Alföldi Róbertet lehet kedvelni és utálni, sőt még semlegesnek is lehet lenni iránta. Idei István, a király rendezését is lehet szeretni és nem szeretni, és lehet tartózkodni a véleménynyilvánítástól. (Ez például erősen ajánlott azoknak, akik még nem látták az előadást.) De nehéz volna tagadni, hogy a rockopera kortárs darab. Ezt mutatja, hogy szinte mindenkinek saját István, a királya van, sokféle személyes értelmezés él meg egymás mellett.

Számomra ez a mű ezeréves átkunkról szól: arról a szerencsétlen szembenállásról, hogy az identitás, a hagyományok (haza?) megőrzése újra meg újra szembekerült a fejlődéssel, a világhoz való alkalmazkodással (haladás?). Szerencsésebb északi rokonaink – a mienknél nem kevésbé viharos történelem, nem kevesebb idegen uralom után – meg tudták oldani, hogy nemzeti önazonosságuk a korszerű, széleskörű tudással, az innovációval, a technológiai élenjárással vált azonossá. Mi eközben régen cáfolt meséket rángatunk elő a történelminél is régebb múltban vájkálva. A finneknél csúcsteljesítményű közoktatás és Nokia, az észteknek euró, nekünk a turul és a sumér eredet.

Persze, egyáltalán nem vagyunk különlegesek abban sem, hogy a félünk az új dolgoktól, nemzeti önazonosságunkat óvnánk a fejlődés jelenségeitől. Az ipari forradalom szülőhazájában – abban a Nagy-Britanniában, aminek legfőbb ország jellemzője a XIX. században a gyáripar lett – a géprombolók épp a hagyományos életforma védelmében, sajátos szociális programként estek neki az új technikának. Ludd király követői ugyan rendre vereséget szenvedtek, de a mai napig nem tűntek el.

A fent vázolt szembenállás legegyszerűbben úgy értelmezhető, ha az István, a királyt a darab történésének időpontjában értelmezzük. István ekkor reformerként, az akkor még korszerű feudalizmus magyarországi megvalósítójaként lépett fel, ehhez az ebben már élenjárók segítségét vette igénybe, és leszámolt a múltat képviselő kerékkötőkkel. Koppány az ősi jog, ősi szabadság védelmében szállt szembe a változással és elbukott.

Alföldi igen helyesen mai ruhákba öltöztette szereplőit Fotó: MTI)

Alföldi igen helyesen mai ruhákba öltöztette szereplőit Fotó: MTI)

De miféle jog és szabadság is volt az, amit Koppány védelmezett? A kalandozó magyarok nem szántottak, nem vetettek, még csak nem is arattak, hanem más munkájának a gyümölcsét ragadták el. Ez bizony a rablók joga és szabadsága. Amiről tudjuk, hogy védhetetlen volt, az augsburgi vereség, a gyászvitézek, Véres Bulcsú pusztulása elég figyelmeztető jel volt. És nehéz akár utólagosan is morális igazolást találni a számukra.

Az 1983-as bemutató idején az első kézenfekvő párhuzam az 1956-os forradalom volt. Koppány itt az idegenek segítségével elvett szabadságért küzdött, bukásában is nagyszerű volt, István meg a kisszerű realista. Később azonban újabb értelmezések tolakodtak elő: a darabban oly sokszor emlegetett ősi törvény, ősi jog ismét a maradiság dohos illatát lehelte és a darab a keményvonalas és a reform kommunisták szembenállását jelenítette meg nekem. Ekkor a Felkelt a Napunk dal tisztán csengett, hiszen másban nem is bízhattam. Még egyértelműbb lett a mű a rendszerváltás idején, ekkor ismét világos volt, miféle régi törvény, miféle szabadság védelmezője Koppány és miféle új eszméket kíván – külföldi segítséggel – meghonosítani István.

Napjainkra sajnos ismét aktuális a darab. Alföldi ezért igen helyesen öltöztette mai ruhákba szereplőit: az ő konfliktusaikat, dilemmáikat éljük meg mi is minden nap. (Mondjuk, rendszeresen színházba járó embernek már feltűnhetett, hogy alig játszanak kosztümös darabokat, a klasszikusokat általában mindig kortárs jelmezben és díszletben adják elő, néha jóval kevésbé indokoltan, mint Alföldi rendezése.)

Sokféleképpen lehet kiosztani a szerepeket, ki-ki világnézete, politikai szimpátiái szerint helyettesítheti be a közélet szereplőivel Koppányt és Istvánt, az áruló urakat, a táltost és a papot, a lázadót és a lovagot. Minden színpadi karakternek megvan a megfelelő képviselője a magyar közélet színterén, több változatban is. Ezért volt nagyon jó, hogy a rendező nem foglalt állást, úgy aktualizált, hogy ránk bízta a nevesítést.

Nem kétséges, hogy válaszúton állunk. Ezer év telt el, de Sarolt szavai ma is érvényesek: egymás ellen acsarkodva nem egy nemzet még a nép. Vívjuk, vívjuk a régi harcot, az ősi jogért, a mások munkájának gyümölcsét elsajátító szabadságért, illetve az alkotó munkát védelmező rendért, a felzárkózásért, méltó helyünkért a fejlett világ népei között. Az Alföldi-rendezés végén börtönné záruló korona üzenete számomra egyértelmű: önmagunk, múltunk és mítoszaink foglyai vagyunk. Amíg ezen a szembenálláson nem tudunk túllépni, szinte mindegy, hogyan dől el az aktuális csata, a győzelemből nem születik béke.

Hazánk legjobbjai mindig is azok voltak, akik összekapcsolták a nemzeti létet és a fejlődést. (“Jelszavaink valának: haza és haladás” – mondta Kölcsey.) Most is azok képviselik a nemzeti érdeket, akik nem akarnak kivezetni bennünket a művelt nemzetek közösségéből, hanem úgy gondolják, évszázados küzdelmek, erőfeszítések árán végre oda érkeztünk, ahová tartozunk, e közösségen belül kell visszanyernünk az utóbbi években elvesztett jó hírünket, megbecsülésünket. Akik nem a további harcban, hanem az együttműködésben látják a további felemelkedés útját. (Békét keress, volt már elég áldozat!) Akik a gazdag népektől nem zsákmányolni akarnak, hanem kereskedni velük, mert hisznek abban: mi is tudunk értéket kínálni a számukra.

Alföldi rendezése értékeink átgondolására késztet. Ezért jó.