Bárki fel tudja sorolni a csókos kapitalizmus számos magyarországi megjelenési formáját. Ide tartoznak az egy-egy ciklus alatt feltűnően gyakran közbeszerzési megbízást elnyerő cégek, amelyek azután egy másik párt kormányzása idején nem képesek egyetlen kiírásnak sem megfelelni, és persze azok is, amelyeknek pedig épp ilyenkor jönnek be a tenderek. Vitán felül a csókos kapitalizmus részei a privatizált és az utólag kreált monopóliumok az üzleti szektorban. A személyre, cégre szabott törvények – nem, nem a Fidesz kezdte – még csak nem is álcázzák a szabályozás foglyul ejtését. Az érdekcsoport-politizálás pedig annyira elfogadott nálunk, hogy abból szokott balhé lenni, ha egy kormányzó erő eltér ettől és nem hajlandó “speciális szempontokat” (észrevették, hogy ilyenje mindenkinek van?) figyelembe venni, ragaszkodva a normatív szabályozáshoz.

Vannak azonban a csókos kapitalizmusnak olyan rejtett formái is, amelyek résztvevői nem is gondolják, hogy ők is a rendszer részei. Nagyon lelkes, becsületes és okos emberek tesznek komoly erőfeszítéseket arra, hogy a megfelelő csókosokat helyzetbe hozzanak, azt gondolva közben, hogy hazájukat szolgálják. A kutatás-fejlesztés-innováció támogatásról van szó.

Az már feltűnt, hogy a rendszerváltás óta valahogy sosem sikerült jól csinálni. (Erről itt egy nagyon alapos összefoglaló.) De sok jó ember ma is meg van győződve arról, hogy csak ostobaság, gyengeség, lustaság, szakmai, vagy politikai rivalizálás, esetleg korrupció miatt nem sikerül egy megfelelő eredményeket hozó támogatási rendszert kialakítani és működtetni. Rengeteg munkát fektetnek egy-egy újabb, jobb kidolgozásába. A mostani kormány K+F+I stratégiája ennek tipikus példája.

Persze, egyáltalán nem magyar sajátosságról van szó. A világon számos térségében elterjedt az a meggyőződés, hogy megfelelő kutatások és műszaki fejlesztési programok közpénzből történő támogatásával felgyorsítható a gazdasági fejlődés, behozható egy-egy ország gazdasági lemaradása. Erre ázsiai példákat (Japán, Dél-Korea) szokás felhozni, de időnként előjön a finn és az izraeli történet is. A követőknél mindenhol probléma a támogatásra érdemes tevékenységek és a támogatási rendszerek, formák kiválasztása, jó sokan megélnek az ezzel kapcsolatos kutatásokból és szakértésekből, príma tolvajnyelvet is sikerült kialakítani, amit csak a bennfentesek (nem a kutatók, hanem a közvetítők) érthetnek.

Az egyetlen tartós eredmény, amit ennek kapcsán sikerül felmutatni, az a GDP arányos K+F+I ráfordítások növekedése. Persze, mondhatja bárki, hogy egy országban, ahol élénk innovációs tevékenység folyik, ott viszonylag sokat költenek az ehhez szükséges tudás előállítására is. Ez talán a zárt nemzetgazdaságok időszakában még igaz is lehetett, a globalizáció korában már megkérdőjelezhető. De azt senki nem állíthatja, hogy a dolog visszafelé is működik: több (drágább) kutatásból még nem feltétlenül lesz használható tudás. Erre nemzetközi példák tömegét lehet találni a legelborultabb kutatásokért járó ún. IgNobel díjasok között, de nekünk magyaroknak itt van az ünnepelt Gömböc.

Nem is a feltalálókkal van a baj, Domokos Péter és Várkonyi Gábor egy matematikai probléma megoldására hozták létre ezt a fura testet, aminek egy abszolút stabil és egy abszolút instabil egyensúlyi pontja van. Na de, 2006-os bejelentése óta ünneplik, mutogatják mint magyar innovációs teljesítményt, gyártják (csillagászati áron) és még mindig csak a világ anyagában legdrágább levélnehezékeként, vagy keljfeljancsijaként tudják használni.

