A chilei katonai puccs negyvenedik évfordulóján újból előkerült a junta rendkívüli brutalitásának és a „neoliberális” gazdaságpolitikának az együtt létezése mint döntő érv a „neoliberalizmus” ellen. Az idézőjelet egyrészt az indokolja, hogy a neoliberalizmust éppen a chilei fejlemények nyomán forgatták ki baloldali-államhívő ellenfelei az eredeti jelentéséből. Sokáig ugyanis  ártalmatlan gazdaságelméleti és tudománytörténeti szakszó volt. Európában nagyjából a szociális piacgazdaság eredeti, Röpke-, Müller-Armack és Erhard-féle változatát jelölte, ami nagyon különbözött a szociáldemokrata jóléti államtól.

Szitokszóvá a hetvenes évek második felében vált, egyszersmind akkor kezdett egy sohasem volt fantomot jelölni.  Ekkor vált megingathatatlan tétellé a baloldali publicisztikában, hogy ami Chilében történik, az nem más, mint az abszolút politikai szabadságellenességnek és az abszolút szabadpiac-pártiságnak (egy feltételezett újfajta liberalizmusnak, baloldali értelmezésben: jogi és erkölcsi kontroll nélküli piacnak) a harmonikus együtt élése. Ilyen azonban soha nem volt, és nem is lehetett.

A „chicagói fiúk” egyébként a társasági nyereségadó nagy kritikusának, Arnold Harbergernek voltak a posztgraduális tanítványai, aki valóban beleszólt több latin-amerikai diktatúra, köztük a chilei gazdaságpolitikájába. Amellett bejártak a nagy öreg, Milton Friedman előadásaira is. A Harbergernél ismertebb Friedman azonban (ebből a szempontból szerencsétlenségére) éppen 1976-ban kapta meg a Nobel-díjat, a Reagan-korszakban pedig majdhogynem médiaceleb lett, így aztán a baloldal éppen az ő nevét társította a fent említett (nem létező) pokoli szimbiózissal.

A most már kiirthatatlan mítoszra jó példa a magyar Wikipédia közlése, miszerint Friedman „1973–1974 között Pinochet chilei diktátor gazdasági tanácsadójaként dolgozott”. Valójában 1973-ban és 1974-ben be se tette a lábát Chilébe, és sohasem dolgozott Pinochet tanácsadójaként. Egyszer adott tanácsot Pinochetnek, azt is 1975-ben, nem hivatalosan, nem dolgozásképpen és nem teljes eredménnyel, lásd alább.

A mítosz szerint Friedman kitalált és elterjesztett egy gonosz elméletet azzal a céllal, hogy a pénzt a szegényektől átszivattyúzza a gazdagokhoz, a szegényeket éhenhalassza, a nagvállalatokat és a bankokat még gazdagabbá tegye, egyszersmind a szegény fejlődő országokat kiszolgáltassa Amerikának, az amerikai cégeknek. A gazdaság ebben az értelmezésben zérus összegű játszma. A megvalósításnak, azaz a szadista sokkterápiának pedig nincs jobb kísérleti terepe, mint egy véres diktatúra.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a nevezetes sokkterápiákat, mint az 1948-as nyugatnémet márkapuccsot, a lengyel Balcerowicz-tervet vagy az egykulcsos adón alapuló friedmanista gazdaságpolitika észtországi bevezetését többnyire (születő) demokráciákban foganatosították. És nem sötét, ki nem mondott céljuk volt, hanem látható, kényszerítő okuk: az országnak gazdasági katasztrófahelyzetből kellett kilábalni ahhoz, hogy a demokrácia megélhessen.

A diktatúrák természetéből viszont nem a szabad piac pártolása fakad, hiszen a szabad piacon a résztvevők az államtól függetlenül cselekszenek; hanem az ellenkezője: az állami akarat és erő érvényesítése a független cselekvőkkel szemben, a nemzeti üdv érdekében.

Milton Friedman nem volt ott a puccsnál, sem az előkészítésénél, sőt a chilei hívei sem. Miközben a junta iszonyatos terrorral számolta fel a baloldalt, gazdaságpolitikai tekintetben tanácstalan volt: hogyan lábaljon ki az Allende-kormány által előidézett katasztrófahelyzetből. Pinocheték nem értettek a gazdasághoz, de irányították (egész pontosan a légierőre bízták), és másfél évig nem tudtak dönteni. Egyfelől saját, a chilei konzervatív hagyományokban is gyökerező etatista reflexeikre hallgattak, másrészt elrettentő példának ott volt Allende teljes gazdasági összeomláshoz vezető  „marxista” etatizmusa. (Itt meg az indokolja az idézőjelet, hogy marxistának annak idején a Sztálin-féle állami parancsgazdaság tömény vagy hígított változatait nevezték.)

