A munka nemesit? Phö! Nem, fiam. A munka puposit! – mondta nekem valamikor a nyolcvanas évek végén egy nyugdíj előtt álló tmk-lakatos, ahogy kell, rövid u-val és i-vel,  így jött ki a prozódia.

Fekete Gy. Attila, a Népszabadság bűnügyi újságírója interjút készített Pintér Sándor belügyminiszterrel, aki a helyi önkormányzatok és így a közmunkák felelőse is. Hogy miként lehet a kommunista diktatúra magas rangú rendőrtisztje másodszor is belügyminiszter egy névleg konzervatív kormányban, azt ne kérdezzük. Mindenesetre olyasvalaki, aki sokat tud, sőt, Tarjányi Péter véleménye szerint „az ország legjobban informált embere”. Hozzátehetjük, igen tehetséges, a piacgazdaság viszonyaiban járatos üzletember is, amit mi sem bizonyít jobban, hogy 1972-ben belügyminisztériumi sofőrként lépett be az államgépezetbe, és harminc év múlva, miután a vége felé országos főkapitány és belügyminiszter volt, a privát üzleti élet nélkülözhetetlen szereplőjeként lépett ki belőle.

Az interjúban fegyelmezetten elismétli ugyan mindazt, amit a kormány a munka nemesítő hatásáról tudni vél („nem vesznek el, nem züllenek el, hiszen napról napra értékteremtő munkát végezhetnek. A gyermekeik is látják, hogy a jövő, a megélhetés munkával biztosítható”). De mint a kormányfő hipnotikus hatásától megkímélt Magyarország-megfigyelő, tájékozott ember és üzleti tehetség, a főnöknél lényegesen pontosabban látja, miről van szó. Üdítő realizmus ez a sok kormányzati rizsa után:

A közfoglalkoztatás (…)  nem az elvégzetlen munkáról szól, hanem az emberről, akinek a munkaereje nem kell a piaci szférának. Kormányra kerülésünkkor közel 600 ezer álláskeresőt tartottunk nyilván. Többségüknek semmiféle képzettsége nem volt, így esélyük sem volt elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Jellemzően segélyekből tartották fenn magukat. Ennek a rétegnek kínáltunk munkalehetőséget a közfoglalkoztatás keretében. (…)  Közfoglalkoztatásban kizárólag olyan embereket alkalmazunk, akiknek a munkaerőpiacon még minimálbért fizető munkára sincs esélyük.

Bizony, benne van az a populáris ideológia is, hogy „ha én itt gürcölök, hogy jönnek ezek ahhoz, hogy segélyen éljenek?”, de amit az ideológia hívei meg az őket kihasználó kormányzati emberek sohasem gondolnak meg, azt Pintér itt világosan kimondja: hogy Magyarországon óriási az a tömeg, amelyik nem egyszerűen munkanélküli, de nincs is olyan képessége, amit értékesíthetne a munkaerő-piacon. A hatszázezer regisztrált munkanélküli többségéhez nyugodtan hozzászámolhatjuk azokat, akik eleve nem is keresnek (már, még vagy soha) állást.

Ez egy hungarikum, éspedig főleg az 1974-től máig tartó időszakban alakult ki, azon belül is leginkább a mai állapotokat közvetlenül megalapozó 1980-as, 90-es  években. Ekkor rendeltek alá a legkülönbözőbb kormányok minden mást annak, hogy rémületes eladósodás mellett, stagnáló vagy enyhén lecsúszó gazdaságban a felső kétharmad kissé még növelhesse is a jólétét (a legnagyobb fogyasztói fellendülésre például a világútlevél fiatal korában, 1988-89-ben került sor, amikor a reálbérek hivatalosan zuhantak), a posztszocialista gazdasági zsugorodás korában pedig megtarthassa (lásd a Bokros-csomag ellenzéki, egyebek közt fideszes és szocialista fogadtatását).

A jövő nemzedékeken kívül (eladósodás) ezt valós időben is meg kellett fizetnie valakinek. Amit a felső kétharmad (aztán inkább egyharmad, lassan már csak egytized) megkapott, azt valaki mástól elvették. Nem, nem úgy, hogy kicsi volt a segély. Hanem abban a formában, hogy az állam nem költött olyan oktatásra, ami lehetővé tette volna, hogy később tudjanak mit értékesíteni a munkapiacon.

Nem csupán cigánykérdésről van itt szó. Azt viszonylag kevesen tudják, hogy a szocialista iparosítás nagyja nem a Rákosi-években, hanem Kádár első egy-két évtizedében történt, a mezőgazdaság fellendülésével (azaz munkaerő-szükségletének csökkenésével) párhuzamosan. Ekkor vettek föl óriási tömegben a vállalatok szakképzettség nélküli és félanalfabéta embereket pontosan azzal a jelszóval, hogy a munka önmagában is értéket teremt, tehát jobb, ha napi nyolc órából kettőben-négyben – amikor épp van feladat – udvart söpörnek vagy zsákot talicskáznak, hozzájárulván eladhatatlan áruk termeléséhez, mint ha otthon ülnek dologtalanul, mert az bűn.

