Persze, tudom, hogy amiről itt szó lesz, azt szemiprezidenciális, azaz félelnöki rendszernek hívják, de hát milyen az címben?

A tisztelt olvasó talán emlékszik arra a néhány hónapos, legföljebb egy-két éves időszakra, mikor tanult politikai megfigyelők legfőbb parája az volt, hogy Orbán (fél)elnöki rendszert akar bevezetni, erős köztársasági elnök akar lenni. Meg kell adni, hogy erre az aggodalomra Orbán is ráerősített, amikor egy 2007. júniusi interjújában – goromba Sólyom-ellenes támadás után – sejtelmesen annyit mondott: „Az erős Magyarország megteremtése küldetés számomra. Bárhova állít az élet, bármilyen feladatokat bíz rám ennek a küldetésnek a teljesítéséért, a szolgálat jegyében azt kellő alázattal fogadom majd.” Ha ez a „bármilyen feladat” nem a miniszterelnökség, akkor magyar viszonylatban csak egyvalami lehet.

Az örök mában élő Orbán ekkor éppen nagyon mérges volt Sólyom Lászlóra, mert nem oszlatta föl alkotmányellenesen a parlamentet, és nem írt ki új választásokat. Logikusnak látszott hát, hogy a „demokrácia” létrehozásának az az útja, hogy a köztársasági elnök alkotmányosan akkor oszlatja fel a parlamentet, amikor akarja. Ezt a tervet egy évvel később megerősítette Stumpf István is – nem lehet tudni, hogy nem pontosan azért-e, hogy a riasztással megakadályozza Orbán ilyen szándékát. Mindenesetre ekkoriban már Almássy Kornél mint MDF-elnök felépítéséhez nem volt semmi köze

Akik az erős elnöki rendszert látták a legfőbb rossznak, ami a Fidesz nagyarányú választási győzelmével bekövetkezhet – mivelhogy az ilyen hatalomkoncentráció nagyon könnyen feltételezhető volt Orbánról –, azok vakok voltak arra, hogy egyrészt az 1989 utáni rendszerben feltételesen pont a miniszterelnöknek van lehetősége ilyen hatalomkoncentrációra, másrészt a feltétel nem más, mint hogy egy párt megszerezze a parlamenti mandátumok kétharmadát, akkor ugyanis összedől a hatalommegosztás egész addigi kártyavára az ellenzék egyetértését megkövetelő kétharmados törvények tömkelegétől az egyre újabb nem választott pozíciókig („a jövő nemzedékek ombudsmanja” stb.),. Érvényét veszti az a szerkezet, ami pontosan azon a feltevésen alapult, hogy nem lesz olyan párt, amelyik kétharmadot szerez.

Orbán maga legkésőbb a 2009-es EP-választások után rájött, hogy semmi szükség prezidenciális átalakításra, elég kiteljesíteni a 89-es rendszer félelemből és gyanakvásból született, eredetileg ideiglenesnek szánt, kényszerűen antidemokratikus vonásait (még több kétharmados törvény, még torzabb választási rendszer, még hosszabb mandátum a nem választott tisztségviselőknek), és akkor a miniszterelnöknek irdatlan hatalma lesz. Továbbá mivel kétosztatú politikai rendszer helyett most van egy szélsőségesnek feltüntethető (ld. negyedik alkotmánymódosítás) „komcsi” párt „balra” és egy „nemzeti radikális” párt jobbra, a Fidesz kinevezheti magát józan nemzeti középnek, a soraiból delegált egyetlen lehetséges miniszterelnököt pedig a nemzeti egység megszemélyesítőjének, ami addig a köztársasági elnök alkotmányos attribútuma volt.

Az erős köztársasági elnök intézményétől való iszony 1989-re datálódik. A Kerekasztal demokratái gyökeresen mást akartak, mint az addigi rendszer, amelyben a kormány feje alá volt rendelve az egyetlen párt első, illetve főtitkárának, és nem akarták, hogy az elnöki tisztség valamiképpen a pártfőtitkárság folytatása legyen. Az SZDSZ köztudomásúlag még Antall József kompromisszumos javaslatát is sokallta, hogy egyszer még válasszák meg közvetlenül a köztársasági elnököt. Mivel ez az elnök minden valószínűség szerint Pozsgay Imre lett volna, és a közvetlen megválasztás erős legitimációt ad, a lopakodó kommunista hatalomátmentést sejtették a tervben.

Holott máshol a demokráciák kiválóan elvannak közvetlenül választott, erős köztársasági elnökkel.

A rendszer létrehozói a német és osztrák kancellári szisztémát vették mintának, amiből hiányzik a hatalommegosztás egyik fő tényezője, a törvényhozó és végrehajtó hatalom vitahelyzete: a parlamenti többség és a kormányfő együtt mozog, egységes hatalmi ágat alkot még akkor is, ha a koalíción belül vannak viták. A magyar változatból ezenkívül hiányzik az az objektív fék (és olykor ellensúly), ami Montesquieu-nél ugyan nincs meg, de az amerikai (német, osztrák) alapító atyáknál már igen: a szövetségi rendszer és ezzel összefüggésben a kétkamarás szövetségi törvényhozás.

