoke.141026.html

[29] Friedman, Milton: Has Gold Lost Its Monetary Role? uo. 3. old.