A kapitalizmusban mindenkinek jogában áll a híd alatt aludni – szólt a kincstári poén az ősidőkben, a létező szocializmus korában, és tényleg.

Ellentétben a szocializmussal, ahol elvben nincsenek vesztesek, viszont – ideológiai változattól függő igazságossági szinten felül – nyerni sem lehet, a kapitalizmusban a nyerésnek és az össz gyarapodásának az e feltétele, hogy lehessen veszíteni (farkastörvény, miegyéb). Más kérdés, hogy a helyzet ennél bonyolultabb, mert fordítva is igaz: piacról van szó, és nyerni csak úgy lehet, ha a társadalom minél nagyobb része minél jobban él, azaz minél aktívabban részese a piacnak. Nagyon nem zérus összegű a játék.

De akármilyen állami technikák vannak a piac kiterjesztésére, létezik egy kényes határvonal, ahol a jövedelmek állami átcsoportosítása már bénítja a gazdasági szabadságot, ami a nagyobb jólét feltétele. És akkor az állam a szegények kisebb vagy nagyobb részét az út szélén hagyja. (Ettől még az állampolgároknak nem lenne kötelező, lásd alább.) Ez a határvonal nem pusztán matek kérdése. Kultúrától, politikai érdekektől, a nemzeti szolidaritás mértékétől is függ. Nem utolsósorban a gazdasági fejlettségtől.

Amikor először voltam New Yorkban, Magyarországon még Kádár János uralkodott. És miközben úsztam a szabadság és kulturális-fogyasztói bőség eufóriájában, ott láttam először hajléktalant. Megállapítottam, hogy ilyen otthon nincs. Szürkeség van, lepra van, cenzúra van, de nem hálnak az utcán. Nem kellett sokat várnom: 1989-re tömegével jelentek meg a hajléktalanok Budapest utcáin és aluljáróiban, novemberben sor került az első hajléktalan (és egyben munkanélküli-) tüntetésre.

Számítani lehetett rá. Tudni lehetett, hogy az eleven piactól nagyrészt elszakított, viszont iszonyú hitelekkel megtámogatott gazdaságban előbb-utóbb láthatóvá kell válnia a hatalmas arányú rejtett munkanélkülkiségnek (vö. „akkor bezzeg mindenkinek volt munkája”). A lakáshelyzet pedig mindig is a Kádár-rendszer gyenge pontja volt. Végső soron a gyors iparosítás következménye, és amikor a mesterségesen fölfejlesztett szocialista nagyipar összeomlik, nem lehetett elvárni, hogy a két-három évtizeddel korábban a gyáriparba és építőiparba tóduló tömeg visszamenjen falura (beleértve a falusias pesti külvárosokat és az agglomerációt), ahol vagy háza, vagy munkája nincs már, vagy egyik se.

1989 óta lassan negyedszázad telt el, és ez azt jelenti, hogy a mai hajléktalanok már más generációba tartoznak: a jelenség rég nem a Kádár-kori erőltett iparosítás és urbanizáció visszahatása, hanem a félrecsúszott magyarkapitalizmus terméke.

Hajléktalanok tömegestül élnek közöttünk (csoda, hogy csak ennyien), a szabadság és bőség eufóriáját viszont máig nem tapasztalom. Nem itt kell leírnom, hogy miként fuserálódott el az, amit nálunk kapitalizmusnak hívnak (és hisznek). Ebben a metszetben csak annyit: Magyarország jelenlegi gazdasági szintjén és urbanizációs helyzetében (van egy, az országhoz képest hatalmas beépített területű nagyváros és néhány szintén nagy területű kisebb) a hajléktalanság elkerülhetetlen. Akiknek nincs szolidáris családjuk (nem tudom, feltűnt-e, hogy a hajléktalanok között sokkal kisebb a cigányok aránya, mint a mélyszegénységben élők között általában), vagy akik elvesztik saját jogon megtartott lakásukat, az utcára, kiserdőkbe, vasúti töltések oldalára kerülnek. És ott is maradnak.

