Ennek a kormányzati ciklusnak mindjárt vége, lecseng a gazdasági válság második hulláma, és tavaly óta három helyet rontva idén mi vagyunk a 63. legversenyképesebb gazdaság a világon.

A Világgazdasági Fórum legfrissebb versenyképességi jelentése tizenkét indikátor alapján rangsorolja a nemzetgazdaságokat. Magyarország a régió leggyengébb láncszeme: ha a visegrádi négyeket vesszük, a legalacsonyabb értékekből idén négy a miénk, és semmiből se vagyunk a legjobbak. A jelentés szerint az ország hatékonysági tényezői ugyan jók, de “gondok vannak az innováció, a korrupció és az intézményrendszer területén, ami miatt Magyarország a unió perifériájára került.”

A régióban a makrogazdasági környezet, árupiaci hatékonyság, pénz-és tőkepiaci fejlettség és az üzleti komplexitás terén vagyunk a legelmaradottabbak. (A többi indikátor: intézményi környezet, infrastruktúra, egészségügy és alapfokú oktatás, felsőoktatás, munkaerőpiac hatékonysága, technológiai felkészültség, piacméret, innováció.) Konkrét okokra lebontva ez azt jelenti, hogy végtelenül rosszul állunk például az államadósság, a pénzügyi szolgáltatások és hitelek hozzáférhetősége, a vállalkozási lehetőségek terén.

Nem nagy meglepetés, hogy miért: a túlterjeszkedő állam, a politikai környezet kiszámíthatatlansága, a Malév csődje, a túlzott mértékű bankadó és a munkát hatékonyan ösztönző adórendszer hiánya mind-mind fontos alkotóelemei annak, hogy Magyarország miért nem teljesít. Persze ne legyünk ilyen negatívak, egyes területeken igen szép pontszámot kaptunk, például az ország eddig köztudottan súlyos malária-fertőzőttsége mára (hála az Orbán-kormánynak!) nullára csökkent.

A jelentést olvasva nekem ezek után már csak egy kérdésem van: mennyi idő alatt lehet helyrehozni 4 (és ahogy kinéz, 8) év visszafejlődését, miközben körülöttünk ezalatt mindenki előrehalad?

De azt hiszem, mégsem ez a legfontosabb. Lehet új, jobb törvényeket írni, lehet élni hagyni a vállalkozókat, és nem nehéz dolog az időre meg sem érkező drága tankönycsomagok helyett e-readert osztani az iskolákban.

Hanem az a legfontosabb, hogy a bőröndöm – és rajtam kívül több ezer frissen érettségizettnek, egyetemistának és diplomásnak – félig bepakolva fekszik a szoba sarkában. Tanulni és/vagy dolgozni megyünk külföldre. Én magamról tudom, hogy haza fogok jönni diplomázás után. Különösen a civil szervezetek látványos és folyamatos kudarca miatt még erősebben érzem, hogy politizálni kell, mert csak akkor lesz változás, ha az elégedetlenek a saját kezükbe veszik a sorsukat. De legyünk őszinték magunkkal: azok közül, akik ezekben az években jobb oktatásért, értelmes munkáért és jó fizetésért mennek el, alig néhányan fognak visszaköltözni.

Akik pedig már az alapképzést is külföldön végzik, jó eséllyel sose. A legjobb barátaik, szakmai kapcsolataik, az első komoly szerelmük nem Budapesthez kötik majd őket, hanem Bécshez, Londonhoz és Amszterdamhoz. Azt is lehet tudni, hogy nagyrészük elitgimis volt, különórákra jártak, a szüleik megtakarítással rendelkeznek. Igen, főleg azoknak a családoknak a gyerekei mennek külföldre tanulni, akik eddig is jó oktatásban részesültek, a magyar átlaghoz képest jól élnek, vagyis mondjuk, hogy a vékonyka középosztályunkhoz tartoznak. Ha ők valóban nem fognak hazajönni, az alig pótolható gazdasági veszteséget okoz Magyarországnak.

Ha elmennek az erősek, kik lesznek az újjáépítők, akik új, jobb törvényeket írnak, élni hagyják a vállalkozókat, és az iskolákban e-readereket osztanak?

 

(Címlapkép: vi.sualize.us)