Az energiaszolgáltató vállalatok rendszerint nyereséget termelnek, melynek csak egy részét forgatják vissza működésükbe, a másik részét osztalékként kifizetik. Az átlag magyarországi fogyasztó rosszabbul él, mint egy átlag nagyrészvényes az energetikai szektorban. Az államnak megvan a lehetősége az energiatermelés és -elosztás szabályozására.

Ha a következményeket nem akarjuk vagy nem tudjuk számításba venni, könnyen levezethető az eddigiekből, hogy miért is kellene megtiltani a profittermelést, vagy akár előírni, hogy a gazdálkodás eredményét kötelező legyen teljes egészében visszaforgatni a működésbe, és ily módon “nonprofittá” tenni az energiatermelést, pontosabban megtiltani az osztalékfizetést. Jó esetben azonban figyelembe vesszük a következményeket, különösen a hosszútávú következményeket, mielőtt valamiről döntenénk.

Az energiapiac szabályozásánál a következmény a szereplők (a fogyasztók és különösen a szolgáltatók) várható reakcióját jelenti. Ha a cél az, hogy azonos árért rosszabb minőségű szolgáltatást kaphassunk (vagy hogy a következő generációkkal fizettessük meg az ideiglenes árcsökkenés árát), akkor tökéletes megoldás az energiakereskedelem nonprofittá tétele.

Ha egy bizonyos iparágban tilos az osztalékfizetés, fontos feltenni a kérdést, hogy ki és hogyan fogja kielégíteni a keresletet. Erre több lehetőséget képzelhetünk el.

Na vajon ki fizeti meg a "nonprofit" módon történő rezsicsökkentés árát? (Fotó: hvg.hu)

Na vajon ki fizeti meg a “nonprofit” módon történő rezsicsökkentés árát? (Fotó: hvg.hu)

 

Az egyik az, hogy egy szervezet önkéntesen, nonprofit módon látja majd el a szolgáltatást, és puszta jószándékból fektet be a tőkeigényes iparágba. Puszta jószándékból elsősorban rászorulókat szoktak segíteni, vagy valamilyen nemes cél mellett állnak ki. A mindenkinek nonprofit módon történő energiaszolgáltatás nem valószínű, hogy ebbe a kategóriába esne. Továbbá, ha lennének is ilyen vállalkozók, akkor jó eséllyel az energiaelosztás és -kereskedelem privatizálásakor az ő kezükbe jutott volna már eddig is a koncesszió, de minimum pályázóként jelentek volna meg a privatizáláskor.

A másik lehetőség, hogy olyan vállalkozó végzi az energiaszolgáltatást, aki ezt a kormánynak tett szívességként értelmezi, és ennek megfelelően cserébe valamilyen szívességet vár el a kormánytól. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy később jövedelmező megbízásokat fog kapni, természetesen a verseny kizárásával, de minimum korlátozásával. Építhet például vasutat, autópályát, térköves tereket túlárazva, gyenge minőségben, és más ismert következményekkel. E lehetőség árát természetesen lényegében szintén a fogyasztók fizetnék meg. Ez a gyakorlatban dupla árat jelentene, hiszen a verseny színlelésének bürokráciáját is adófizetői pénzekből (például az rezsire rakódó világrekorder magas, 27%-os áfából) kell finanszírozni.

További lehetőség, hogy semmilyen vállalkozó nem akadna ilyen feltételek mellett az energiakereskedelemre, így nyilván az állam venné át ezt a szerepet (is). Ennek működése valószínűleg hasonló lenne a jelenlegi állami monopóliumokhoz, például az egészségügyhöz: gyenge minőséghez, rossz szervezettséghez, és ezzel egyidejűleg adófizetői pénzek pazarlásához vezetne. Ami az árat illeti, az a rossz szervezettség és a nem hatékony működés miatt csak akkor lehetne alacsony, ha a ‘89 előtti évekhez hasonlóan az államadósság növelésével történne, hogy a mai szavazatvásárlás árát a következő generációk fizethessék meg.

A példákból jól lászik, miért járna szörnyű következményekkel a fogyasztókra nézve az energiakereskedelem “nonprofittá” tétele. Van azonban olyan megoldás, ami előnyös lenne a fogyasztóknak: az adóterhek drasztikus csökkentése. Jelenleg ugyanis az energiaárak kb. fele adó. Így az energiaárak jelentősen csökkennének, és egy a minőséget és az ellátás biztonságát nem veszélyeztető, fenntartható energiaelosztó rendszer jöhetne létre, melynek a fogyasztók lennének a haszonélvezői.