Avagy a furfangos Kádár és a holland csoda.

Ott hagytuk abba, hogy a magyarfociban, ahogyan azt Szalai Ádám leírja, pont az megy, mint a magyar világban mindenütt. Ergó a magyar világban előbb-utóbb pont ugyanakkora baj lesz, mint a magyarfociban. Nem lehet más. Valamint hogy ez utóbbiban a tartós fogalmatlanság és hülyítés legfőbb közvetlen oka az, hogy a folytonos politikai beavatkozás miatt leépülő magyarfociból így is meg tud élni egy szűk szakmai kaszt.  De van egy általánosabb ok, éspedig egy ideológia, mely a politikai beavatkozás révén a nemtudást erősíti, és így tönkreteszi a magyarországi labdarúgást. Azaz tönkreteszi az egész magyar világot.

Hogy mi ez az ideológia? Az e heti Magyar Narancsban olvasható  egy részlet Kozák Márton megjelenés előtt álló könyvéből, amely szerint „a stadionokban valósul meg a legtisztábban [az Orbán] számára kívánatos társadalomszerkezet modellje”, továbbá hogy „a piacgazdaságot működtető országokkal szemben a maffiaállam futballja nem a szórakoztatóipar része. A kollektivista magyar rezsim stadionjaiban nem szórakoztatás, hanem sportnak látszó tevékenység keretében oktató-nevelő munka folyik”.

Én nem lennék ennyire könyörtelen. Hiszen amellett, hogy a magyarfoci valóban a maffiaállam működését képezi le (a kapitalizmussal ellentétben itt a kevesek kiemelkedő jólétének az egész tönkretétele az ára), Orbán minden jel szerint őszintén és feltétlenül hisz is az etnonemzeti kollektivizmus ideológiájában. Egész pontosan abban az etnonemzeti-kollektivista ideológiában, ahol az ellenség térfelét egy „kommunisták” nevű negatív hatóerő foglalja el. Orbánnak és stábjának azt jelentik a „kommunisták”, ami Révainak a „reakciós osztályellenség”,  vagy mondjuk Berecz Jánosnak az „imperializmus szekértolói”. Álcázzák magukat mindenfélének, de mi tudjuk, hogy micsodák, valamint gonoszak és pusztítanak, mert csak. Ellenben olyasmi, hogy üzleti érdek, szabadság, rivalizálás, egyéni ambíció a nemzeti érdektől függetlenül, összefogás a nemzeti szinten alul, csak úgy csoportilag, szenvedélyek, megszokás, helyi hagyomány, rétegkultúra, ízlés, érdekek, önálló világnézet – mindez nem létezik.

Így kerülhetett a nyilvánosság elé az a gyöngyszem, ami a FourFourTwo szaklap (székhelye: Felcsút) honlapján jelent meg, most ugyan FFT szignóval, de kétségtelenül Szöllősi György írta, a FourFourTwo  főszerkesztője, a Puskás-kultusz apostola, a Puskás Akadémia kommunikációs igazgatója. Mellesleg abból, amit Szalai Ádám a magyar utánpótlásnevelésről mond, egyértelműen kiderül, hogy a felcsúti fociakadémia nem más, mint erkölcsi vagy anyagi haszon húzása mások félrevezetéséből (az értelmező szótár így definiálja a szélhámosságot), ráadásul rettentő költséggel, amit természetesen a félrevezetettek fizetnek.

Szöllősi György írói munkásságában nem először ez a szöveg is tartalmazza azt atételt, hogy a magyarfoci hatvan éve tartó romlásáért, egészen a múlt pénteki nyolcas zakóig, a  „kommunisták” a felelősek, akik  „foggal-körömmel akadályozzák a futballfejlesztést, a gyerekek sportját, a nemzeti közösségi élményeket”. Emlékszem ugyan mindenféle úttörőolimpiákra, de most hagyjuk a gyerektémát. Az elméletet részletesen maga Orbán Viktor sport- és politikatörténész fejtette ki: „A kommunista vezetés ’56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint 56-ban – közös cselekvést eredményezett.”

