Ha a józan ész tradicionális felfogása szerint értelmezzük Orbánnak azt a kijelentését, hogy Magyarországnak a következő 15-20 évben nem az európai államokkal kell állnia a versenyt, hanem az európaiaknál jóval versenyképesebbnek bizonyuló feltörekvőkkel, Brazíliától Kínáig, totális hülyeségnek tarthatjuk.

Kezdve azon, hogy fogalma sincs a „versenyképesség” szó jelentéséről.

A világ tíz legversenyképesebb országa közül (a link hosszú pdf!) öt európai, az első helyezett Svájc, a többiek északnyugat-európaiak (Finnország, Svédország, Hollandia, Nagy-Britannia). A versenyképesség egy állapot, helyzet, és nem a GDP-növekedés százalékos ütemét jelenti. És hát a legfejlettebb országok nem fognak alulmaradni a piacon, mert igazából ők a piac.

Aztán meg senki se beszélt arról, hogy  „versenyezni” kellene a nyugat-európai országokkal, hanem csak arról (valamikor régen), hogy fel kellene zárkózni hozzájuk. Hát ezt fújhatjuk.

Azonkívül az Orbán által irigyelt „feltörekvőkkel” sem álljuk a versenyt, egyrészt pusztán a méretkülönbségnél, a belső piac kicsiségénél, a honi tőke gyengeségénél fogva, másrészt mert ami az intézményrendszert, valamint az  „üzleti kifinomultsággal és innovációval összefüggő tényezőket” illeti, nem hogy Kína és Brazília, de India és Srí Lanka is rég megelőzött, a balti államokról nem beszélve. Az intézményrendszer ott jó, ahol az állam nem korrupt, nem nehézkes, átlátható, tiszteletben tartja a tulajdont stb. (a tulajdonjog védelme rangsorában Magyarország a 103. helyet foglalja el, Libériánál rosszabb, de Burkina Fasónál jobb).

Az innovációhoz való viszonyt nem kell magyarázni, illetve annyiban, hogy a fejlettség mércéje az, hogy a gazdaság motorja mennyiben az innováció. Az üzleti kifinomultságról pedig hadd idézzem Ansinn kollégát: „Itt olyan tényezőket vizsgálnak, mint a helyi beszállítók mennyisége és minősége, a klaszterek fejlettsége, az értékláncok szélessége, a nemzetközi áruszállítások hazai felügyelete, a hatalom megosztására való készség, a termelési folyamat kifinomultsága.(…) Így már talán érthető is: a mi vállalkozói világunk számos szereplője még a nullaösszegű játszmákat játszik, azaz csak más rovására képes hasznot elképzelni.”

Kína vagy Brazília nem versenyezni akarnak nem tudom, kivel, hanem felzárkózni a világ fejlett részéhez, amire nekünk ilyen kormányzati filozófiával és népi ösztönökkel fikarcnyi reményünk sincs. Orbán szeme előtt talán az lebeg, hogy ha majd Kína vagy Brazília tényleg felzárkóznak, vagy már addig is, méretüknek megfelelő politikai befolyásuk lesz, azaz globális erő tekintetében „versenyeznek” a hagyományos nagyhatalmakkal, de erre, pont a méretünk miatt, megint csak nincs fikarcnyi esélyünk se.

Figyeljünk a mutatványra: Orbán előbb a célok közül tünteti el a felzárkózást, majd a szereplők közül   a tényleges versenytársakat, a mi saját régiónk feltörekvő piacait (lásd Közép-Európáról való leszakadásunkat). Illetve nem is mutatvány ez. Hanem azon tételünk értelmében, hogy Orbán nem hazudik, csak nincs viszonyban a valósággal, itt az történik, hogy az egyik pillanatban egy olyan alternatív univerzumban él, ahol valamilyen meghatározatlan piacon hol a fejlett nyugat-európai országokkal, hol a BRIC-országokkal tudnánk versenyezni, majd egy olyan univerzumban, ahol a kelet-közép-európai régió nincs.

