Márminthogy nem a varsói gyors.

Kitűnő cikkben foglalta össze Nagy Gergő, hogyan csúszik le Magyarország Közép-Európából a Balkánra. Pontosabban: Magyarország állva marad, a Balkán pedig lassanként utoléri.

Szlovákia már elszáguldott, Lengyelország pedig elszáguld Magyarország mellett, de ha jobban megnézzük a táblázatot, azt találjuk, hogy Csehország hosszú távon még nálunk is lassabban zárkózik fel. Sőt, ha tekintetbe vesszük, hogy az ezredforduló táján (az első Orbán-kormány éveiben) a cseh növekedési ütem határozottan alacsonyabb volt a miénknél (sőt, 1997-ben és 1998-ban csökkent is a GDP), akkor azt a meghökkentő tényt kellene elhinnünk, hogy hosszú távon nem a magyar gazdaságpolitika volt a legrosszabb a térségben.

Ez azonban részben csak látszat, mert ha még jobban megnézzük, azt látjuk, hogy 2003 és 2007 között a cseh gazdaság tempósabban nőtt a magyarnál, a 2008 utáni visszaesés pedig nagyrészt abból származott, hogy a válságra reagáló Fischer- és Nečas-kormány erélyesen visszafogta az állami beruházásokat, és „neoliberális” jellegű reformokat vezetett be, amelyek később fizetődnek ki, ha kifizetődnek.

Ha ugyanis a cseheknél a mostani balra tolódás folytatódik, akkor Zemannal az elnöki székben, esetleg régi vágású kommunistákkal a kormányban, felszámolják a jobboldali kormányok reformjainak és takarékossági intézkedéseinek eredményeit. (A nyugdíjreform elleni dühödt baloldali támadásoknak például még Nečas alatt pont az volt az érve, hogy lám, Magyarországon sem vált be, és Orbánék, szegények, kénytelenek voltak visszaállamosítani.) Ez esetben a szegény testvérnek, Szlovákiának Ficóstul, mindenestül, van némi esélye rá, hogy pár éven belül utolérje Csehországot. Ugyanígy könnyen lehet, hogy zárulni fog a hézag a lengyelek és a csehek között.

Csehország már jóval magasabb szintről indult, innen nehezebb is tovalendülni” – írja Nagy Gergő, de ez nem elegendő magyarázat az erős hullámzásra, főleg mert nem is volt olyan magas az a szint. Csehország a Monarchia legiparosodottabb és – Bécset leszámítva – leggazdagabb régiója volt, és a Nyugathoz tartozott Csehszlovákia első két évtizedében is. A létező szocializmus viszont visszavetette fejlődésében, s a hasonló sorsú NDK mellett eleven cáfolata volt a „parancsgazdaság mint felzárkózási stratégia” elméletének. A magyar 56 után Csehszlovákiában történt meg először – 1963-ban –, hogy csökkent a nemzeti jövedelem, minden forradalom vagy háború nélkül, abszolút békében. Itt bizonyosodott be először a sztálini gazdasági modell csődje.

Az 1993-as szétválást sok cseh úgy élte meg, mint a kevésbé nyugatias és kevésbé polgárosult szlovák kölönctől – szegény és agresszív rokontól – való megszabadulást. És úgy, hogy Csehország a nagy nemzeti megaláztatás után esélyt kapott a nyugati centrumhoz való újbóli csatlakozásra. Ez, akárhogy nézzük, Prága, Brno és a legkülönfélébb kisvárosok minden kellemessége ellenére idáig nem történt meg.

Hogy miért? A konkrét gazdasági tényezőn túl politikai okokba ütközünk. Csehországnak részben éppen az volt a balszerencséje, hogy túl jól indult a fél évszázados pangás ellenére is. Nem volt olyan mély válság, mint Lengyelországban, és nem voltak olyan életveszélyesen eladósodva, mint mi. Összességében fejlettebb volt a műszaki kultúra és jobb minőségű, képzettebb a munkaerő, mint a másik három visegrádi országban. Havel személyében az országnak volt egy nemzetközi ligás vezetője, és Václav Klaushoz is sok illúziót fűztek. Úgy látszott, a bársonyos forradalom után a kapitalizmusba való átmenetet is bársonyosan meg lehet oldani. Ez lett az eredménye.

