Az Indexen hosszú interjú jelent meg Dorothee Bohle és Greskovits Béla kutatókkal, a Capitalist Diversity on Europe’s Periphery (A kapitalizmus sokfélesége Európa perifériáján) című könyv szerzőivel. Mindketten a CEU professzorai, Bohle a politikatudomány, Greskovits a nemzetközi kapcsolatok és Európa-tanulményok tanszékén. A könyvért mint kiváló összehasonlító társadalomtudományi (nem közgazdaságtani) teljesítményért megkapták az Európai Konzorcium a Politikai Kutatásért nevű szervezet Stein Rokkan-díját.

Hasonló díjra semmi kilátásom, viszont ha tudományos fogalomként látom viszont a publicisztikai eredetű „neoliberalizmus” szót, megszólal a vészcsengő.  Egyszerűen azért, mert minden belefér, ami nem állami újraelosztás és egyéb állami beavatkozás, ennélfogva a fogalom alkalmazói előbb vagy utóbb ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy a piaci szabadságot összekapcsolják a szegényellenességgel.

Bohle és Greskovits tipológiája szerint a posztszocialista (pontosabban a köztes-európai) térség országaiban a kapitalizmus három tisztán elkülöníthető alváltozata működik és működött: a  „tisztán neoliberális” (balti államok), a „beágyazott neoliberális” (embedded neoliberal; visegrádi országok) és a „neokorporatív”  (Szlovénia). Hogy melyik, azt az határozza meg, hogy az elit hogyan egyezteti össze a Polányi Károly szerint konfliktusban lévő három tényezőt, a piaci hatékonyságot, a társadalmi kohéziót és a politikai legitimációt.

A „tisztán neoliberális” politika jellegzetessége a balti országokban az, hogy gyorsan átálltak a kapitalizmusra, és „nem enyhítik a vállalkozások kockázatát és veszteségeit”, valamint a jóléti intézményrendszer „nem ad védelmet az egyenlőtlenség és a társadalmi anómia ellen”. A társadalom azért tűrte mindezt, mert a balti elitek, mint Greskovits mondja az interjúban,  az orosz kisebbségekkel szembeni „identitáspolitikát” folytattak, magyarán a felfokozott etnonacionalizmus valamelyest érzéstelenítette az etnikai többséget.

A visegrádi országok, így Magyarország „neoliberalizmusa” a transznacionális tőke bevonzásában és dédelgetésében nyilvánult meg, a társadalmi kohézióról pedig bőkezű jóléti politikával gondoskodtak, hogy minél kevesebben süllyedjenek le a kapitalizmusbeli underclass szintjére, ami Csehországot kivéve a gazdaság teljesítőképességéből reálisan adódó veszély volt.

Az üzlet, a munka és az állam együttműködésén alapuló, idilli szlovén modell egyedi eset (az idillnek pedig vége).

A tipológia elegáns, és természetesen bőven lehet adatokat találni az igazolására, de épp a szerzők által felsorolt adatokból kirajzolódhat egy másik tipológia is. Eszerint Szlovéniát, Csehországot (tehát a technológiailag legfejlettebbeket és leggazdagabbakat), valamint Magyarországot kivéve mindegyik országnak volt egy vagy több egyértelműen „neoliberális” kormányzási ciklusa (piacfelszabadítás és az üzleti siker lehetővé tétele a jóléti kipárnázás rovására).

Csehországban legalább szavakban az egyik uralkodó ideológia volt a libertariánizmus, de a mostanra legnagyobb jobboldali párttá vált TOP 09 is a „neoliberális” gazdaságpolitika híve (kis állam, kis adók, kis költekezés, dereguláció).  Szlovéniában a magasabb indulási szint tette lehetővé, hogy a már „kész” jóléti államokhoz hasonló társadalompolitikát folytassanak. Magyarország egyedül van abban, hogy össznépileg elveti a „neoliberalizmust”, és közben mindvégig hazugságban élt: fejlettebnek és gazdagabbnak hazudta magát magának, mint amilyen volt. 