Szöllősi meg is magyarázza, hogy a magyar kommunisták 56 után e tekintetben páratlanul gonoszak, tehát futballellenesek voltak, természetesen gonoszabbak Rákosinál és Farkas Mihálynál is, akik legalább megcsináltatták az Aranycsapatot:  „A Szovjetunióban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában a mesterségesen összegyúrt államképződmény miatt különösen fontosak voltak a közös, »nemzeti«, Romániában is maga a Ceaucescu család állt a BEK-győztes Steaua mögött, ez volt a különös, szocialista nacionalizmus, amelynek viszont nálunk nyoma sem volt 56 után”.

Az ember elképzeli a magyar nemzeti összetartozás nagy fociellenes letipróját, Kádárt, aki annyira utálta a focit, hogy amikor kedvenc csapata, a Vasas 1957-ben megnyerte a Közép-európai Kupát, személyesen adta át a Vasas-székházban a kormánykitüntetést. Elképzeli az agyafúrt Kádárt, amint megoldja, hogy egy Albert Flóri nevű csodagyerek, noha évek múltán meg fogja kapni  az aranylabdát, csak majdnem annyira legyen zseniális, mint Puskás Öcsi. Amikor 1962-ben többek szerint a világbajnokság legjobbja a magyar válogatott (pláne hogy a brazilok Pelé nélkül játszanak), ez a cudar Kádár kitelefonál Chilébe, hogy  a negyeddöntőben a kommunista csehszlovák kapus rohadt jól védjen, a rendes nacionálkommunista szovjet bíró pedig megadja a rendes nacionálkommunista csehszlovákoknak a lesgólt.

Aztán Kádár még a chilei világbajnokság évében elintézte, hogy kedvenc csapata, a Vasas a BEK-ben a holland (!) Feyenoorddal kerüjön össze, és némi nemzetellenes kecsegtetés után harmadik mérkőzésen nemzetellenesen kikapjon, elindítva a lenézett sajtszagúak bajnokát a nemzetközi tekintély útján. Számunkra talán ez volt a vég kezdete, ebben is Kádár a bűnös.

Alattomosan hagyta, hogy a 66-os angliai vébén ne nézzék futballellenesnek, amikor megvertük a brazilokat, de aztán megelégelte, és titkos utasítást adott Rákosinak (névrokon), hogy a kommunista szovjetek ellen két méterről durrantson a semmibe. Ezzel megadatta a kegyelemdöfést a focidrukkerségben megnyilvánuló magyar nemzeti összetartozásnak, de azért ravaszul még megengedte, hogy az olimpiai válogatott győzzön Mexikóban, ahogy négy évvel korábban Tokióban is, 65-ben meg a Fradival (!) tiszta hülyítésből legyőzette a VVK-döntőben, Torinóban a Juventust, nesztek, parasztok.

Elérkeztünk Marseille-hez. Felhívom a figyelmet, hogy erre közvetlenül a csehszlovákaiak bevonulás és az ún. normalizáció megkezdése után került sor, miután mi (is) voltunk 68 oroszai, Csehszlovákiában pedig nemzetáruló kommunisták kerültek hatalomra (nem is kaptak már  érmet semmilyen vébén). De valamit rosszul olvashattak el a Nemzetáruló Kommunisták Fociellenes Kézikönyvében, mert arról állapodtak meg Kádárral, hogy Albert előzőleg lesérüljön, és  ők a harmadik mérkőzésen ronggyá verhessenek.

Foci_Orban

Itt előreugrunk az időben. 1985-ben Kádár már a vesztét érezte, ezért elintézte, hogy a következő évben összesorsoljanak a nacionálkommunista szovjetekkel, és Irapuatóban rrá verjenek, de közben azt is megszervezte, hogy a Mezey-féle válogatott előzőleg végigverje Európát, beleértve Hollandiát idegenben, aztán ismét, fényesen, a brazilokat; és a csapat a hatvanas évek óta először a világranglista csúcsának közelébe kerüljön. Csak azért, hogy Mexikó aztán még jobban fájjon. Ördögi terv, a vak is látja.

Végezetül még meghagyta az őt megbuktató ifjútörököknek, hogy miközben szétzúzzák élete álmát, és részt vesznek a burzsoá demokrácia meg a kizsákmányoló kapitalizmus bevezetésében, ne feledjék most már végleg tönkretenni a magyarfocit –  amit ő csak falból tartott világszínvonalon vagy annak közelében –, s így tegyenek majdan keresztbe az eljövendő Orbán Viktornak.

