Szalai for President! Legalábbis kooptálnám a Magyar Politikatudományi Társaság elnökségébe, de azonnal. Oszlathatná a homályt.

Telkiben tartott sajtótájékoztatója keltett némi feltűnést, sajnos inkább csak sportrajongói körökben, de a vágatlan felvételt kevesen nézték meg. A szövegéből általában csak azt vették észre, hogy megmondja a magáét a magyarfociról és elkövetőiről. Pedig sokkal fontosabb, hogy a maga huszonöt évével és egy szűk szakmára korlátozódó tapasztalatával olyan tömören összefoglalta Magyarország katasztrófájának lényegét, hogy olyat se politológustól, se publicistától, se észbloggertől még nem hallottam.

A lényeg fél gépelt oldalon, egy-másfél percben bőven elfér, csak azért lett belőle huszonhat perc, mert Szalai, jól nevelt fiatalként, folyton leírja az udvariassági köröket, hogy ő nem akar senkit megsérteni, meg falra hányt borsóként igyekszik minél több példával bizonyítani az igazát, és főleg mert körülbelül hatszor kell elismételnie ugyanazt, mivel akármilyen egyszerűen és világosan beszél, a jelenlévő sportújságírók képtelenek szellemileg feldolgozni a hallottakat. Szóval a lényeg:

1. A magyar futballból hivatásszerűen élőknek fogalmuk sincs, hogy mi van ma a való világban, különös tekintettel az edzőkre, merthogy ők tanítják a focistákat focizni. És ezt a sportág irányítói rájuk hagyják, mivel nekik sincs fogalmuk.

2. De azt hiszik, hogy tudják. Ugyanis  „húsz-harminc évvel ezelőtt” még tudták, és megrekedtek az akkori állapotban.

3. Attól fogva, hogy letagadhatatlanná vált a világról való elavult tudásuk és a jelen világa közötti ellentmondás, azaz „tíz-húsz éve” folyamatosan „átverik” és „hülyítik” saját magukat, az állami felelősöket és magánszponzorokat, valamint a közönséget.

4. Az egész magyarfocivilágban nincs egy ember, aki tudja is, hogy mi van a való világban, és lehetőséget is kaphatna a változtatásra.

Ennyi, nem kell több.

A Telkiben vitatkozni próbáló sportújságírók tompaságát dermesztőnek mondhatnánk, ha Magyarországon nem ez lenne a normális, és ezek a sportújságírók nem lennének egyszerre a hülyítés elkövetői és lelkes áldozatai, vagyis a saját kábításuk és kábulásuk ellenére csak úgy elhinnék a valóságot. Így csupán annyi jött össze nekik, hogy „teljesen logikus” és „reális”, amit a Schalke csatára mond, vagy, mondjuk, lehetnek benne részigazságok, de akkor is, nem lett volna ekkora baj, nem lett volna 1 – 8, ha a magyar focisták rendesebbek, lelkesebbek, szorgalmasabbak, hazafiasabbak, és jobban tisztelik az edzőt, nem vakarják a töküket eligazítás közben. Egyszóval akkor, ha ugyanezekkel a képességekkel és ugyanezzel a tudással jobbak az erkölcseik. Indulatosabb értelmezésben, amilyen Telkiben nem hangzott el, a magyarfocisták, edzők, focifunkcionáriusok mind hazaáruló disznó gazemberek, kvázi ellenséges ügynökök.

Ami szelídebb és vadabb változatában is nagyjából ugyanaz, mint amivel a regnáló magyar ún. politikai elit megmagyarázza és egyben megoldhatatlanná teszi a gazdasági és politikai bajokat. Az ugyanis, amit Szalai a magyarfoci hivatásos „elitjéről” állít (idézőjel tőlem), pontosan ráillik minden létező szakmára, beleértve a politikát, mindenre, amihez a szakmákra rátelepedő magyar állam és az őt személyileg megtestesítő politikai „elit” hozzá tudott érni a mocskos mancsával. Miért lenne bárhol, a gazdaságpolitikától a felsőoktatásig, a külpolitikától az élelmiszeriparig más a helyzet, mint a fociban? Hajszálra ugyanaz a helyzet. Pontról pontra.