„Magyarország például sokáig a fő piacosító és a neoliberális éltanuló volt a régióban” – mondja az interjúban Greskovits Béla, de ha a neoliberalizmust egyszerűen a külföldi tőke behozatala jelenti, akkor sincs pontosan így. Körülbelül az 1990-es évek végéig tartott az előny, ami abból származott, hogy a kapitalista intézményrendszer kiépítését Magyarországon már 1989 előtt megkezdték. Ha ideszámít az is, hogy nem állami jóléti kiadásokkal akarják fenntartani a társadalmi kohéziót, Magyarország sereghajtó volt; mindig is itt volt a legmagasabb az újraelosztási ráta, és a Bokros-csomag behatárolt kísérleteit, hogy legalább érzékeltesse a rászorultsági elv létezését az alanyi jogosultsággal szemben, apokaliptikus hörgés fogadta az akkori ellenzék részéről, beleértve a Fideszt. Nem beszélve Horn Gyula bosszúságáról.

Bohle szerint „az Orbán-kormány lépéseinek egy része teljesen neoliberális, főleg az, ahogy a foglalkoztatottságot próbálják növelni a szociális kiadások visszaszorításával (…) A kormány egyrészt korlátozza a külföldi bankok mozgásterét és profitját, de – a retorikában, sőt azon túlmenően is – nagyon pártolja a külföldiek tőkeberuházásait a feldolgozóiparban. Ezenkívül előtérbe került a nemzeti tőkésosztály kérdése is. Van egy kísérlet ennek megteremtésére, erős politikai hátszéllel.”

Nos, ha mindez neoliberális, akkor néhai Grósz Károly és Putyin is az. Esetleg jobban. Ami a szociális megszorítást illeti, az újraelosztási ráta még a nemzetgazdasági miniszter szerint is túl magas (és az ellátások minőségéről most ne beszéljünk), a foglalkoztatást alig, illetve gyakorlatilag nem sikerült növelni még a közmunkával sem. A bankok mozgásterét és profitját valóban valóban korlátozzák, azazhogy megszüntetik (ilyen „neoliberális” kormány a világon még nem volt). Hogy mennyire támogatják a külföldi beruházásokat, arról csak annyit, hogy Magyarország újabb három hellyel csúszott lejjebb a befektetői listán.  („Milyen könnyen lehet vállalkozást indítani?”)

A „nemzeti tőkésosztálynak” megint csak pontosan annyi köze van a liberalizmushoz, neóval vagy anélkül, mint az orosz olgarcháknak. Illetve kevesebb. Az orosz oligarchák az állammal összefonódva, monopolhelyzetben, de a gazdaság reális erőforrásait (szénhidrogének, acél) a piacon kihasználva gazdagodnak meg. A magyaroknál az állami összefonódás és a monopolhelyzet nem hiányzik, de a meggazdagodásnak kevés köze van a gazdaság reális erőforrásaihoz (a Mol úgy lett Közép-Európa második legnagyobb vállalata, hogy Magyarországnak nincs számottevő feltárt széndhidrogén-készlete). A nyersanyagok és energiahordozók szerepét nálunk az állami megrendelés meg az uniós pénz tölti be – ez nem piac, sőt öli a piacot. Csodálom, hogy mennyire nem veszi észre senki: ezek a mágnások ugyanazt a bénító szerepet játsszák a gazdaságban, mint a Kornai Hiányában (1980) oly tökéletesen jellemzett piacellenes szocialista iparbárók. Csak ipar nélkül és a személyes gazdagodás korlátai nélkül.

Végül a szegénységről, amit állítólag a „neoliberalizmus” növeszt meg a társadalmi kohézió roncsolása és a jóléti politika leállítása útján. Miközben papíron nő a foglalkoztatottság – ez a fentiek értelmében „neoliberális” fejlemény lenne –, és korlátozódik a piaci szabadság  – ez semmilyen értelemben nem  „neoliberális”  –, a szegények aránya a legnagyobb az ún. rendszerváltás óta. Vessük ezt össze a Fidesz 1995, a Boros-csomag óta konzekvensen hirdetett magyarcsaládpárti politikájával, amely mindig is a többség életszínvonalának fenntartását jelentette a nagyarányú újraelosztás révén, a társadalmi kohézió (vulgárnacionalista nyelven a nemzeti egység, egyetértés, összefogás stb.) jelszavával, .

