Ki katonáskodott valaha a maga zsoldján? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik annak gyümölcséből?” (1Kor 9,7).

Mert méltó a munkás a maga bérére.” (Lk 10,1-9)

Azt írja Lakner Zoltán az Élet és Irodalom ez évi 39. számában, hogy a választásokra készülő ellenzék oldalán hiányzik – más egyéb mellett – egy váltógondolat, vagyis az, hogy mi értelme is volna a változásnak. Azt hiszem, nagyon igaza van. A kormány bírálata kevésnek tűnik ahhoz, hogy a párthívek kemény magján kívüli választópolgárokat megmozdítsa. Az elmúlt időszak jelzései – a bajai választás, a közvélemény-kutatások szeptemberi eredményei – azt mutatják, hogy a jelenlegi kihívók nem képesek a kormányváltást kívánókat mozgósítani.

Egyelőre úgy tűnik, a mostani választás is a populista ígéretek versenye lesz. Van itt minden, mint a búcsúban: korkedvezményes nyugdíj, szupergyed, árszabályozás, munkahelyteremtés, foglalkoztatás támogatás, fizetésemelés a közszolgáknak, nyugdíjrendezés, fejlesztéspolitikai vállalások minden réteg és térség számára. Az adófizető állampolgár pedig csak számol: mennyit fognak még lehúzni rólam és a cégemről?

Mert ez hiányzik a kommunikációból mindkét oldalon: mitől lesz itt jobb annak, aki megtermeli az ország jövedelmét? Azt tudhatja, aki (még) figyelemmel kíséri a nyilatkozatokat, melyik formáció hogyan osztaná azt el. Az összes pártot áthatja az a meggyőződés, hogy akinek sok van – legyen szó jövedelemről, vagyonról -, az nem tisztességesen jutott hozzá. (Van persze valami valóságalap e mögött, az országban a feltárt ügyeknél jóval nagyobb a korrupció, a feketegazdaság, a “maffiaállam se ma keletkezett. Eközben az elszámoltatási kormánybiztosok sorra csődöt mondtak, de az ügyészségi feljelentések is futószalagon buknak el a bíróságok előtt, korrupciós ügyeket elvétve sikerül bizonyítani. )

De azért bárkit, aki azt állítja, ebben az országban nem lehet tisztességes úton meggazdagodni, könnyen cáfolni lehet néhány név említésével. Művészek, tudósok, feltalálók, informatikusok, versenyképes terméket előállító, új üzleti modelleket létrehozó vállalkozók sorából állnak az ellenpéldák. A gazdagság általában való elutasítása, támadása az ő lenézésük. A mottóban idézett újszövetségi tanítások tagadása.

siker

Nemzeti kudarcaink magja éppen ez: a siker gyűlölete. Nálunk az eredményt produkáló embert, szervezetet nem utánozni akarják, hanem megfosztani erőfeszítéseinek eredményétől, a régi jó sárga irigység faktor nevében. A szocializmusban már kipróbáltuk ezt, láttuk hova vezet. Muszáj megismételni?

Az ellenzéki váltógondolat magja éppen az lehetne, hogy olyan Magyarországot kínálnak nekünk, ahol az, aki hozzájárul mások jólétéhez, maga is jobban élhet, és csak az élhet jobban, aki ezt teszi.

Ez valami új hang lenne a kínálatban, a “mindenkinek minden problémáját majd mi megoldjuk” típusú ígéretözönben. Igaz, ehhez sok munka és erős állam kell, talán még inkább, mint a gondoskodó, “dajkaállam” működtetéséhez. Olyan jog- és gazdasági rendszerre volna szükség, ami megteremti ennek kereteit. Nem kell az államnak a vállalkozók helyett gazdálkodnia, de keményen vigyáznia kéne a verseny létét, tisztaságát. Léphessen piacra bárki, aki kínálni tud valamit a közösség számára, de pusztuljon mindenki, aki nem önkéntes cserére kényszerít bárkit is. Ennek megvalósításához persze nem mutyimesterekre, hanem adott szakterülethez értőkre lesz szükség az államapparátusban is.