A gyors kilábalást – bármilyen módszerrel – lehetetlenné tette, hogy a katonai puccs után egy hónappal megkezdődött az olajválság. Ez viszont a II. világháború utáni példátlan fellendülés végét jelentette. Mivel ezt a fellendülést a keynesiánizmus és egyáltalán, az állami beavatkozás eredményének hitték, egyszer csak kiderült, hogy az addig lesajnált vagy ódivatúnak tekintett kritikusoknak, Friedrich Hayeknak (Nobel-díj: 1974) vagy Milton Friedmannak (Nobel-díj: 1976) mégiscsak igazuk… nem, azt túlzás mondani, hogy igazuk van, gondolták a semleges megfigyelők, de nekik is igazuk lehet.

1975 elején (tehát jóval a puccs után) bekerültek a kormányba az első chicagói  fiúk, és márciusban az Állami Műegyetem szervezésében, a Chilei Jelzálogbank szponzorálásával Friedman és Harberger hat napot Chilében töltött. Friedman többször találkozott egyetemistákkal, és megdöbbentette őket azzal a kijelentésével, hogy bajaik fő oka a jóléti állam, a szocializmus immár négy évtizede (az 1930-as évek eleje) óta tartó trendje. Ezek az elvek nem segítenek az embereken, hanem ártanak nekik, és rombolják a szabad társadalom esélyeit. „A szabad társadalom nagy ritkaság.”

Mind e mögött az a logika volt, hogy az állami tulajdon uralmán alapuló, szélsőséges szocializmus mindig zsarnoksággal jár. Allende szélsőbal kormánya az összes többihez képest kivétel volt amiatt, hogy szabad választás útján került hatalomra; de az államszocializmus szabadságellenes, és ilyen viszonyok között csak rövid ideig maradhat életben a politikai szabadság.

1975. március 26-án Friedman előadást tartott az erődszerű kormányzati épületben, és nem egészen egy órás beszélgetést folytatott Pinochettel és a junta többi tagjával. Ekkor használta a sokkterápia orvosi metaforáját: a lassú kezelés kockázatosabb, mert hosszú idő alatt bármi történhet. A gyors és határozott beavatkozás fájdalmasabb, de a sikere biztosabb. A katonákat ugyanúgy kizökkentette az államközpontú gondolkodás keretéből, mint a diákokat. Pinochet kérésére egy levélben összefoglalta a chilei gazdaság kritikáját és a saját javaslatait. Javasolta a radikális lépéseket az állami kiadások csökkentése és az infláció megfékezése érdekében, a külkereskedelem liberalizálását és azt, hogy enyhítsék a legszegényebb rétegek tényleges nyomorát.

Érvelése és tekintélye vezetett oda, hogy a junta a „chicagói” megoldás mellett döntött. Hónapokon belül masszív tüntetési kampány kezdődött Friedman, „a fasiszta diktatúra tanácsadója” ellen. Ő maga 1976-ban azzal védekezett a Newsweekben, hogy „mélységesen nem ért egyet a chilei autoriter rendszerrel”, de egy ilyen kormánynak gazdasági szaktanácsot adni éppolyan helyénvaló cselekedet, mint orvosi szaktanácsot adni egy járvány megfékezésére.

Minden libertárius vonzalmam és Friedman-tiszteletem ellenére kénytelen vagyok azt mondani, hogy a hasonlat erkölcsileg kétséges. Ha mélységesen nem értett egyet a diktatúrával, módja lett volna szót emelni az atrocitások ellen, amikor Pinochettel tárgyalt – ahogy később szót emelt a Reagan-kormányzat és II. János Pál, közelebb hozva a diktatúra végét.