Most egy pillanatra beszéljünk komolyan: a libertáriusok (azok, akiket a hittérítők neoliberálisnak neveznek) nem a szegénység fenntartását akarják, hanem a felszámolását. De a szegénység felszámolása nem az igazságosság folytonos helyreállítását jelenti úgy, hogy a jobban keresőktől progresszíven elveszem a keresetüket és nyereségüket adók és (amíg voltak) járulékok formájában, hogy aztán készpénz és ingyen vagy olcsó állami szolgáltatások formájában, egy kicsit lefelé súlyozva visszaosszam . Hanem az ipar, a kereskedelem és főleg a technológia meg az oktatás fejlődni hagyása révén. Aminek pontosan ellene dolgozik a nagyarányú elvétel és visszaosztás. És így egyre följebb tolódik az alsó határ, azon csoportoké, amelyeknek még tűrhetően jut a visszaosztásból.

A magyar politika két oldalának az igazságosság két évtizeden át hangoztatott jelszavával sikerült a térség legigazságtalanabb társadalmát létrehoznia, ahol sem alulról középre, sem középről följebb jutni nem lehet, de egyre többen lesznek alul és legalul. Föl lehet ezt fogni a szegényektől felvett hosszú lejáratú hitelnek is. Csak mint tudjuk, a hiteleket előbb-utóbb, valahogyan, valakinek vissza kell fizetni.

Ha önmagukban értelmezzük Bohle és Greskovits jellemzését, Magyarország a balti modellhez közelít: neoliberalizmus plusz „identitáspolitikai” eltolódás, azaz a nehézségek idején az etnonacionalista hevület mozgósítása. De ha ezt komolyan vesszük, nagyon durva következtetéseket kellene levonnunk az Orbán-kormány politikájáról, hiszen a balti államokban az orosz kisebbség a többségi nemzetet hosszú időn át elnyomó, asszimilálással fenyegető betelepültekből és leszármazottaikból áll. Az oroszok diszkriminációja korántsem olyan egyöntetű a három balti országban, mint a szerzők érzékeltetik, de a leginkább fenyegetett Észtországban a legerősebb. Ennek Magyarországon micsoda is felel meg?

De ahogy az etnikai helyzet nem hozható párhuzamba, úgy az észt és a magyar  „neoliberalizmus” sem. Észtország és az észt politikai elit Nyugat-függő (érzelmileg és gondolkodásban is). valamint technológia-központú. A magyar nem. Észtországban ma még 3-4 százalékkal nagyobb a szegények (az átlagjövedelem 60%-ánál kevesebbhez jutók) aránya. De mennyi az átlagjövedelem?

A szovjet szegénység szintje alól induló, „neoliberálissá” lett Észtországban, az egykulcsos adó (21%) hazájában az átlagos havi nettó átlagkereset idén júniusban 799 euró volt, az mai árfolyamon 230 100 forint. Ugyanekkor a „neoliberalizmustól” irtózó, a legvidámabb barakk szintjéről induló Magyarországon, az egykulcsos személyi jövedelemadó (16%) elfuserálásának és megutáltatásának hazájában az átlagos nettó kereset 149 300 forint családi kedvezmény nélkül, 169 300 két gyerekkel. A születési arányszám nálunk a kisebb. Van kérdés?

Utóirat: Azt tapasztaltam, hogy  vannak szakértő olvasók, akik feltehetőleg nem ismerik ezeket a “számjegy” nevű karaktereket, valamint a megélni ige jelentését. Segítségül: a magyar átlagkereset az észtországinak már most is csak 65 (hatvanöt) százaléka. Vagyis ha egy-két évig még folytatódik ez a trend (amire mérget vehetünk), a magyar átlagember az észt szegénységi küszöb alá kerül. Köszöntem.