A Gömböc kínai klipje a 2010-es sanghaji expóra:

Persze, nem biztos, hogy akár a kutatók, akár a gyártók az aktuális támogatás-osztók csókosai lettek volna, de a példa arra rávilágít, mennyire nem képes egy mégoly kitűnő tudományos közösség sem felismerni, miből lesz olyan eredmény, ami hozzájárul a közjóhoz. Ellenpéldának ott az Európai Unió kétségbeesett kísérlete az EU2020 stratégia dinamizáló szektorainak, az úgynevezett átütő kulcstechnológiáknak (Key Enabling Technologies) előrejelzésére. Ezek lesznek majd a kutatási keretprogram, a Horizon 2020 pályázatai, de már a jelenlegiben, az Fp7-ben is jelennek meg kiírások alapozó vizsgálatokra.

Sokféle szervezet, közösség tartott konzultációkat, végzett kutatásokat, az EU maga magas szintű szakértői csoportot kért fel az eredmények összegzésére. A 2011 nyarán publikált zárójelentésben sem a gyors prototípus készítés, sem az abból azóta kinőtt és éppen piacot robbantó 3D nyomtatás nem szerepel a kulcstechnológiák között, sőt még apró betűs említésre sem kerül. Nem arról van szó, hogy akár a magyar K+F+I stratégia kidolgozói, akár az uniós KET Report szerzői ostobák, gyengék, lusták vagy korruptak volnának. De mégis kiszolgálóivá váltak egy érdekcsoportnak: azon kutatóknak, akik korábbi eredményeik, kapcsolataik, kiépült intézményeik védelmébe húzódva nem kívánnak részt venni a piaci versenyben. Ahogy a hivatkozott cikk írja az OMFB rendszerváltás utáni első pályázati rendszeréről:

“A jeligés rendszer ugyanis a ‘szakmai’ beágyazottságot, a kapcsolati tőkét törölte, így megítélésre maradt a pályázat szakmai tartalma. Rendkívüli dolog volt ez egy előjogokhoz szokott, süvegelésre dresszírozott, feudális berendezkedésű tudományos közösségben, ahol az omerta törvénye megnevezetlenül, levegővételszerű automatizmussal működik. Nem is sikerült hosszú távon fenntartani ezt az anonim pályázatkezelést, mert túlságosan sok ‘rangos kutató’ pályázata bukott el.”

Azt persze a szerző sem látja, hogy a kudarc – igen, a ki nem osztott pályázati pénz annak számít e körökben – oka az volt, hogy költségvetési forrásból akartak gyorsan megtérülő vállalati fejlesztéseket támogatni. Ahol az üzleti és az állami szektor érintkezik, ott mindig értékütközés van, hiszen más vezérli a vállalkozót és más a politikát. A kiosztott pályázati pénzek megtérülését nem szokás vizsgálni, de még ha igazolható lenne is projektenként a megtérülés, jövedelmezőség – nem arról van szó, hogy előre kiválasztották a majdani győzteseket? Méghozzá a finanszírozó saját kockázatvállalása nélkül? Ezért van bukásra ítélve a Lisszaboni stratégia után a Horizon 2020 Európában és a magyar “Befektetés a jövőbe” is legjobb esetben néhány piacon versenyképtelen, ám nagy befolyással rendelkező intézmény túlélését fogja szolgálni (érdekcsoport-politizálás), ha nem rosszabbat.

Nincsen tehát dolga az államnak a kutatás-fejlesztés, innováció, technológiai haladás terén? Mi van a sikeres példát mutató államokkal? Japán és Dél-Korea e szempontból nem játszik, ezek a csókos kapitalizmus példaállamai is, különféle válságok és hosszú stagnálások igazolják, hogy a gerjesztett fellendülés tartalékai kimerülnek és a csókosok uralta gazdaságban válik önjáróvá a növekedés.