Ravasz, nagyon ravasz.

Arra is volt gondja Kádárnak, hogy bizonyos, kisebb bázisú csapatsportokat, a vízilabdát, a kézilabdát és a női kosarat hagyjon felfutni, csak hogy a nemzeti összetartozás élményére vágyó magyar ne lásson át a szitán, és azt képzelje, hogy ő most összetartozik nemzetileg, és a magyaroknak drukkol, nem ám a jugóknak, Az egyéni sportokról nem is beszélve.

A Legnagyobb Magyar Fociszakértő és Hű Kisinasa tehát úgy vélik, hogy a jó futball a nemzeti érzésű állam akaratából lesz, és ennek az egész világon csakis a magyar kommunisták az ellenségei. Nem tűnik fel nekik, hogy ez nem a nemnemzetellenes kommunisták, hanem egyáltalán, a diktatúrák sajátossága. Agörög ezredesek is be tudtak nyomni egy csapatot a BEK-döntőbe (Puskás Öcsi szakmai irányításával és némi mélybalkáni gempával), meg az argentin tábornokok is meg tudták nyeretni válogatottukkal a világbajnokságot, hogy a nemzet ne gyűlölje őket annyira, és arra a pillanatra tényleg nem gyűlölte.

De mi van ott, ahol nincs kommunista állam élelemhiánnyal és ÁVH-val,  de még egy nyamvadt tömeggyilkos, kínzókamrás  nemkommunista diktatúra se? Nos, ott a nemzet, Orbán és hű berecze szerint, csak úgy magától egyet akar. Mert mi mástól lettek volna olyan jók a hollandok?

Éppen az ilyen kudarcok világítanak rá arra, hogy mekkora a lemaradásunk például Hollandiával szemben, amelynek csapatait negyven-ötven éve még fölényesen vertük. Csak aztán ők rengeteg pénzt áldoztak az utánpótlásra, a létesítményekre, a külföldi sztárokra, miközben mi – az egypártrendszer, majd a szocialista kormányok – semmit sem tettek a magyar futballért.

Ezen elképzelés szerint tehát a jófoci-csinálás tudatos, cselekvő alanyai „a hollandok” mint összetartó nemzet, természetesen a megfelelően nemzeti, fociszerető kormány vezetésével. Nyilvánvaló, hogy amíg a Magyarországhoz akkor még hasonló lélekszámú, de sokkal gazdagabb országban nem fociztak ilyen jól, sőt sokkal rosszabbul fociztak nálunk, a nemzetáruló kommunisták akadályozták ott is a fejlődést, csak sokkal korábban kezdték, aztán sikerült jobban legyőzni őket, mint most Orbánnak.

E ponton hagyjunk fel a humorizálással, és lássuk a valóságot, amivel, mint tudjuk, Orbán egyszerűen nincs viszonyban, következésképpen a hű emberei sincsenek.

Hogyan lett Hollandiában jó foci?

Először is, nem kísérleteztek se diktatúrával, se államszocializmussal. Semmi ezeréves államiság, semmi kivételességtudat. Polgárok. Mernek akkorák lenni, mint amekkorák.

Másodszor, 1955-ben bevezették a profizmust. Speciel 29 évvel később, mint nálunk (talán ennek is köze volt ahhoz, hogy a magyar futball sokáig sokkal jobb volt), csak ők nem törölték el hosszú időre, illetve nem helyettesítették korrupt ál(l)amatőrizmussal, a testét edző szocialista munkásember kultuszának jegyében. Nagyon hosszú ideig a holland állam egyetlen nagy ajándéka a futballnak az volt:  engedélyezte, hogy legális szórakoztatóipari üzletággá váljon.

És azzá is vált, ugyanis volt két virágzó, gazdag nagyváros (nem a miniszterelnök vagy a király szeretett gyermekkori faluja), ahol a befektetők (nem a miniszterelnöknek nyaló vagy a kormányt csicskáztató monopolcégek) és a szurkolók (nem ötszázan, hanem mondjuk meccsenként húsz-, harminc-, ötvenezren) el tudtak tartani egy-egy jól fizetett profi csapatot, utánpótlás-iskolával. Ahová bekerülni (nem kinevelődni, hogy aztán az embert leszerződtessék a belga harmadosztályba) dicsőség és jó buli volt, mármint anyagilag (de teljesíteni kellett hozzá). Rotterdamban a Feyenoord volt ez az egy csapat, Amszterdamban az Ajax. Eindhoivenben pedig egy világcég, nem, rosszul tetszik tudni, nem a Közgép Zrt. vagy a Mészáros és Mészáros Kft., hanem a Philips volt képes fenntartani píárból egy alig gyengébb harmadikat.

