A rendszerváltás óta nem volt magyar kormány (vagy éppen ellenzék), amely ne próbálta volna valamilyen módon a saját képére formálni, saját aktuálpolitikai céljaira felhasználni az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Így tett az első és a jelenlegi Orbán-kormány is, amely a forradalom “polgári” jellegének kidomborításával próbálta magát az antikommunista felkelők, sőt, a “pesti srácok” utódaiként eladni. Holott 1956 akkor is mélyen baloldali-bázisdemokratikus megmozdulás volt, ha idővel, más történelmi körülmények között, van ideje polgári-demokratikus társadalommá intézményesülni. De nem voltak más történelmi körülmények.

Az alábbiakban részleteket közlünk a néhány éve elhunyt kitűnő történész, Litván György 2000-ben megjelent írásából, amely sorra veszi az ’56-tal kapcsolatos közkeletű legendákat, jó- és rosszhiszemű tévedéseket, városi legendákat, torzításokat, amelyek természetesen azóta is élnek, és nem segítenek megérteni 1956 jellegét, történelmi szerepét.  A “Mítoszok és legendák 1956-ról” című eredeti írás az 1956-os Intézet Évkönyvében jelent meg. Köszönjük Rainer M. János engedélyét az utánközléshez.

3. A pesti srácok mítosza

1956 őszének fegyveres utcai harcait – ezt az egykori tapasztalat és a későbbi kutatás egyaránt bizonyította – legnagyobbrészt fiatal, tizen- vagy huszonéves munkások, a külső kerületek nincstelen vagányai vívták. (…) Nélkülük az október 23-án kezdődött forradalom néhány napon belül valamilyen kompromisszumba torkollott volna, esetleg elkerülve a véres szovjet beavatkozást. A fegyveres felkelőcsoportok mindenesetre jelentősen befolyásolták – közvetve és közvetlenül – a politikai szférát, Nagy Imre és a változó összetételű kormány, valamint a kommunista pártvezetés és az újraalakuló demokratikus pártok magatartását, de hatalmi és illetékességi konfliktushelyzet is keletkezett, különösen a fegyveres erőkkel.

Ennek alapján – kivált az egykori harcosok memoárjaiban és szervezett mozgalmaiban – a budapesti fegyveres csoportoknak az egyedüli következetes forradalmi erő szerepét tulajdonítják, szembeállítva ezt minden más erővel, politikai párttal és társadalmi csoportosulással. Valójában e fegyveres csoportok összlétszáma mindössze néhány ezer volt, és a lakosság közvetlen támogatása, valamint a munkástanácsok, a és helyi nemzeti bizottságok és egyéb szervezetek működése – végeredményben az országos megmozdulás – nélkül nem lehettek volna sikeresek. (A Corvin köz lebombázását, mint tudjuk, Nagy Imre személyesen akadályozta meg!) Szerepük és tevékenységük tehát bármilyen jelentős és kivételes volt is, nem szakítható ki a forradalom egész folyamatából, s végképp komolytalanok az olyan beállítások, melyek szerint ezek a bátor fiatal fegyveresek néhány nap alatt legyőzték a Szovjet Hadsereget!

6. A “példátlan nemzeti egység” mítosza

A magyar társadalom minden rétege még büszkébb volt arra, hogy 1956-ban a nemzet egységesebb, követeléseiben és magatartásában összeforrottabb lett, mint történelme során bármikor. Ebből az egységből csupán a magasabb pártfunkcionáriusok és az ÁVH-sok veszélyeztetett, szűk csoportját szokták kivenni. Tényként hivatkozott erre a nemzeti egységre a forradalommal rokonszenvező külföldi – nyugati és lengyel – sajtó és közvélemény is. A valóság természetesen jóval bonyolultabb.

Ez az egység valóban létezett, de időben és célokban korlátozott módon. Egység volt a szovjet fennhatóság és a kommunista diktatúra elutasításában – tehát a negatív követelésekben –, s ez a dolog természeténél fogva a forradalom legelső napjaiban, majd ismét a novemberi szovjet invázió napjaiban érvényesült a legerősebben. A szabadságvágy tehát közös volt, de a szabadságot a társadalom különféle (s ebben többnyire nem tapasztalt, nem iskolázott) csoportjai igen eltérően képzelték el.

