Képzeld, eltűnt az egyik Pelyhecske! (…) Az egyik mi? Pelyhecske. (…) csak éjszaka jönnek elő. A felnőtteknek nem szabad látni őket. És most eltűnt az apuka Pelyhecske. Úgy, mint Dylan apukája.”

(Jay McInerney: A jó élet)

Ayaan, milyen volt, amikor életében először ment végig az utcán úgy, hogy kilátszott a lába?

(Rachael Kohn kérdése Ayaan Hirsi Ali-hoz; Az engedetlen)

 

Az ismert amerikai író Jay McInerney 2001. szeptember 11. körül játszódó nagyvárosi regényében (A jó élet) több alkalommal is előfordul, hogy rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket, new york-i polgárokat keresnek emberek a becsapódások környékén. Keresnek, ha rokon, ha nem, kutatják, ha ismerték, ha nem. Keresik az életet. Keresik az újrakezdést.

Az életet keresni nem magától értetődő, nem egészen olyan könnyű, mint leírni, hogy “az életet keresték”. A WTC-ben és az utasszállítóban tartózkodó emberek ugyanis nem egyszerűen “eltűntek” – ahogyan erre McInerney is utal –, hanem a legradikálisabban tűntek el. Úgy tűntek el, hogy onnan az el nem tűntek nem könnyen találják meg azt, amit az elhunytak itt hagytak. Az élet nyomait. Az Amerikai Egyesült Államoknak (és a világnak) sikerült.

Természetesen ez sem azokon múlott, akik Michael Moore-filmeken élvezik ki mindazt, amit ők intellektuális igényességen értenek vagy, akik a Loose Change alkotására gerjesztik a levelezőlistákat. Egy időben minden reggel úgy keltem, hogy szemmagasságban az utóbbi film lakásban hagyott DVD-tokja fogadott. Nem bántottam, ugyanis minden nap figyelmeztetett, miért is kelek fel, miért jobb autonóm embernek lenni, mint “biztosan” alátámasztott elméletek rabszolgájának. Ismerjük az ilyen filmek baráti ajánlóját, így szokott kezdődni a sok okosság: “Meg kellene nézned, sok igazság van benne.” Vagy: “Nem mondom, hogy így volt, de van benne valami.”

De még mennyire, hogy van: elszánt szabadsággyűlölet és egy feldolgozási kudarc, mégpedig annak feldolgozási kudarca, hogy a szélsőséges ideológiáknak – mert a WTC/0911-összeesküvésekben a szélsőjobb- és baloldal nem csak költséghatékonyság okán szervezhet közös workshopot – soha nincs igazuk. Mondják, mondják a magukét, de soha.

E sorok írója nem fog hosszú esszéket írni Friedrich von Hayek dicséretében, de aki tud úgy szélsőbaloldali lenni egy világban, hogy nincs adekvát válasza az osztrák közgazdász antropológiájára, az tudatosan kerüli azt az állapotot, hogy kiderüljön: nincs igaza. Az emberi természetből ugyanis éppúgy fakad a versenyezés, azaz a piac valósága és igénylése, mint hogy képessé tegyen másokat arra, hogy versenyezni tudjon – ez lenne az állam feladata. (Példamutató az, ahogyan Kis János, Heller Ágnes és Márkus György leszámoltak a “mi tudjuk, milyen vagy te” típusú tervezéssel.)

Ez a DVD-tok és a film népszerűsége mindig feltesz bennem kérdőjeleket. Hogyan lehet ezt így elgondolni? Milyen, a gyászra, az emlékezésre képtelen, a radikálisan eltűntekre ilyen tiszteletlenül tekintő ember tud jó szívvel végig nézni egy ilyen alkotásnak nevezett halottgyalázást?

Tudom, hogy a globalizációkritika is éppúgy lehet biznisz, mint a Szkítia könyvesbolt, de annak feltételezéseiből, hogy “9/11 Amerika saját polgárai elleni akciója / az USA és Bush tudott róla, de nem lépett / csak egy ürügy az olajért vívott háborúért” ideológiát gyártani, úgy, hogy a maradvány épületpillérek közötti tömegsírt valaki csak “díszletnek” tekinti, az kívül van minden tőlem elvárható jóhiszeműségen. Ez a gondolkodás a relativizmus világa.

Ismerős: mintha a zsidóknak csak indok kellett volna Izrael létrehozásához, és ott volt a… – de ezt a mondatot nem fejezem be. Hogy nem hogy igen, általában éppen az iszlám fundamentalizmust szellősen és ennek megfelelően 9/11-et összeesküvésszerűen értelmezőknek akad gondjuk Izraellel. Mit akarnak a zsidók? Jó, az a terület még oké, de az már. Micsoda? Hogy történelem és vallás? Ugyan már!

