Vagy államszocializmus van, vagy kapitalizmus. Vagy a piac kikapcsolása, vagy piac. És a piacon nincsenek tartós csodák: az államilag mesterségesen felnövesztett, a nemzetgazdaság szánalmas egészétől elütő “nemzeti” cégek előbb-utóbb a helyükre kerülnek.

A Deloitte TOP 500 szerint a konszolidált árbevétel tekintetében a Mol-csoport Közép-Európa (az orosz határ és az egykori vasfüggöny közötti térség) második legnagyobb cége.  (A legnagyobb a lengyel PKN Orlen olajipari társaság, ennek szintén volt egy zengzetes politikai-korrupciós esete, mely nagyban hozzájárult a lengyel baloldal összeomlásához.) Ez a helyezés önmagában nemzeti büszkeségre adhatna okot, csak hát ellentétben van azzal a ténnyel, hogy Magyarország nem a térség második legnagyobb és messze nem a második legegészségesebb gazdasága.  A Mol nem egy virágzó vagy legalábbis szép reményű piacgazdaságban, hanem egy vergődő gazdaságban, állami akaratból, gazdaságon kívüli eszközökkel lett ekkora.

1991-től kezdve az egymást követő kormányzatok mind úgy látták, hogy jó, ha van egyetlen magyar (tulajdonú és/vagy irányítású) szénhidrogén-ipari vállalat. (Miközben még a PKN Orlen is az olajiparra korlátozta magát.)  Legalább ez a szektor maradjon magyar ellenőrzés alatt, ha más nem is. Minden széttagolás vagy konkurencia a nemzeti függetlenséget és a nemzetbiztonságot veszélyezteti. A nemzeti függetlenség ez esetben azt jelenti, hogy magunk döntjük el, kinek a kőolaj- és földgázszállításaitól akarunk függeni, a nemzetbiztonság pedig mindig is varázslás tárgya volt, de a Mol esetében egészen konkrét jelentést kapott.

A magyar ellenőrzés gyakorlatilag mindig is állami ellenőrzést jelentett. Akármennyit privatizáltak a Molból, az állami beleszólás és védelmezés mindig megmaradt, a kormányok úgy tekintettek a Molra, mint nemzeti, stratégiai cégre. És valóban, főleg miután a szénhidrogén-ipari csoport elválaszthatatlanul összefonódott a (szintén nem vállalkozói érdeméből) legnagyobb magyar bankkal, egyre inkább ráépült a magyar gazdaság kormányzatilag ellenőrizhető része. Legújabban a 25 százalékos részesedése ellenére csak 10 százalék szavazattal rendelkező kormány (azért ilyen kevés, hogy ne tudjon dirigálni), kifejezetten dirigál: “a Mol portfóliójának felülviszgálatára, adott esetben az INA-részvények eladásának előkészítésére kéri fel az olajtársaság menedzsmentjét.” (Képzeljük el, hogy az OTP-ben hasonló szavazati hányaddal bíró gazpromos Rahimkulov család intéz ilyen szívélyes kérést Csányi Sándorhoz.)

Legalább az UD Zrt.-ügy óta tudjuk továbbá, hogy a Mol-OTP-tengelynek részese a dolog természeténél fogva felbecsülhetetlen gazdasági és politikai erejű állambiztonsági brancs is, vagy  annak egy frakciója. (A brancssal kifürkészhetetlen kapcsolatban, de biztosan kapcsolatban lévő civil főrendőr, Pintér Sándor szerepe korábban is feltűnhetett.) Aszerint, hogy ez a csapat milyen viszonyban volt az aktuális kormánnyal, az állami részvétel olykor fölöttébb megerősödött.

A Mol tehát, miután egy vergődő gazdaságban mesterségesen óriásira növesztették, kilépett a globális második ligába. A Forbes Global 500-ba ugyan nem jutott be (2011-ben az 581. volt), de mivel nagyobb lett a magyarországi lehetőségeknél, nagypályások közé került, és szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy a hazai játékszabályok odakinn már nem érvényesek. Vagy terjeszkedik a régióban, vagy őt veszik ostrom alá. Nőnie kell, vagy elvész. Így jelent meg a Mol Horvátországban és Szlovákiában, és így került érdeküközésbe a legközelebbi globális konkurenssel, az OMV-val. Mely utóbbi be is jelentette igényét a Molra, majd miután a magyar állam és a Mol összezárt a támadásra, bosszúból eladta részvényeit a homályos hátterű Szurgutnyeftyegaznak.