Voltak, akik az október 23-i békés diáktüntetéstől egyszerűen Nagy Imre kormányra kerülését és alaposabb személycseréket (Gerő helyett Kádár stb.) várták. Angyal István egy felkelőcsoport élén az “igazi”, tiszta kommunista eszményért harcolt, Donáth Ferenc a munkástanácsok és más népi szervek “közvetlen demokráciáját” kívánta volna megalapozni. Bibó István egy harmadikutas, tehát szocializmusba oltott demokráciát látott megvalósíthatónak, s ebben, ha más-más vegyületben is, bizonyára sokan egyetértettek volna vele. Mindszenty József – ellenkezőleg – a “korlátozott magántulajdonon” alapuló gazdasági rendet és az 1944–1945-ben megszakított történelmi kontinuitáshoz, a keresztény és konzervatív Magyarországhoz való visszatérést nyilvánította kívánatosnak, s neki is sok lelkes követője lett volna.

Október legutolsó napjaira pedig kiderült, hogy az új rendben máris lennének, akik a szabadságot ismét korlátozni akarnák, akár erőszakos módon is. A felszínre törő ellentéteket a szovjet beavatkozás hirtelen elvágta, a restaurált párthatalom pedig befagyasztotta, s ezzel jó három évtizedre lehetővé tette az egységmítosz fennmaradását. Ennek szétfoszlása, az egymással szembeforduló, egymást hovatovább nem is értő ötvenhatosok látványa volt az, ami a fiatalabb generációk körében talán a legtöbbet ártott a magyar forradalom emlékének.

7. A “polgári forradalom” mítosza

Az előbbiektől némileg eltérően itt új keletű, felülről és tudatosan táplált mítoszról van szó, amellyel a Fidesz-kormány politikusai és ideológusai, többek között Orbán Viktor miniszterelnök, Pokorni Zoltán oktatási miniszter és Tellér Gyula kormánytanácsadó álltak elő. A mítosz közvetlen politikai célokat szolgál, nevezetesen a “nem polgári” elemek kiebrudalását az ötvenhatos örökségből. Alátámasztására egyedül Tellér tett kísérletet, mégpedig azzal a kockázatos elmélettel, hogy a forradalom valójában az 1950-es években is lappangva létező, deklasszálódott polgári rétegek műve volt (ami igazolná, ha igaz lenne, a kádári propaganda tételét, amely szerint nem a munkások, hanem deklasszált elemek aktivizálódtak 1956-ban).

Amiért ezt a beállítást mégsem lehet a közönséges hamisítás és ideologizálás kategóriájába sorolni, az az a körülmény, hogy a magyar forradalomnak természetesen volt polgári tendenciája, hiszen több mint valószínű, hogy hosszabb távon – továbbá szabad fejlődés és kedvező nemzetközi konstelláció esetében – végül a polgári demokrácia és a szabad vállalkozás rendszere alakulhatott volna ki. Magában a forradalomban viszont éppen a polgári erők, elemek és célok szerepeltek a legkevésbé. Domináltak benne a szocialista és a harmadikutas plebejus erők, az utolsó napokban pedig már jelentkeztek keresztény színezetű konzervatív irányzatok és pártok, de sem Nagy Imre, sem Mindszenty hívei között nem mutatkoztak a szó igazi értelmében vett polgári törekvések.

A kapitalizmus, a gyárak vagy földek magántulajdonba adása az eleve elutasított gondolatok közé tartozott, még a jobboldalon is. Egyedül Mindszenty bíboros kockáztatta meg az utolsó estén, november 3-án elhangzott rádióbeszédében, hogy “a szociális szempontok által korlátozott magántulajdon” elismerését kezdeményezze, de erre reagálni már nem maradt idő, s ebben a félmondatban talán mégsem lehet a forradalom vezéreszméjét felfedezni.