Daron Acemoglu, az intézmények politikai gazdaságtanának egyik legjelentősebb alakja(és potenciális jövőbeli Nobel-díjas) James Robinsonnal közösen írt 2011-es könyve, a Why Nations Fail immár magyarul is elérhető. A könyv, amely a szerzőpáros több évtizedes közös tudományos munkásságának közérthető összefoglalásaként értelmezhető, arra a régóta kutatott kérdésre ajánl új válaszokat, hogy miért gazdagok egyes országok, mások pedig miért szegények. A szerzők a kulcsot a politikai intézményekben vélik felfedezni.

Mindjárt a könyv elején egy szemléletes összehasonlítással élnek egy Nogales nevű kisváros képében, amelynek egyik része az Egyesült Államokhoz, másik része pedig Mexikóhoz tartozik. A város lakossága voltaképpen azonos etnikai eredetében, kultúrájában és földrajzi elhelyezkedésében, mégis nagyon különböző fejlettségi szinten vannak. Miért van ez? Egyetlen hihető magyarázat létezik a szerzők szerint, mégpedig azon intézmények különbözősége, amelyek alatt az ott lakók élnek.

boritoA szerzőpáros az intézményeket kétszer két kategóriába sorolja: gazdasági és politikai intézményekre, az intézmények minőségét tekintve pedig inkluzív (befogadó) illetve kizsákmányoló (“extractive”) intézményekre. Az inkluzív gazdasági intézmények közé tartozik például a tulajdonjogok és a szerződések védelme, valamint a tehetségek kibontakozásának nagyobb esélye minden társadalmi csoport esetében. Az inkluzív politikai intézmények jórészt az alkotmányos demokrácia intézményeit jelentik, úgy mint a joguralom, a szabad választások, az általános választójog, a fékek és ellensúlyok. Acemogluék fő tézise, amelyet a könyvben számos példán keresztül világítanak meg, az, hogy a politikai és gazdasági inkluzivitás, illetve a kizsákmányoló jelleg egymást erősítő jelenségek, melyek egy országot ördögi vagy “angyali” körökbe vihetik.

A szerzőpáros a politikai intézményektől a gazdasági intézmények felé való okozati kapcsolatot állítja a középpontba azt állítva, hogy hosszú távon az alkotmányos demokrácia körülményei között lehetséges a gazdasági prosperitás. Ezzel ellentmondanak annak a manapság népszerű tézisnek, miszerint az autoriter politikai rendszerrel párosuló “kínai modell” sikeres alternatívája lehet a liberális piacgazdaságnak.

És hogy miért nem bízhatjuk rá a gazdasági növekedést autokratákra? Acemoglu és Robinson szerint azért nem, mert az autokrata nem a nemzet, hanem a saját önérdekét követve kormányoz, és a kettő nagyon sokszor nagyon távol van egymástól.

A politikai vezetőknek képletesen szólva gyakran megéri csökkenteni az ország gazdasági tortáját, ha a kisebb tortából viszont nagyobb szelet jut nekik, illetve kedvezményezetti körüknek. Az egyik legszemléletesebb példa a könyvben éppen Magyarországhoz (is) kapcsolódik. Amikor I. Ferenc császár elé vasútépítési terveket terjesztettek, a császár azzal söpörte le őket az asztalról, hogy a közlekedés fejlődése könnyen lázadáshoz vezethet, mivel megkönnyíti az emberek szervezkedését. Az autokrata hatalmát tehát gyakran veszélyezteti a gazdasági fejlődés, emiatt az elnyomó politikai rendszer mellett többnyire megéri fenntartaniuk a gazdaságban is a növekedést gátló korlátokat.

A fenti tézisekből pesszimista következtetéseket lehet levonni az állami gazdaságfejlesztésre nézve is. A kormányoknak a gazdaságfejlesztési irány, a “húzóágazatok” kiválasztása során megéri politikai illetve pénzügyi támogatásért cserébe bizonyos érdekcsoportokat előnyben részesíteni, ami aztán a produktív tevékenység helyett a járadékvadászatot ösztönzi.

Acemoglu és Robinson arra is magyarázatot adnak, miért lehetséges az, hogy a politikai intézmények akár sok évszázadra előre befolyásolhatják egy ország sorsát. A magyarázat lényege abban áll, amit a szerzők “az oligarchia vastörvénye” néven írnak le. Ennek lényege az, hogy az önkényuralom megdöntésére törők idővel várhatóan maguk is autokratákká válnak, mivel hatalomra kerülvén készen kapnak egy olyan intézményrendszert, ami az önkényuralom technológiáját hordozza magában, és nyilvánvalóan ösztönözve vannak arra, hogy ezt használják is. A forradalmak emiatt aztán gyakran újabb diktatúrákba torkollanak, nagyon megnehezítve a valódi változást. A múlt terheitől tehát nehéz megszabadulni, ezen a ponton különösen hitelesen szólhat a könyv a magyar olvasóhoz.

Összességében a könyv nagyon jó áttekintést ad a két szerző által eddig felhalmozott kutatási eredményekről, rengeteg történelmi példával, anekdotával szemléltetve és színesítve a nagy történetet. A könyv legkomolyabb potenciális hibája viszont talán épp az, ami a fő erénye, hogy egy nagy átfogó elméletre alapozott történetet kíván elmesélni, és így számos szempontra a szükségesnél kevesebb hangsúlyt fektet.

Ami számomra a legszembetűnőbb hiányosságnak mondható, az a demokratikus kudarcok tárgyalásának tulajdonképpen teljes hiánya, és ehhez kapcsolódóan az ezzel foglalkozó Public Choice irodalom figyelmen kívül hagyása. A szerzők dicsérni jöttek a demokráciát, nem temetni, ezt jól is teszik, ugyanakkor a demokrácia is magában rejti a politikai és gazdasági intézmények inkluzivitására leselkedő veszélyeket (gondolok itt a többség zsarnokságára vagy az érdekcsoport-politikának nagy teret engedő racionális szavazói tájékozatlanságra). A könyv ezzel együtt is kitűnő, és a jelen magyar olvasóközönség számára különösen tanulságos.