“Összefogást! Összefogást!” – kiáltotta a tömeg az ellenzéki pártok október 23-i nagygyűlésén a Műegyetem előtt. Az ellenzék politikai képviseletére magukat kijelölt szervezetek sértetten reagáltak, szervezett hekkelést gyanítottak és jól megsértődtek, gyorsan kizárva minden további tárgyalás lehetőségét is a Demokratikus Koalícióval (DK). Bizonyítva ezzel tökéletes alkalmatlanságukat a maguknak vindikált szerepre.

A DK tagadja, hogy előre megszervezetten zavarták volna meg az MSZP elnökének beszédét, és tényleg van több jelentkező is, aki állítja, spontán módon ők kezdték a kiáltozást. De szinte mindegy is, ki kezdte. Ahhoz kétség nem fér, hogy a jelen lévő tömeg felkapta és folytatta a jelszó skandálását. Ez bizony a jelenlévők akaratának kifejezése volt. Ezt nem észrevenni, durcával reagálni – a Talleyrandnak tulajdonított mondás szerint – több volt mint bűn, ez hiba volt.

És különösen az volt, hogy az egy Bajnain kívül később is mindenki a kiabálást ragozta, és elmulasztott reagálni arra, hogy közben a miniszterelnök gyakorlatilag törvényen kívülinek nyilvánította a demokratikus ellenzéket (a Jobbikot nem). Nyilvánvaló, hogy ez a társaság nem lehet a korszakváltás vezető ereje. Ha valami véletlen folytán kormányt alakíthatnak jövő tavasszal, akkor ez a sértődékenység, ez az ellenségkereső mentalitás, a híveknek ez a lenézése a legsötétebb jövő képét vetíti elénk.

De akkor mi lesz? – kérdezi mindenki, aki elküldené a Fidesz-kormányt az őt megillető helyre. Nos, a maradéknak kell összekapnia magát és helyretenni a kormánypárthoz hasonlóan csak az erőből értő MSZP-t és szerencsétlen függelékévé vált partnerét. Gyurcsány Ferenc már ráérzett erre, a DK megerősítésével máris megkerülhetetlen tényezővé vált az ellenzéki oldalon.

Volt ott azonban még négy szereplő, akik meggyőző szavakkal követelték az ellenzéki összefogást. Ami azért volt vicces, mert ők négyen ugyanazt az eszmekört képviselik.

A szabadelvűekről van szó: a SZEMA-ról, az SZPE-ről, a MoMa-ról és a Liberálisokról. Persze egyáltalán nem humoros, inkább nagyon is szomorú, hogy a mintegy kétszázezresre becsült magyar liberális tábort négy politikai szervezet kívánja képviselni. (Remélem, az LMP-t és PM-et senki nem tekinti liberálisnak. Ők jogvédők, de messze nem liberálisok: nagyon is elő akarják írni, ki miből és hogyan éljen.) Hitelesebbek lettek volna az ellenzéki összefogást követelő beszédek, ha legalább az azonos elvi alapon állók össze tudnának fogni.

“Kevés dologban értünk egyet” – Bokros Lajos (MoMa) október 23-i beszéde:

A liberálisoktól hallott szavak, mondatok, a kifejtett gondolatok nagyon jók voltak. De tessék mondani: mit tettek eddig a megvalósítás érdekében?

One man show-kat látunk, a szervezetek inkább baráti társaságra hasonlítanak, mint pártra. Kis köröket érnek el, de nem képesek országos szervezetet kialakítani, egy-egy sajtómegjelenésen, helyi előadáson kívül némelyiknek még működő internetes oldala sincs. Azok számára, akik egyetértenek az eszméikkel, de nem voltak tagjai az alapítók baráti körének, nem kínálnak ők sem azonosulási lehetőséget. Posztok lájkolása a Facebook-on, taps a gyűléseken még kevés ahhoz, hogy kielégítse az elárvult liberális szavazókat. És egyelőre úgy nézni, azt a bizonyos X-et sem lesz hova behúzniuk. Mert ha eddig a felismert kényszerből szavaztak volna is az MSZP-Együtt csapat jelöltjére és valamelyikük listájára, az október 23-i teljesítményük biztosan sokakat eltaszítja.

Ideje volna felpörögni! A színpadon elhangzott beszédek felvázolták a teendőket: egységes lista, közös jelöltek, közös miniszterelnök jelölt. Hát akkor: rajta! Minimum a liberális erőktől elvárható volna, hogy ilyennel a maguk részéről előálljanak.

De érdemes arról is elgondolkodni, hogy az együttműködésből kizárt ötödik erővel össze tudnak-e fogni. A DK programja nem áll messze a liberálisokétól. Egyébként sem hosszú távról van itt szó: Bokros Lajos javaslata az 500 napos kormányzásról (ezalatt a választói akarat kifejezésére alkalmas választási törvény elfogadása, és a feldúlt jogállami intézményrendszer akkora részének helyreállítása, amekkora csak lehetséges, majd új, most már tényleg demokratikus választások) elfogadhatóbbá tesz minden kényszerű kompromisszumot. Hiszen látható a vége és annak lehetősége, hogy 2016-ban már a Magyarország számára kínált jövőképek mérkőzzenek meg.

Egy DK-liberális népfront rendelkezne országos infrastruktúrával, az ismert arcok eséllyel indulhatnának egyéni körzetekben és emelnék a közös lista vonzerejét. One man show helyett több helyszínen egyszerre lehetne képviselni a programot, agitálni a választókat. Az együttműködés során az aktivisták is közelebb kerülhetnének egymáshoz, ami talán az előítéletek falának leomlásához is vezetne, esetleg még a vezéreiktől is kevésbé függenének a cselekvési lehetőségeik. És ha egy ilyen összefogás sikerét jelzik a közvélemény-kutatások, akkor az MSZP-E14-PM-nek is újra kell gondolnia a lezárt tárgyalások megnyitásának lehetőségét. Épp ezért nem szabad várni, hiszen visszaigazolás kell a bemerevedett partner meggyőzéséhez.

És még egy dologra érdemes figyelni: Egy DK-liberális közös miniszterelnök-jelölt elfogadható kell, hogy legyen a kibővített összefogás résztvevői számára is. Legjobb volna egy külső, köztiszteletben álló személy, válságmenedzseri képességekkel. Aki le tudja vezényelni az Orbán utáni rendrakást, de 2016 után van politikán kívüli jövője is.

Persze, én szívem szerint már 2014-ben is a Magyar Kapitalista Pártra szavaznék. De egyelőre úgy tűnik, ahhoz, hogy legalább a következő választáson (2015-ben vagy 2016-ban) erre módom legyen, most a jelenlegi ellenzéket kéne támogatnom, ha lenne mit. Várok, de fogy a remény.

(Címlapkép: MTI)