A sikeres országoknál más a kontextus. Egyrészt mind a finn, mind az izraeli társadalmi környezet jóval hajlamosabb az egyéni teljesítmény elismerésére, nem szemléli gyanakodva (látja a csókosok potenciális vetélytársának) az új kezdeményezéseket, próbálkozásokat. Ezért az állam nem is noszogatja ezek születését, hanem a meglevőkhöz nyújt támogatást. Nem kell hidat verni a tudományos (academic) szféra és a vállalkozók közé, mert nincs szakadék, amit át kéne hidalni. Elég nem akadályozni a spin-off (a tudományos eredmények hasznosítására létrehozott) cégek lábra állását.

Másrészt a támogatás jelentős része nem is konkrét projektekre irányul, hanem a környezetre: az oktatásra, infrastruktúrára, a vállalkozás indítás és bővítés eljárásainak könnyítésére, az induló vállalatok jog uralma és védelme alá vonására.

Nyilvánvalóan megvan az állam szerepe a kutatás, fejlesztés területén is. Nem a gyorsan piacra vihető eredmények, a vállalatoknál megtérülő fejlesztések finanszírozása. Ez a vállalatok és a pénzügyi közvetítő rendszer dolga. Ez utóbbi terén persze szintén van teendő – nem, nem olcsó források nyújtása, hanem a verseny és a működési szabályrendszer biztosítása. Igen, egy-egy sikeres start-up finanszírozásának kockázatát felvállaló pénzintézet “pofátlan” nyereségre is szert fog tenni. Azért vág bele és viseli el más projektek bukásának veszteségeit.

Vannak azonban olyan területek – az ún. externáliák -, ahol nem jön szóba a vállalatok világa. Régészeti feltárásokból, történeti kutatásokból például elég nehéz átütő bizniszt csinálni, mégis érdemes a múlt megismerésére költeni, hiszen amelyik társadalom ezt nem teszi, az a múlt hibáinak megismétlésével bűnhődik. (Na, jó, ez azzal is előfordul, amelyik teszi, de az már más kérdéskör része.) Valamikor akár komoly üzlet is lehet a csillagászat és űrkutatás eredményeiből, de nyilvánvalóan az itt szerzett ismeretek az egész emberiség érdekeit és tudáskincsét szolgálják, ahogy a klíma- vagy tengerkutatások is. Egy-egy ország geológiájának megismerése is közérdek a föld mélyének vagy hidrológiai rendszer részeinek bonyolult összefüggései miatt. A sort még bőven lehetne folytatni.

És ott vannak még a közfeladatok. Arról persze lehet vitatkozni, hogy mi legyen az, de arról nemigen, hogy amit az állam elvállal, azt magas szinten, de takarékosan kell ellátnia. Tehát folyamatosan kutatni kell a jobb, hatékonyabb megoldásokat a felvállalt problémák jobb kezelésére. (Ezért nagy megrendelője a kutató intézményeknek a hadügy, illetve a biztonságpolitika intézményrendszere szinte minden fejlett országban.) Ha például nem hiszünk a magánegészségügyben, akkor a humánbiológiai és orvosi kutatások az állam feladatkörébe tartoznak. Ha csak egy részét tartjuk állami kézben – pl. a járványügyet –, akkor nyilván az azzal kapcsolatos kutatásokra kell közpénzt fordítani. Hasonlóan végig lehet gondolni a többi terület is.

Ami biztosan nem közpénzből – akár uniós, akár nemzeti forrásból – finanszírozandó, az a vállalati megtérülésű fejlesztés. Az biztosan vagy a kutatóintézeti, vagy az üzleti szektorbeli csókosokhoz kerül, attól függően, hogy kínálat-, vagy a most korszerűnek tekintett keresletoldali ösztönzést valósít-e meg.