Mire ennek a tömegnek a gyermekei kikerültek az általános iskolából, följebb jutásra már semmi esélyük nem volt, és mire az ő gyerekeik kikerültek volna, az említett vállalatok már nem voltak sehol.

Hogy nem pusztán a munkanéküliségról van szó, hanem sokkal rosszabb szerkezeti bajról, azt mutatja a lengyel példa. Ott a magyarnál jóval nagyobb volt a munkanélküliek aránya 1989 után. Csak nem alakult ki olyan reménytelen underclass, osztályok alatti osztály, mint nálunk. Egyrészt mert a kis termelékenységű mezőgazdaság nem engedte el a munkaerőt szakképzetlen ipari munkásnak. Másrészt nincs a magyarországihoz hasonló létszámú cigányság, amelynek hagyományos megélhetési módja használhatatlan volt a tervgazdaságban, ott viszont nem kapott olyan tudást, amit piacgazdaságban használhatna. Harmadrészt nem volt olyan széles középréteg, aminek a fogyasztási színvonalát a kormányzatok fenn akarták vagy tudták volna tartani, és így nem képződhetett olyan alsó réteg sem, amelyet a „normatív” mértéknél jobban megfosztottak volna a munkapiaci érvényesülés kulturális és fizikai lehetőségétől. Magyarul mindenki szegény volt, de a munkanélküliek többsége munkaképes, és értett is valamihez. Negyedrészt már a Jaruzelski-érában megjelent a nyugati munkavállalás mint kiút.

A magyar helyzet más. A megoldása pontosan kiolvasható Pintér nyilatkozatából, ha munkahipotézisként elfelejtjük a „munka nemesít” hamis dogmáját, és nem azt feltételezzük, hogy ezek az emberek azért nem dolgoznak, mert lusták, és azért lusták, valamint önbecsüléstől mentesek, mert nem dolgoznak. Hanem tudomásul vesszük, hogy azért nem dolgoznak, mert „semmiféle képzettségük nincs”, és „nem kell a munkaerejük a piaci szférában.”

Ezen pedig nem az segít, ha a nem piaci, azaz  állami szféra igényességét leszállítjuk a nullára, és pénzt költünk olyan emberek dolgoztatására, akiknek a munkaereje a piacon nullát ér (más értékmérő pedig nincs), hanem hogy a piacon értékesíthető munkaerejük értékét megnöveljük. És a gyermekeik nem azért fognak dolgozni, mert „látják, hogy a megélhetés (nulla piaci értékű) munkával is biztosítható” (most ne ragozzuk, hogy fenét), hanem mert a munkaerejük a piacon ér valamit.

Magyarán ahelyett, hogy a nyomor és a haszontalanság újratermelését az adófizetők pénzéből támogatnák és ösztönöznék (miáltal a nyomor és a haszontalanság terjedni fog), ezt a pénzt és nyilván még sokkal többet a segélyezés régi rendszerének megtartása mellett az alsó rétegek oktatására kellene fordítani. (Az övékre is, persze.) Ennek most pontosan az ellenkezője történik a tankötelezettség felső korhatárának leszállításával, a közismereti tárgyak kiiktatásával és egyáltalán, az alapfokú oktatás hoffmannista tönkretételével. (Ha a gyerek a közismereti alapokat – matek, olvasás, szövegértelmezés, számítástechnika, a modern mindennapok elemi kultúrája – nem sajátítja el, a szakképzése reménytelen. Hittantól és testneveléstől nem fogja elsajátítani.)

Jó, nem vagyok maximalista, Magyarországon semmi esélye a közoktatás, ezen belül a hátrányos helyzetűek oktatása privatizálásának, a Milton Friedman által javasolt voucher-rendszer bevezetésének. (Az állam ingyenes állami oktatás helyett „oktatási csekkeket” ad a szülőknek.) Nem gondolom azt sem, hogy az egyházak vagy polgári alapítványok ezt tömegesen meg tudnák oldani. De ha az oktatás állami marad, akkor másból, mint adókból nem lehet sokkal többet költeni rá a mostaninál. Akkor pedig más dolgokra sokkal kevesebbet lehet költeni. A középosztálynak alanyi jogot járó transzferek egy részét meg kell szüntetni, vagy egyes ellátásokat privatizálni kell, ami ugyanaz.

Az uralkodó ideológia 1995, sőt 1990 óta folyamatosan az, hogy ha a középosztály nem kap alanyi jogon családi pótlékot, ingyen fogtömést, gyermekek utáni adókedvezményt, rezsicsökkentést stb. stb. , akkor nem tudja fenntartani a középosztályhoz méltó életformáját (ami mellesleg nem a piacgazdaság, hanem a Kádár-kori monstre hazugság terméke). Majd döbbenten észlelik, hogy a középhez méltó életforma lehetősége alulról egyre jobban felmorzsolódik, lassan, de biztosan tör előre a nyomor. Mondjuk: valaha rendezett, kockaházas falvak lakhatatlanná válnak. A közmunka ezt az előretörést erkölcsneveléssel akarja feltartóztatni, tudatosan negligálva a piacgazdaság létezését.

Hát így reménytelen.