Mindez nem jelenti, hogy a globális piacon a Mol ki tudott bújni a bőréből, és nem a magyar üzleti és politikai kultúra normái szerint, annak technikáival cselekedett volna (bár a horvátok sem jobbak). A horvát bíróság mindenesetre bűnösnek találta Ivo Sanader volt miniszterelnököt tízmillió euró megvesztegetési pénz elfogadásában. A pénzt az ítélet szerint a Mol adta. Sanader fellebbezése ugyan az ottani Legfelsőbb Bíróságon van, de a kérdés ezzel eldőlt. Az a magyar közélet hihetetlen provincializmusára jellemző, hogy a tavaly novemberi hír nem robbant. Mit nem robbant? El se hiszik, hogy ilyen hír létezik. Az, hogy Hernádi Zsoltot ezek után ne tudják kihallgatni a horvátok, az igazságtól függetlenül magyar “nemzeti érdek”. Az pedig. hogy ezek után a horvátok ki akarják hallgatni Hernádit, horvát “üzleti érdek”. Mi más lehetne?

Egyébként a provincializmusnak van egy viccesebb jele is. Azon a videófelvételen, amit a horvátok döntő bizonyítéknak tartanak, Sanader és Hernádi kettesben ülnek egy zágrábi étterem különtermében. Sanader látványosan kiveszi a mobiljából az aksit, mert tudja, hogy lehallgathatják, ad egy cédulát Hernádinak, Hernádi ráír valamit, koccintanak. Mármost sem az intelligens és simlis Sanader exminiszterelnöknek, sem Hernádinak, aki az UD-kapcsolat révén pontosan tudhatja, hogyan megy ez, nem jut eszébe, hogy ettől még nyugodtan lehallgathatnák őket, és be vannak kamerázva. (A horvátok se nagyon feszegették, hogy a felvételt ki juttatta el a sajtónak.)

Mindegy, a tanulság az, hogy vagy államszocializmus van, vagy kapitalizmus. Vagy a piac kikapcsolása, vagy piac. És a piacon nincsenek tartós csodák: az államilag mesterségesen felnövesztett, a nemzetgazdaság szánalmas egészétől rezervátumként különböző cégek előbb-utóbb a helyükre kerülnek.

A Hernádi és a Mol, pontosabban a Mol-OTP-állambiztonsági brancs kombó védelme különben tényleg nemzeti érdek. A magyar gazdaság, jelen sanyarú állapotában ugyanis annyira rá van épülve erre az alakzatra, hogy lármásan összeomlana, ha egy ilyen fontos elem ennyire meggyengül. Valószínű, hogy a nemzetközi körözés ellenére (aminek egyelőre nincs látható nyoma jav. itt látható az Interpol honlapján) Hernádit nem fogják kiadni, és folytatódik a jogászi trükközés. Agyának egyik felével az ember annak drukkol, hogy ne adják ki, maradjon minden a régiben, mert különben jaj nekünk. Agyának másik felével tudja, hogy nem lehet a dolgot a végsőkig elsumákolni, és így is, úgy is jaj nekünk.

És maga a sumákolás is romboló hatású. Egyetlen részlet: a Molnak jelenleg kb. 25%-a van közvetlen állami tulajdonban. Ebben olyan értékpapírok vannak, amelyeknek eladásából a magyar állam valamikor a jövőben nyugdíjt óhajt fizetni a magánnyugdíjpénztárak helyett, amelyektől az értékpapírokra fordított pénzt annak idején elvette. A magyar állam, mint emlékezetes, 2011 májusában 1,88 milliárd euróért vett meg kb. 22 millió részvényt a Szurgutnyeftyegaztól. Nemzeti érdekből. Az euró akkor 265 forintot ért, amikor ezt írom, 297-et. Ez 12 százalékos romlás. A részvényeket 22 400 forintos árfolyamon vették meg, jelen pillanatban 15 670 forint az árfolyam. Az annyi, mint mínusz 30 százalék. Ismeretesen 500 milliárd forintos tételről volt szó. A 84.50 euróért vett részvényeket ma 52.80 euróért tudnák eladni. Az annyi, mint. És ez vélhetően csak a kezdet. A Mol, ugye, “aranytartalék”. Szép kis aranytartalék.

Talán jobb lenne, ha Hernádit mégis kiadnák. Ha be tudja bizonyítani, hogy a bírósági ítélet téves, akkor személy szerint nem érheti bántódás. Mi meg hamarabb túljutnánk a mélyponton.