Friedman legalábbis hatalmas erkölcsi kockázatot vállalt azzal, hogy gazdasági tanácsot adott a Pinochet nevű gonosztevőnek. De abban az érvében is van igazság, hogy ugyanabban az évben ugyanezeket mondta Joszip Broz Titónak, emiatt mégsem voltak tüntetések. A baloldali és (amerikai értelemben vett) liberális értelmiség sokkal megértőbb a baloldali diktatúrákkal szemben. (Itt megjegyezném azt, amit Friedman nem tudott:  aki úgy gondolja, hogy Pinochethez képest Tito a „jó” diktátor, hatalmasat téved. Hatalomra kerülésükkor, 1944-45-ben Tito partizánjai csak a félmilliós jugoszláviai magyarság ellen ugyanolyan nagyságrendű és ugyanolyan kegyetlen vérengzést követtek el, mint Pinocheték a tízmilliós Chilében.)

A kockázat másik fele gyakorlati: Friedman nem oldotta fel a gazdasági szabadság eszménye és a politikai szabadság teljes hiánya közötti ellentétet. Feltevése szerint a gazdasági szabadság előbb-utóbb elhozza a politikai szabadságot, de hát politikai szabadság nélkül a gazdasági szabadság csak korlátozottan valósulhat meg.

Pinochet – ebben nincs egyedül a politikusok között – valamit hajlandó volt elfogadni a tanácsokból,  más dolgokat nem. Amit elfogadott, az hasznára vált Chilének, amit nem, abból baj lett. A zérus összegű játék elméletének hívei az 1982-es „kis összeomlásra” mutogatnak annak bizonyítására, hogy a „neoliberális” doktrína semmit sem ér; csakhogy ez a válság pontosan abból lett, amiben eltértek Friedman elveitől.

A nemzeti valuta árfolyamának dollárhoz rögzítése – mivel a chilei infláció még mindig  gyorsabb volt az amerikainál – kinyírta az exportot és felfújta az importot, amit gátlástalan hitelfelvétellel fedeztek. Pinochetnek esze ágában sem volt reprivatizálni a rézbányákat, úgyhogy amikor a világpiacon lezuhant a réz ára, az állam ott állt megfürödve.  És a diktatúra nem tudta meghazudtolni önmagát, a laissez faire mellett, a szabadpiaci verseny kárára csókos kapitalizmust vezetett be – a csókosok kapták, piaci teljesítményüktől függetlenül, a hatalmas állami pénzeket. Ezt a fonák, félig működő kapitalizmust érte utol az 1982-es világméretű pénzügyi válság (amúgy Magyarország is pont ekkor került az államcsőd szélére).

A válságra etatista hullám volt a válasz, a chicagói fiúkat kirúgták, nagyarányú újraállamosítások voltak a pénzügyi szektorban. Csak amikor Pinochet rájött, hogy ez sem megoldás, akkor tért vissza Friedman eredeti receptjéhez, és nevezte ki gazdasági miniszternek a chicagóiakhoz hasonlóan gondolkodó, de a Columbián végzett Hernán Büchit. Aki a legszabályosabb „neoliberális” reformokkal – állami kiadások csökkentése, beruházások ösztönzése, radikális adócsökkentés stb. – végképp megalapozta a máig tartó fellendülést, lehetővé téve, hogy  Chile Dél-Amerikában egyedül a fejlett országok közé emelkedjék.

Büchi reformjait már gyorsan követte a politikai demokratizálódás. 1987-ben legalizálták a pártokat, 1988-ban népszavazás tagadta meg Pinochettől elnökségének nyolcéves meghosszabbítását, 1989-ben szabad választásokat tartottak. Tito semmit nem szívlelt meg Friedman tanácsaiból, és mi lett Jugoszláviából 1989-re?

Igazolódott Friedmannak az a maximája, hogy az eredmény a fontos, nem a szándék.  Súlyos erkölcsi kockázatot vállalt azzal, hogy tanácsokat adott a Pinochet nevű gonosztevőnek – és Chile nyert, ha nem is rögtön. Bár aki a diktatúra bukásáig eltelt időt soknak tartja, képzelje el, hogy Friedman 1958-ban egy órát tárgyal Kádárral, hatással van rá, és 1972-ben Magyarországon szabad választásokat tartanak.

Persze nem lehet elképzelni, mert Kádár a szovjet blokkba tartozó, kommunista diktátor volt. Lukács György hajdan sokat idézett, hideglelősen ostoba mondása szerint a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál. Bármilyen kényelmes lenne azt mondani, hogy fordítva igaz, nincs így, hiszen, mondjuk, 1975-ben összehasonlíthatatlanul jobb volt élni a svéd szociáldemokráciában, mint Pinochet Chiléjében.  Az viszont igaz, hogy csak a szocializmusból a kapitalizmusba létezik kiút; a másik irány minden változatban zsákutca.