A 2000 című folyóirat szeptemberi száma közli a klasszikus liberális gondolkodó alábbi, 1944-es esszéjét, Kétféle biztonság címmel. A fordítás a “The Road to Serfdom with The Intellectuals and Socialism” c. mű alapján készült (London, The Institute of Economic Affairs, 2005). Az alábbiakban – a folyóirat szíves engedélyével – részleteket közlünk az írásból:

 

Akárcsak a gyanús jelentésű “gazdasági szabadságot”, a gazdasági biztonságot is szeretik az igazi szabadság conditio sine qua nonjának beállítani – s talán több joggal, mint a másikat. Bizonyos értelemben ez igaz is, fontos is. Ritkán találunk független szellemet vagy erős jellemet azok között, akik nem biztosak benne, hogy önállóan is elboldogulnak.

Csakhogy biztonságból is kétféle létezik: egyfelől a minimális létfenntartás bizonyossága mindenki számára; másfelől egy adott életszínvonal, amelyet egy személy vagy csoport a többiekhez képest élvez.

Nincs rá ok, hogy a jómód olyan szintjére jutott társadalom, mint a miénk, ne garantálja az első típusú biztonságot a teljes népességnek (s ezzel még nem sodorja veszélybe az általános szabadságot), vagyis: az élelem, lakhatás és öltözék minimumát, ami még elegendő az egészség megőrzéséhez. És arra sincs ok, hogy az állam ne vegyen részt egyfajta általános társadalombiztosítási rendszer megszervezésében, s ezzel olyan, mindenkit fenyegető veszélyek ellen segítsen védekezni, amelyekkel csak igen kevesen képesek egymaguk szembeszállni.

A szabadságot a második féle biztonság megtervezése képes észrevétlenül aláásni. Az a terv, amely egyéneket vagy csoportokat akar megóvni jövedelmük csökkenésétől. (…)

Még sohasem használta ki könyörtelenebbül egyik osztály a másikat, mint ahogy a biztos lábon állók a termelők kevésbé szerencsés csoportját. Ezt a verseny “szabályozása” tette lehetővé. Kevés divatos jelszó okozott annyi bajt, mint egyes árak vagy bérek “stabilizálásának” eszménye, amely, bár biztos jövedelmet garantál keveseknek, annál labilisabbá teszi a társadalom nagyobbik részének helyzetét.

friedrich-hayek

Angliában és Amerikában néhány különleges kiváltság, amely elsősorban a verseny “szabályozásának”, illetve bizonyos árak és bérek “stabilizálásának” képében mutatkozik meg, egyre nagyobb szerepet kapott. Valahányszor egy csoport efféle biztonsági garanciákhoz jut, azzal a többiek helyzetének bizonytalan volta szükségképpen megnő. Ha néhány embernek garantáljuk a változó méretű torta meghatározott részét, a többieknek jutó maradék mérete arányosan jobban ingadozik majd, mint az egész tortáé. Ráadásul a versenyrendszer által nyújtott oly fontos biztonsági tényező – a lehetőségek hosszú és változatos sora – egyre csak zsugorodni fog. (…)

Nem tehetünk szemrehányást a fiataloknak, ha a biztos fizetéssel járó állás mellett döntenek egy vállalkozás kockázatai helyett, hiszen gyerekkoruk óta mást se hallanak, mint hogy egy ilyen állás magasabb rendű, önzetlenebb, semlegesebb elfoglaltság. A mai fiatal nemzedék olyan világban nőtt fel, amelyben az iskola és a sajtó is azt szajkózza, hogy a kereskedelmi vállalkozások szellemisége nem érdemel tiszteletet, a nyereségképzés erkölcstelen, és hogy száz ember alkalmazása az kizsákmányolás, ám száz embernek parancsolgatni már becsületes dolog.

Lehet, hogy az idősebbek szerint ez túlzás, de az egyetemi oktatók napi tapasztalata nem hagy kétséget afelől, hogy az eredményes antikapitalista propaganda miatt az értékek változása jóval előbbre tart az intézmények eddigi változásainál. Kérdés, hogy ha az új igényeket kielégítendő megváltoztatjuk az intézményeket, nem fogjuk-e akaratlanul is lerombolni azokat az értékeinket, melyeket még mindig többre tartunk.

Tulajdonképpen kétféle, egymással összeegyeztethetetlen társadalmi szerveződés közti alapvető konfliktusban kell döntenünk – gyakran címkézik őket kereskedelminek, illetve katonainak. Közös bennük, hogy a választás és a kockázat vagy az egyén felelőssége, vagy pedig az egyén meg van fosztva mindkettőtől. A hadseregben a munkát és a munka elvégzőjét egyaránt a hatalom jelöli ki, és ez az egyetlen olyan rendszer, amelyben az egyén teljes gazdasági biztonságban van. Ez a biztonság persze elválaszthatatlan a szabadságjogok megkurtításától és a katonaélet hierarchikus rendjétől – itt a laktanyák biztonságáról van szó. (..)

Ha nem akarjuk szétzúzni az egyén szabadságát, szabad utat kell nyitnunk a versenynek. Jusson hozzá mindenki az egyezményes és egyenlő létminimumhoz; ugyanakkor jelentsük ki azt is, hogy a társadalmi osztályok különleges biztonsági igényeit nem lehet figyelembe venni; s hogy semmilyen kifogással sem engedhető meg egyes csoportoknak, hogy az ágazatukba újonnan érkezőket kizárják a viszonylag jó megélhetésből, csak azért, hogy saját, kivételes életszínvonalukat fenntarthassák.

Nem vitás, hogy a súlyos nélkülözés elleni megfelelő biztonsági intézkedések meghozatala a politika egyik fő célja kell legyen. Viszont mi sem végzetesebb, mint a vezető értelmiségiek jelenlegi hóbortja, a biztonság egekbe dicsérése a szabadság rovására. Alapvető fontosságú újból megtanulnunk szembenézni a ténnyel: a szabadságnak ára van, és az egyénnek föl kell készülnie rá, hogy adott esetben súlyos anyagi áldozatot kell hoznia a megőrzéséért.

Vissza kell állítanunk azt a meggyőződést, amely az angolszász országok szabadságának az alapja, s melyet Benjamin Franklin egyének és országok számára egyaránt érvényesen fogalmazott meg: “Akik képesek volnának föladni alapvető szabadságukat egy kis átmeneti biztonságért, nem érdemelnek se szabadságot, se biztonságot.”