Még egy: bár a pártszerkezet 2010-ig sem volt annyira merev, mint Magyarországon, annyiban hasonlított, hogy az Egy Igaz Jobboldali Párt (ODS) állt szemben a Böszme és Népszerű Baloldali Párttal (ČSSD), azaz a rájuk szavazók hajlamosak voltak megbocsátani a disznóságaikat, mert jobban utálták a másik pártot, mint a disznóságot mint olyat. A szembenállás nem öltött a magyarhoz hasonló tébolyult méreteket, de megágyazott a korrupciónak, és (bár szintén nem magyar dimenziókban) lebutította a politikát. A különbség az, hogy 2010 új középnagy pártja a cseheknél a Schwarzenberg herceg vezette, liberális konzervatív TOP 09 volt, nálunk a Jobbik.

Annak, hogy Lengyelországban és Szlovákiában a felzárkózást segítő gazdaságfilozófia kerekedett felül, ugyanúgy politikai oka volt, mint annak, hogy Csehországban és Magyarországon nem.

A lengyeleknél kezdettől döntően „neoliberális” konszenzus uralkodott – aki járt ott az 1980-as években az megérti, hogy miért. A fájdalmas szegénységnél, pláne, ha az emlékezetben az elnyomással társul, minden jobb. A baloldali többségre támaszkodó Leszek Miller és Marek Bielka ugyanúgy a szabadpiaci elvek (és az egykulcsos adó) híve volt, mint a nemzeti konzervatív Kaczyńskiak (Zyta Gilowska miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter vezette be a lényegében egykulcsos adót, ahol csak a nagyon magas jövedelműeknek volt egy felső kulcs), majd a liberális konzervatív Tusk-garnitúra.

A szlovákoknál is a rossz indulás, a Mečiar alatti tekintélyelvű durvulás, intézményesülő korrupció és nemzetközi kiközösítettség emléke kellett ahhoz, hogy a Dzurinda-kormány átvészelje a sok kínnal járó első négy évet, amely a második négy év látványos fellendülését megalapozta, és hogy megnyerje a 2002-es választást. Közrejátszott persze az is, hogy a nacionalista baloldal nem tudott 2002-ig talpra állni.

És végül: mind Lengyelországban, mind (2012-ig) Szlovákiában eléggé fragmentált és változékony volt a pártszerkezet ahhoz, hogy kialakuljanak ugyan a magyarokhoz hasonló gőzös és demagóg pártok, de ne tudjanak egyedül vagy egyensúlytalan koalícióban kormányozni, az a választások kérdése nem a vagy-vagy volt a maga demoralizáló és lebutító hatásával.

A tanulság tehát az, hogy egy felzárkózni kívánó országnak jót tesz egy nagy, indító sokk. Ennek a hiánya önelégültté tesz, az önelégültség minden rossz intellektuális következményével. Magyarország a kádári hazugság évtizedei után, félig-meddig cseh módon nem vállalta a sokkot, aztán annyira el volt foglalva az ideológiai polgárháborúval, hogy amikor a kilencvenes évek első felében valóban tarthatatlanná váltak a régi gazdasági viselkedésmódok, ezt nem élte meg sokként. Nem volt tehát, ami felzárkózási pályára lökje. Kérdés, hogy a mostani leszakadás milyen hatással lesz a népre és a politikai osztályra: felrázza-e bódultságából, mint a Mečiar-korszak a szlovákokat, vagy egy darabig még éppenséggel bódítja őket, mint a csehek sokaságát a fél évszázados pangás, amikor mégiscsak volt valahogy.