1. Ezeknek a politikai és szakmai  „eliteknek”, a gazdaságpolitikától a felsőoktatásig, a külpolitikától az élelmiszeriparig fogalmuk sincs arról, mi van most a világban. És halálos sértésnek vesznek minden erre tett utalást, főleg mert nem is értik.

2. Megrekedtek negyedszázaddal ezelőtt, a nyolcvanas években. Ez volt az utolsó történelmi pillanat, amikor a magyar eliteket komolyan érdekelte, hogy mi van a világban. Akkor is volt némi lemaradás, de megpróbálták ledolgozni a maguk eszközeivel. Úgy sikerült, ahogy sikerülhetett. A politikából véve a példát: a parlamenti demokrácia ezen elitek számára dekadens marhálkodásnak rémlett, mert hogy is van az, hogy nem csak az egyiknek lehet igaza? Mi ennek az értelme? Hogyhogy nem a nemzeti egységből lesznek a jó dolgok? Össze kell fogni, kezicsókolom, a széthúzás magyar átok. A demokráciára azért és annyira van szükség, hogy Nyugatról pénzt kapjunk. Ha úgy is megkapjuk, akkor nincs rá jobban szükség.  Aztán ezek így maradtak.

3. Nagyjából húsz (1993-4) és majdnem pontosan tíz éve (2002) annak, hogy elkezdett megmutatkozni az ellentét a világ aktuális állapota és a róla szerzett nyolcvanas évekbeli tudás között, és az elitek megkezdték önmaguk és a nép masszív hülyítését. A politika legfontosabb összetevőjéről, a gazdaságpolitikáról beszélek. Az első Orbán-kormány eleinte csak agitpropszinten, szavakban szidalmazta azt, ami túllépett a nyolcvanas éveken – a Bokros-csomagot és a nagy privatizációt –, de olyan költségvetési szigorral sanyargatta a népet, hogy ihaj, mérsékelte az újraelosztást, és szemérmetlen beruházóbarát politikát folytatott. Amikor aztán félidőben a Chikán-Járai-Surányi háromság helyébe a Matolcsy-Varga-Járai trió lépett, a pragmatikus, rakkolós Katona Kálmán ki lett rúgva, ellenben a becsavarodóban lévő Bogár László politikai államtitkár megtartotta gazdasági főideológusi pozícióját, simán visszajöttek a nyolcvanas évek. Utána Lázár György pénzügyminisztere és Grósz Károly miniszterelnök-helyettese, a nyolcvanas évekbeli elkúrás egyik fő felelőse került kormányra, és folytatta, ahol abbahagyta. A kétoldali (ön)hülyítés azóta is folyamatos.

4. A tágabb értelemben vett kormány- és ellenzéki oldalon is akadnak elvétve, Szalai Ádám-sűrűségben olyanok, akik tisztában vannak a fogalmatlansággal és az (ön)hülyítéssel, de ha kormányoldalon voltak, Orbánék pacifikálták őket valami kellemes, utazgatós állással. Ha ellenzékben, akkor a nagyobb pártok önhülyítő vezetősége tudomást sem vett a létezésükről, vagy nem nagyon akart szóba állni velük, miközben a felelőtleneknek kinyalták a fülit.  A politikai közönség dettó.

Hozzáértő politikusnak ma kisebb esélye van a Magyarország kormányzásába való beleszólásra, mint Szalai Ádámnak arra, hogy holnap az MLSZ elnöke vagy szövetségi kapitány legyen. (Az esélyt tovább csökkenti, hogy majd bolond lesz, meg különben sem az a dolga.)

Idáig arról volt szó, hogy mit nem tudnak a már csak idézőjelben emlegethető „elitek”.  Egyelőre annyit, hogy az udvarias Szalai Ádám nem hozta szóba a tartós fogalmatlanság és hülyítés legfőbb közvetlen okát, azt, hogy folytonos politikai beavatkozás miatt a leépülő magyarfociból így is meg tud élni egy szűk szakmai kaszt.  De mi az általánosabb ok, mi az az ideológia, ami a politikai beavatkozással a nemtudást erősíti, és így tönkreteszi a magyarországi labdarúgást (is)?

Hamarosan folytatjuk azzal, mit tudnak ők a világról, és mi a valóság.  Maradunk a magyarfocinál, illetve a labdarúgás nevű sportnál és szórakoztatóipari üzletágnál mint példázatnál.