Sokat vizsgáltuk már ezen a blogon az oktatás különféle szintjeit, és elmélkedtünk arról, hogy ki miért mennyit is fizessen, és közben fel-felvetettük azt is, hogy azért, amit ma kap egy diák a magyar oktatási rendszertől, érdemes-e bármennyit is fizetni. Ma jutottam el arra, hogy nyíltan azt mondom: nem. Sőt, a magyar oktatási rendszer ingyen sem éri meg, meneküljön mindenki. Amerre csak lát.

Hoffmann Rózsának és Klinghammer Istvánnak ugyanis valószínűleg soha nem lesz alternatívája, legfeljebb a Liberális Hoffmann Rózsa és a Liberális Klinghammer István, ami persze a felszínen kellemesebb lesz, nem a 70-es, 80-as évek ideológiája fog harsogni mindenhonnan, meg pár hasonló könnyebbség lesz, de az iskoláink, egyetemeink nem lesznek jobbak egy hangyafasznyival sem.

Miből lehet erre a következtetésre jutni? Nos. Az egyetem egy olyan intézmény, ahol a hallgató akkor tud érdemben friss, naprakész tudást szerezni, ha az oktatók követik a világ élvonalának eseményeit, és kutatókként maguk is megpróbálnak bekapcsolódni ebbe a vérkeringésbe. A magyar egyetemeken ez viszont tökéletesen hiányzik, aminek a legfontosabb bizonyítéka, hogy a magyar egyetemi oktatói kar szakmai publikációs tevékenysége a béka segge alatt van, a legtöbben még a látszatra sem ügyelnek, aki meg igen, az is kamucikkekkel turbózza fel a publikációs listáját. Így tehát az oktatás sem túl jó, hiszen a tudás-alapú rendszerekre is igaz az alapszabály: garbage in, garbage out.

És szó sincs arról, hogy a világban ettől az elvárástól kezdenének eltekinteni, sőt. Már (értsd: évtizedek óta, csak errefele nem tudunk róla) olyan szakmákban is követelmény az elméleti képzettség melletti aktív kutatói tevékenység, ahol eddig nem is gondoltuk volna – például tud-e egy karmester az eredeti előadásmódhoz közelítően reneszánsz, barokk és klasszikus műveket vezényelni, ha nem végez aktív zenetörténeti, filológiai kutatást hozzá? Aligha. A legérdekesebb zenészek mind kutatók, elméletírók is egyben, Andrew Parrott-tól Charles Rosenig.

Természetesen lehet kivétel, lehetséges, hogy egy olyan egyetem, ahol az oktatók tisztában vannak a tudományos munka és a tudományos eredmény fogalmával, felvesz olyan oktatót, aki hivatalos publikációkban nem, de életművével valóban bizonyított. Karonként, esetleg nagyobb tanszékenként egy ilyet Magyarországon is el lehetne képzelni, időnként találkozni is lehet velük. Ugyanakkor a magyar egyetemeken ez nem kivétel, hanem szabály: az oktató lényegében nulla tudományos outputtal éldegél a rendszerben, és azzal vígasztalja magát, hogy azért az ő oktatói tevékenysége és egyéb életműve mentesíti a publikálási követelmények alól. De nem.

Összességében a magyar egyetemeken elfogadható publikációs rekord nélkül tengődő oktatók döntő (kétharmadosnál jóval nagyobb) többsége tényleg nem jó semmire sem.

Ez nem változna akkor sem, ha az oktatásért holnaptól a Liberális Hoffmann Rózsa és a Liberális Klinghammer István felelne. Miért? Azért, kezicsókolom, mert a valódi Hoffmann Rózsa és Klinghammer István egyik legkomolyabb, és nagyon sokszor helytálló észrevételeket megfogalmazó kritikusa, Kálmán C. György épp a hvg.hu-n találta azt írni Vidnyánszky rektorhelyettesi kinevezése kapcsán, de nem kizárólag a művészeti oktatásra értve, hogy

Vannak remek (tudományos papírok nélküli, vagy nagynehezen – és értelmetlenül – összekapart papírokkal rendelkező) oktatók, akik a hallgatók és kollégáik kedvencei; de ők valóban az egyetemhez és az ott végzett munkához kötik az életüket, szívesen és sokat tanítanak, bármikor elérhetők, és senkit nem érdekel, hogy hány tudományos publikációjuk van.

Hát azért mondom, hogy meneküljön mindenki, amerre lát, mert a magyar felsőoktatás kóklerjeit mindig mindenki meg fogja védeni. Ennyi erővel meg lehetett volna hagyni Schmitt Pál doktoriját is.