A gondot megszüntetni nem lehet (ha kétszer ennyi volna a hajléktalanszálló, az sem segítene; sokan inkább az utcát választják, az is jobb), enyhíteni viszont a munkanélküliség tényleges csökkentésével, a munkajövedelmek növelésével és a lakáshelyzet javításával lehetne. (Mint a kitűnő Menhely Alapítvány honlapjáról is kiderül, tévhit, hogy minden hajléktalan munkanélküli, bár a többségük valóban az; de aki dolgozik, az sem kap annyi fizetést, amiből lakni tudna.) A munkanélküliség csökkentésére, a bérek növelésére azonban sem a kormánynak, sem a nagy ellenzéki pártoknak nincs módszerük, ugyanis  mindkét oldalon a munkahelyek „teremtésében”, az öncélú munkában gondolkoznak.

A kormány, gondosan elfelejtve az egymillió új munkahely hülye és hazug ígéretét, azt szuggerálja a népnek, hogy ő majd kitalál munkát azok számára, akiknek nincs.  Eközben az az eltökélt stratégiája, hogy csökkenti a piacon értékesíthető munkaerővel bíró emberek számát. Az ellenzék úgy fogja fel a kapitalizmus döglődését és ennek folytán az állam elszegényedését, hogy „a kormány nem védi meg a munkahelyeket”, mintha a kormány csak úgy gondoskodni tudna róla, hogy az átmenetileg privatizált Dunaferrnek jobban menjen, vagy az állami posta megtartsa régi súlyát a kommunikációs iparban. Az állam kétféleképpen segíthetné, hogy legyen több munkahely: a vállalkozások terheinek enyhítésével és a versenyt, az újak, kicsik, egyáltalán, a vállalkozó kedvűek érvényesülését kizáró, a tudást büntető csókos kapitalizmusnak és egész, hajszálereken leszívódó kultúrájának a megszüntetésével; és egy valóban humánus, nem pedig a butítást szolgáló oktatási reformmal.

A lakáshelyzet pedig akkor javulna, ha több lenne a megfizethető bérlakás. A magyarországi helyzet egyik legnagyobb rejtélye, hogy miért olyan zsugorított a bérlakáspiac, amilyen, de a saját lakás államilag táplált és ezen a szinten nem reális kultuszának biztosan része van benne.

A hajléktalanság, mondom, nem szűnne meg,  de enyhülne és kezelhetőbb lenne.

Pillanatnyilag a magyarországi politikában kétféle nézet csap össze. Az egyik szerint a lakhatás emberi jog, sőt a „jogállam” nélkülözhetetlen alkatrésze (a magyar baloldali ellenzék hagyományopsan képes minden gazdasági és szociális bajt jogsérelemként felfogni). Az pedig, hogy az emberek nem szeretik a hajléktalanokat,  „előítélet”. Ezzel harmonizál az az uniós politika, mely a nyugat-európai országok tapasztalatából kiindulva 2015-re megszüntetné az utcai hajléktalanságot, nem törődve azzal, hogy a posztszocialista országokban egészen másból fakad és másmilyen méretű a probléma. A lényeg, hogy a hajléktalanság megszüntetése itt állami feladat, sőt kötelesség, és rövidre zárással, a piaci viszonyok betegségének gyógyítása nélkül megoldható. Az egészséges bérlakáspiac népileg ismeretlen fogalmával itt a szociális (természetesen állami) bérlakás elképzelése áll szemben. Utóbbi nem csak megfizethetően, hanem mesterségesen olcsó lenne. De hát ezt is meg kellene fizetni valamilyen jövedelemből, és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.

A másik a kormány és a kormánypártok álláspontja. Egyre inkább az a benyomásom, hogy miközben a kormányzat belső köre becsületes gengszterkedéssel van elfoglalva, és ennek rendeli alá az államot; a szakpolitikákban a külügyektől az oktatáson és a légi közelekedésen át a hajléktalankérdésig a  „játszik a gyerek” elve érvényesül. Ezeken a területeken az intézkedés ráhagyják kiöregedett Kádár-huszárokra, akiknek az emlékei mélyén még dereng valami a szakmából, de már kevés; vagy pedig becsvágyó amatőrökre, addig is hadd érezzék úgy, hogy politizálnak. Ők pedig elképzelnek valamit, ami tetszik nekik, aztán megvalósítják, mert hatalmat kapnak hozzá. Hogy elemi szinten működik-e a dolog vagy sem, az ebben a rendszerben nem számít.