Egy harmadik látomásban ez a régió létezik ugyan, és versengés is van, de ezt máris negnyertük, mert egy sztómatasakot forgalmazó dán cég ide helyezte ki a gyártást. Namost a sztómatasak (nem kívánom senkinek, hogy az életben lásson ilyet)  az a tipikus, akacsony hozzáadott lértékű termék, ami ugyanúgy készült 1963-ban, mint fog készülni 2023-ban, semmiféle piacformáló csúcstechnológia nincs benne, és ha a dánok a „munkaerő” miatt választották Magyarországot, az csak annyit jelent, hogy a munkaerő olcsósága miatt választották. Ez volt a legkisebb szállítási költséggel elérhető olcsó munkaerejű hely, ahol még kormánytámogatást is adnak. Ha Magyarország egy kicsivel fejlettebb lenne, akkor nem minket választottak volna. Ebből nem lesz se felzárkózás, se verseny.

Ezen a helyzeten még az autóipar sem segít. Amikor Szlovákiában beindultak a nagy autógyárak, 8–10 százalékos volt a GDP-növekedés. Nálunk 0,5 százalékos GDP-növekedésnél Orbán bejelenti a győzelmet, de a GDP amúgy is a Közgép vezérelte építőipar (az uniós adófizetők jóvoltából) és, ha szerencsénk (?) van, a jó termés miatt fog nőni (a Jóisten kegyéből) a ramaty bázishoz képest Az ipar Mercedesestül is zsugorodik, jelenleg 6 százalékkal van a 2006-os szint alatt, meg lehet nézni a KSH oldalán, főhelyen.

A miniszterelnöknek az a kijelentése viszont, hogy „nem welfare, hanem workfare societyt” építünk Magyarországon, azaz nem jóléti, hanem munkaléti társadalmat (jó magyar szóval munkaalapút), rávilágít arra, hogy Orbán mégiscsak a magyar valóság egy kikerülhetetlen sajátosságára reagál más valóságelemek teljes negligálásával.  Hogy mire?

A magyarul sajnos nem elég jól érvényesülő szójáték arra céloz, hogy miniszterelnökünk elképzelése szerint Brazília vagy Kína azért versenyképesek vagy micsodák, mert az emberek marha sokat dolgoznak viszonylag kevés pénzért és főleg kevés munkabéren kívüli juttatásért. Ezt eleve abszurd dolog emlegetni a kétmillió öregségi nyugdíjas választópolgár országában, de vegyük tudomásul, hogy ilyenkor miniszterelnökünk abban az univerzumban él, ahol ezek a szavazatok nem érdeklik.

Az már inkább szándékos ismerethiányból fakad, hogy a versenyképesség vagy micsoda itt csakis a sok és olcsó munka eredménye, és a látomásból hiányzik az a tény, hogy a sok és olcsó munkát nem végezhetnék sok tőke és technológia nélkül. Amiknek a távoltartására kormányunk minden tőle telhetőt megtesz, ha nem számítjuk azt a törekvését, hogy az ízlésének megfelelő (ipari, „termelő”) cégek némelyikével személyesen jóban legyen („stratégiai megállapodások”).

Ne minősítsük annak a miniszterelnöknek a politikusi és erkölcsi minőségét, aki az általa kormányzott OECD-tagországot, amely az idén a (relatíve) magas jövedelműek közül lecsúszott a közepes jövedelműek közé, egyszer csak fejlődő országnak nyilvánítja.