Normatív szabályok kellenek. Egy százoldalas jövedelemadó-kitöltési útmutató önmagában is a fentiek tagadása. A levonási és hozzászámítási szabályok, adó- és adóalap-csökkentő, -növelő tételek sora eleve jelzi: az adó nem egyformán vonatkozik mindenkire, van, akire kevésbé, van, akire fokozottan. Vonatkozik mindez a személyi jövedelemadóra és a társasági nyereségadóra is. Az eddig megismert pártprogramok mindkettőnél progresszív rendszert vezetnének vissza, mert akinek sok van, az mindegy, hogyan szerezte, mennyi munka van a jövedelem mögött, azt le kell kaszálni, hiszen mást nem lehet. (Elvi alapja pont ugyanaz, mint a Fidesz különadóinak: “szociális érzékenység” más zsebére.)

Előre látható, hogy pillanatokon belül jönnek majd a kivételek és speciális szabályok, ahogy a kormányra került párt támogatói diktálják. És persze jönnek a szubvenciók, támogatások iránti igények, amihez forrás kell. Széles szavazóbázis esetén előbb utóbb elérik, hogy valamilyen címen mindenki kedvezményezett lesz, mert a kevés megmaradó jövedelemből nem képes önmagáról és övéiről gondoskodni és a végén az egész ország támogatásra lesz jogosult valamilyen jogcímen.

Ebből nem lesz váltógondolat.

A váltógondolat az lehetne, hogy a közterhekhez mindenkinek megszerzett jövedelem arányában kell hozzájárulnia, és azok a köz érdekében felmerült kiadásokat fedezik. A normatívan, mindenkinek járó közszolgáltatásokét. És mi legyen a szociális érzékenységgel? A nehéz helyzetben levő emberekkel, a hátrányos körülmények között működő cégekkel? Az biztos, hogy őket nem az adórendszerben kéne megsegíteni. Aki rászorul, kapjon támogatást.

De a segítségnyújtásról nem volna szabad normatívan dönteni, mert minden ember, család, vállalat helyzete egyedi. Nem minden fogyatékos szimuláns, nem minden korkedvezményes nyugdíjas munkaképes, nem minden alacsony keresetű járadékcsaló. De vannak ilyenek is, meg sokféle egyéb is. A normatív támogatás azt jelenti, hogy olyan is kap, aki valójában nem szorul rá, mert egyéb – a szabályozás megalkotása során figyelembe nem vett – forrása, segítsége van. Pl. a magányos embert esetleg külföldön élő gyermekei támogatják. A kisnyugdíjasnak esetleg aktív évei során felhalmozott megtakarításai vannak (merthogy feketén kapta a fizetése egy részét). És még számos példát fel lehetne hozni, mert az élet változatos helyzeteket produkál.

Lehet, hogy az a közlekedési támogatás, ami egy városban élő fogyatékosnak segít, nem sokat javít egy falun élő helyzetén. Van olyan egyedül élő idős ember, akinek pénzre van szüksége, van, akinek esetleg arra, hogy felvágják neki a fát. Az egyiknek a függönyt kell feltenni, a másikra főzni kéne. Szóval a rászorultság mindig egyedi és kezelése sajnos, odafigyelést, törődést igényel, nem lehet normatív szabályokkal megoldani. A minisztériumi dolgozószobában kitalált a megoldások szükség szerint egyszerre lesznek pazarlóak és elégtelenek. Tudjuk, megtapasztaltuk.

Ennek forrásaként pedig indokolatlanul sok jövedelmet kell elvonni azoktól, akik megtermelik, ráadásul az elvont pénz egy (néha nem is kis) része a rendszer működtetésére: a pénzek beszedésére, ellenőrzésére, a jogosultságok megállapítására, kiutalásra, ellenőrzésre és persze az ezzel foglalkozók bérére megy el. Minél hosszabb az újraelosztási csatorna, annál több tapad a falára és akkor még a korrupció lehetőségét meg sem említettük.

A javasolt váltógondolat tehát lefordítva a közkassza kezelésére: normatív adózás, egyedi szociális ellátás. Lehetőleg helyi adókból (a saját befizetéseit és annak felhasználását a helyi közösség tudja a legjobban ellenőrizni), a hátrányos helyzetű térségekben a központi bevételekből, uniós forrásokból kiegészítve.

Már csak egy olyan politikai erő kéne, amelyik felvállalja.