Igen, annyira “ugyan már”, hogy pont ezeket a hivatkozásokat bocsátják meg akkor, amikor másodlagos társadalmak és másodlagos jog jön létre egyes nyugat-európai társadalmakban. Minaretépítés Rotterdamban oké, keresztény templomépítés a Közel-Keleten nem oké. Ha ez így, akkor adódik a kérdés: a nyitott és kozmopolita Európába illeszthető-e egy nem nyitott, intoleráns vallási fundamentalizmus? Tudom, nem eldöntendő kérdés, de amíg folynak erről a PhD-kurzusok és konferenciák, addig mondjuk, Bécsben létrehoznak egy újabb, “becsületgyilkosságok” potenciális áldozataira fókuszáló civil szervezetet, mentsük, aki még menthető.

Korán és nők? Ugyan már, nem kell ezen úgy rágódni, hiszen nem kell azt úgy olvasni (tudjuk, posztmodern irodalomelmélet, hermeneutikai értelmezés, stb). Persze, így is lehet, de addig is még végére jut a diskurzus: ha egy nő akar burkát viselni, azt csak ő döntheti el – sajnos, Európa alkotmányaiban olyan hangyányi dologból indulnak ki, mint önrendelkezés. De bármit is dönt, abból nem következik a megkövezés joga és a nőket másodrendű állampolgároknak tekintő családpolitika. Európában ezekért nem jár plusz pont.

De ilyenkor újabb relativista érvelés jön: miért, a kereszténység nevében nem követtek el véres tetteket? De, sajnos igen, és egy-két pápai bocsánatkérés volt is az ügyben, ugyanakkor viszonylag ritkán látni Ferenc pápát, amint gépfegyverrel azt búgja a televízióba, hogy világ keresztényei, rohanjátok le Szaúd-Arábiát (és persze az USA-t). Bármennyire is nem értene egyet ezzel egy uniós alkotmányszövegező (aki azt se tudja, hogyan kapja ki a zsidó-keresztény hagyományra való utalást a dokumentumból), de van egy szomorú hírem: az európai történelem nem 1968-cal vette kezdetét, de még csak nem is az első Edward Said-kőhajítással.

Jól tudom, hogy a fundamentalizmus minden oldalon kedvelt időtöltés. Van ennek szekuláris változata (Loose Change és közönsége), akárcsak keresztény és iszlám változata (e kettő ütközéséről most a budapesti mozikban), de a jogalkotóknak és a döntéshozóknak mindig arra kell tekintettel lenniük, hogy a különbözőséghez való jog nem jelenti a jogok különbözőségét. Ha ez így értelmeződik a mindennapokban – lásd magyar társadalom és politikai osztály –, azzal csökkentjük az esélyét annak, hogy az emberi természetben ott lévő fundamentalizmus iránti vágy erősebb legyen a másik ember elismerésénél és magánál az életnél.

A fundamentalizmusnak az emberi jogok állhatják útját. Nincs olyan ezen a kontinensen, hogy a kereszténységbe vagy az iszlámba bárki beleszületik. Hagyományt, vallást, társat önmaga akaratából választó polgár van. Aki szerint hagyni kell azt, hogy valaki csak úgy “beleszülessen” olyanba, amit nem választott – lásd ötödikesek erkölcstankönyvének értékrendszere –, azt az nőt, férfit a közösség magára hagyta. Cserbenhagyta, kitette annak a veszélynek, hogy egyszer az ő fia is egy olyan gépet vezessen, amelynek becsapódása nem csak a jogra, hanem a szabadságra és az életre is csapást mér.

Szeptember 11-e a felvilágosodás programjának a tagadása. Az elkövetők nem a Nyugat dekadenciájára akarták felhívni a figyelmet, hanem filozófiai válságára (Martin Amis). Közvetve arra is, hogy a Nyugat nem erre épül: “A férfiak fölötte állnak a nőknek, mivel Allah előnyben részesített közülük egyeseket másokkal szemben (…) Ha [már] engedelmeskednek nektek, ne keressétek ellenük a kényszerítés más útját.”

Ott kezdődik a fundamentalizmussal történő szakítás, hogy valaki erre nemet mond. Amíg azt látom, hogy valaki ezt elodázza, addig továbbra is csak arra az anyára, apára tudok gondolni, aki egy reggel elindult munkába, és aztán radikálisan eltűnt.