Idetartozik az a politika, mely alkotmánymódosítással (te jó ég) teszi lehetővé, hogy az önkormányzatok a közterület kijelölt „részeiről” kitiltsák a hajléktalanokat, ha nem mennek, rendőrrel vitessék el őket, pénzbüntetés, esetleg lecsukás terhe mellett. (Az idézőjel annak szól, hogy egy politika úttörője, a józsefvárosi önkormányzat az egész kerületből kitiltotta őket. Elég nagy részekre lehet számítani.)  A jogvédő álláspont részben a felvilágosultság hiányának tulajdonítja, hogy az emberek többségének kifogása van a hajléktalanok látványával és közelségével szemben, viszont államilag tökéletesen megoldhatónak tartja a problémát. A kormányálláspont ezzel szemben az, hogy a hajléktalanok ne látsszanak. Mert ha nem látszanak, akkor sem ők nem léteznek, sem az a módszeres gazdasági és szociális sorvasztás, melynek ők csak a termékei. Eközben a régi-új politikai amatőrök szabályszerűen üldözik azt a metodista felekezetet, amely az egyházak közül aránytalanul a legnagyobb részt vállalja a hajléktalanok segítésében.

Témánál vagyunk: a maga módján a kormányoldal is, a baloldali ellenzék is csak a tünettel, a látható hajléktalanság problémájával foglalkozna, és mind a kettő azt tartja az állam feladatának, ami nem az volna: a tüneti kezelést. Miközben az államnak mindenekelőtt az lenne a dolga, hogy az adók és járulékok csökkentésével, a piactorzító sumákságoknak és a kényszerű vállalkozói gyávaság sajátos magyar kultúrájának a felszámolásával, az oktatás modernizálásával segítse, hogy minél többen minél nagyobb jövedelemhez jussanak; meg például hogy ösztönzőkkel kiolvassza mélyhűtött állapotából a bérlakáspiacot.

A megmaradó hajléktalanság problémájának kezelése viszont nem a magyar állam, nem a józsefvárosi önkormányzat, de nem is az Európai Unió dolga lenne. Ha már kormányzatunk, benne a magukat kereszténydemokratáknak nevező figurákkal, meg a hűséges szavazóik olyan nagy keresztények, esetleg elolvashatnák a Centesimus annus enciklikát (48.):

Azzal, hogy az „atyáskodó állam” közvetlenül beavatkozik és megszünteti a társadalom felelősségét, az emberi erők elfecsérlését és az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet már inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint az ügyfelek szolgálatának gondja, s a költségek is óriásira duzzadnak. Nyilvánvalóan az ismeri jobban az igényeket és az tudja időben kielégíteni őket, aki közelebb áll hozzájuk és társa a szükséget szenvedőnek. Ehhez még hozzáfűzzük, hogy bizonyos igények nem csupán anyagi jellegű kielégítésre szorulnak, hanem mélyebbemberi megértésre és támogatásra is várnak. Gondoljunk a hontalanok helyzetére, a bevándorlókéra, de ugyanígy az elhagyatottakéra, az idősekére vagy a betegekére, és a sokféle élethelyzetre, melyben szükség van a segítségnyújtásra, mint a kábítószer-fogyasztók esetében; ezek a személyek csak azoktól kaphatnak hatékony segítséget, akik a szükséges ápoláson túl őszinte testvéri támogatást is nyújtanak nekik.

Ennek pontosan az ellenkezőjét teszik, ellentétben azzal a maroknyi, részben ateista civillel, metodistával és, mondjuk, Krisna-hívővel, aki nem feltétlenül az ő szavazójuk, de nem is feltételek nélkül a hivatalos ellenzéké.

Kiemelt kép: MTI/Kallós Bea, hvg.hu