Ezek a csapatok elrivalizálgattak, és időnként meglepetéseket okozhattak volna a nemzetközi színtéren, mint más kisebb európai vagy dél-amerikai országok klubcsapatai, de a hatvanas években az egyiknek, az Ajaxnak nagyon megszaladt. Mi kellett ehhez? Nemzeti összefogás? Fülkeforradalom? Leszámolás a ravasz kommunista ellenséggel? Klubelnök a centrális erőtér központi bizottságából?

Neeem. Nagyon kevés:

Egy darab minden hájjal megkent focimániás üzletember, bizonyos Jaap van Praag. Ő egyébként világéletében a szórakoztatóiparban utazott, lemezcége is volt, de a kiesés szélén álló csapatban meglátta az üzleti lehetőséget. És Van Praag, akinek a családját Auschwitzban irtották ki, minden további nélkül rábeszélt egykori náci kollaboráns befektetőket, hogy üzleti (nem nemzeti és nem a miniszterelnök hobbijának áldozó) céllal szálljanak be a vállalkozásba. (Hollandiában a volt náci kollaboránsok sem antikapitalisták.)

Egy darab tehetséges, intelligens, és nem mellesleg szabadon utazgató, tájékozódó edző, Rinus Michels, aki nem harminc év távolságból szagolta a futball fejleményeit, hanem diktálta őket.

És végül a tisztes, sőt tehetséges iparosokon kívül egy darab saját nevelésű, zseniális játékos, olyan, amilyen egy ekkora országnak (Magyarországnak is) pár évtizedenként megadatik, amikor nem hagyják elkallódni: Johan Cruyff.

Ennyi pedig minden fülkeállami és közös nemzeti akarat nélkül is elég volt, hogy az Ajaxot sztárcsapattá tegye, majd az Ajax, illetve a szövetségi kapitánnyá előlépő Michels felhúzza a válogatottat is. A válogatott pedig ugyanúgy második volt két egymás utáni vébéjén, mint a magyarok 1938-ban és 1954-ben, és egy rövid ideig ugyanúgy a világ legjobbja. Aztán meg nem csúsztak le úgy, mint mi, mert a foci továbbra is üzlet volt, sőt micsoda üzlet!, egy szabad piacon, és minek tették volna tönkre maguknak azzal a boltot, hogy hagyják lerohadni, miközben lerabolják belőle, amit lehet?

Aztán, a nagy másodvirágzás idején, az Ajax már kapott egy hiperszuper stadiont, a legnagyobbat és legdrágábbat Hollandiában, de nem a Holland Királyi Együttműködés Rendszerétől, hanem Amszterdam városától, merthogy az Ajax Amszterdam csapata, és a rajongók nem fértek el a De Meerben. A számtan kedvelőinek: 1996-ban az 50 000 férőhelyes stadion építése  elhúzható tetővel, sztrádacsatlakozással, a világ legnagyobb, egyhektáros festményével nagyjából 140 millió akkori dollárba került, ez férőhelyenként 2800 akkori, 4174 mai dollár (felső határon becsülve) A 3500 férőhelyes felcsúti stadion, nem elhúzható tetőkkel, a falu végén, sima aszfaltúttal stb. a tervek szerint, azaz alsó hangon 3,6 milliárd (leírható) forintba kerül, azaz mai árfolyamon 16,4 millió dollárba, tehát  egy férőhely kb. 4680 dollár.

Persze mindez Felcsútról nem látszik, de hát mit vagyunk meglepve? Felcsútról az se látszik, hogy ez az egész helyi rendszer egy reménytelen kupac.

(Fotónkon egy magyar amatőr futballszakember látható, a Felcsút SE igazolt játékosa (az új idényben már megyei első osztály, szponzorálja a FourFourTwo magazin).