De az, hogy (és az, ahogyan) Orbán a nagyrészt saját kormányzása által előidézett magyar valóságra reagál, függetlenül attól, hogy tudatosan teszi-e vagy sem, a következőkből vezethető le:

Elképzelésével megint csak ellentétben Brazília vagy Kína gyors GDP-növekedése nem az adott állam vagy nemzet absztrakt erejének vagy nemzetközi hatalmának a növekedésében ölt testet (utóbbihoz elég a katonai fejlesztés, mint azt a Szovjetunió példáján volt szerencsénk tapasztalni), hanem az ország jólétének a növekedésében. A jólét pedig nem úgy növekszik, hogy egy maroknyi kiválasztottnak („nemzeti tőke”, valamint kormány és környéke) sokkal jobb, alattuk pedig mindenkinek egyenletesen egy kicsit jobb, de ahhoz marha sokat kötelesek dolgozni; hanem úgy, hogy  létszámban nő és anyagilag erősödik a középosztály. (A szegényeket ugyanis a középosztály adóiból lehet szolidaritási alapon jobb helyzetbe hozni annál, amit munkájukkal elérnek, a munkanélküliekről nem beszélve.)

Ez történik Brazíliában és Kínában is. Mindkét országban rohamos ütemben nő és gyarapszik a középosztály, a magyarnál még mindig jóval kisebb egy főre jutó GDP mellett (vásárlóerő-paritáson Kína: 9300, Brazília 12 100, Magyarország: 20 000 dollár). Vagyis náluk gyorsan növekszik az az elsőrendűen városi réteg, amely az elemi szükségletein felül képes fogyasztani, és amelynek a jövedelme – többségében – a piacgazdaságból származik, akár tulajdonosként, akár alkalmazottként. Hogy ennek milyen politikai következményei lesznek, mire, mondjuk, elérik az átlagos jólét mai magyar szintjét, arról hadd ne jósolgassak. Orbán Viktor azzal, hogy ezt a tényt nem hajlandó érzékelni, és a fejlődésből a sok, keményen dolgozó, nem-jólétben-élő embert látja, arra a valóságos tényre reagál, hogy Magyarországon viszont megállíthatatlanul morzsolódik le és szegényedik el a középosztály.

Orbánék elgondolása szerint a kivételezett elit alatti szinten az elemi szükségleteket meghaladó fogyasztást a piacgazdaságból így vagy úgy kiszívott pénzből lehet finanszírozni (manyup-államosítás, végtörlesztés, világrekord áfa, szektorális adók, piactól független szja-kedvezmények, rezsicsökkentés), de hát értelem szerint egyre kevésbé és egyre kevesebbeknek lehet. Mert ha egy piacgazdaságot módszeresen sorvasztanak, abból egyre kevesebb pénz nyerhető ki. A középosztály tehát két okból is zsugorodik: egyfelől mert az önálló piaci cselekvésének a lehetőségeit zsugorítják, másfelől mert ezért egyre kevésbé lehet a jórészt saját magától elvett pénzzel kompenzálni. Hogy ennek milyen politikai következményei vannak, azt már most látni.

Magyarország tehát afelé tart, ahonnan Kína és és Brazília elindult: az államszocializmus, illetve a rabszolgatartó ültetvényes gazdálkodásból kinőtt, meglehetősen „vad” brazil kapitalizmus felé. (Nem, kedves balosok és kedves fideszisták,  nem ezt akarják a libertáriusok, vagy az önök nyelvén „neoliberálisok”, de a sima liberális konzervatívok sem.) Vagy másképpen: egyesíti Marx vízióját, amelyben egyre több proletár áll szemben maroknyi tőkéssel (e vízióban a középosztály csak zavaró tényező) és a megvalósult államszocializmust, ahol a jólétet elsősorban a politikai hatalomhoz való közelség határozta meg.

Orbán a munkaléti társadalommal annyit akar mondani, hogy ez jó: a szegények örüljenek, hogy lyuk van, és az állam kegyéből dolgozhatnak; azok a balszerencsés középosztálybeliek, akiket az állam már nem bír fogyasztásilag víz felett tartani, béküljenek meg azzal, hogy ők immár proletárok.

A szavazatok problémáját pedig majd megoldja a választási rendszer.