Így a magyar miniszterelnök hatalmát semmilyen (a nép által) választott hatalom nem korlátozza, ezért kellett kezdettől fogva a nem (a nép által) választott hatalmak hálózatát kiépíteni, melyek közül a legfontosabb a páratlanul kiterjedt jogkörű Alkotmánybíróság volt, de ilyen a köztársasági elnök is. (Mindig megdicsérik a Sólyom-féle Alkotmánybíróságot, amely kétségtelenül elegáns levezetés nyomán döntött úgy, hogy a köztársasági elnök főparancsnoksága nem tényleges, hanem csak szimbolikus. Pedig eredetileg nagyon is valóságos céllal kapta meg az elnök ezt a hatáskört: azért, hogy legalább a főparancsnok ne a miniszterelnök legyen sok más jogosítványa mellett.)

Most tehát itt állunk megfürödve egy miniszterelnökkel, akinek semmilyen tényleges ellensúlya nincs, aki egyszerre érzi és hirdeti magát a nemzeti egység megtestesítőjének és a napi szakpolitikai kormányintézkedések abszolút felelősének (olyan területeken, amelyekhez abszolúte nem ért). Ennél bizony jobb lenne, főleg magyar viszonyok között, a szemiprezidenciális rendszer. Arról nem beszélve, hogy ilyesmi a diktatúrák előtti magyar parlamentáris rendszer hagyománya Ferenc József óta: van egy – parlamenti választásoktól független – államfő, aki stratégiai ügyekben dönt, és nagyon korlátozottan szólhat bele a napi kormányzásba; és vannak a napi kormányzásért teljhatalmúlag felelős, de kudarc esetén viszonylag könnyen lecserélhető miniszterelnökök.

Itt tegyünk egy kanyart. A 2014-es választásokról két olyan markáns demokrata álláspont van, amely távolságot tart a kormány- és ellenzéki pártoktól.

Az egyik szerint (elvből erre hajlok) 2014-ben nem lesznek szabad és tisztességes választások, ezért bojkottálni kell. Az erkölcsi és politikai következetesség hosszú távon mindig kifizetődik. Rövid távon három nyomós érv szól a bojkott ellen. 1. A gyakorlati kivitelezésére nincs esély: Ha az ellenzéki pártok olyan tisztafejűek lennének, hogy átlátnák a bojkott helyességét, akkor nem lenne szükség bojkottra, mert az ellenzéki pártok ma sokkal erősebbek volnának, ez egy másmilyen ország volna, a Fidesz meg nem lenne sehol. 2. A Fidesz vigyorogva megnyerné a választást és ezzel összefüggésben 3. egyáltalán nem biztos, hogy a bojkott célt érne, már hogy felhívná a nemzetközi közvélemény figyelmét a választási szisztéma elemi disznóságára. Az Európai Néppárt opportunizmusára mindig lehet számítani, könnyen lehet, hogy az ellenzékre és nem a Fideszre sütnék rá, hogy nem demokrata, és ez ügyben óvatosságra int egy olyan tudós testület meglepő korlátoltsága és felkészületlensége, mint a Velencei Bizottság.

A másik álláspont ennek az ellenkezője: mindegy, kire szavazunk, csak szavazzunk. Az a gyakorlati haszna mindenképp megvan, hogy minél több józan ember szavaz, annál kisebb a szélsőséges fanatikusok voksainak aránya. Továbbá – mondom én – ha a józanoknak nem tetsző eredmény születik, az erősen motivál a választási rendszer újragondolására és a pártkínálat újraértékelésére.

Mi lenne ez az újragondolásra késztető tapasztalat?

Ha a Fidesz győz, tiszta sor, és a dolgok mostani állása szerint ez a sokkal valószínűbb forgatókönyv. De tegyük fel, hogy teljesül az ellenzék vágya, és „leváltják az Orbán-kormányt”. Mi történik akkor? Minden jóra fordul? Dehogy. Az ellenzék gondosan kerüli, hogy választ adjon a „mi lesz másnap?” kérdésére, és tartok tőle, hogy nem is igen érti a problémát, mert azonkívül, hogy utálja a létező jobboldalt, nincs tisztában a működési elveivel.

Először is a választások győztese szembetalálja magát a nem választott, de alkotmányosan leválthatatlan, sok évre kinevezett funkcionáriusok hatalmas hálózatával, az ügyészségtől a médiafelügyeletig, a Nemzeti Választási Irodától az Alkotmánybíróságig. Ha valaki nem emlékszik: 2002 után volt már ilyen, de most sokkal masszívabb lenne. Másodszor, Orbánék belső köre, mint parazita a gazdatestbe, úgy beleette magát a magyar gazdaságba. Ha esetleg politikailag ellenzékbe kerül, akkor is iszonyúan fel van tőkésítve. És végül: a másfél millió törzsszavazón belül vagy egy két-háromszázezres, 2002 óta módszeresen fanatizált, kétoldalú kommunikációra képtelen tömeg, amelyik bármikor az utcára szólítható. Vannak továbbá állambiztonsági rutinú háttéremberek, akik bármikor kivitelezni tudnak egy provokációt, ürügy pedig mindig akad. 2006 ősze lányregény lenne ahhoz képest, amit elővezetnének.

Egyszóval ha a mostani ellenzék véletlenül győz, és nem akar gyors, brutális bukást, kompromisszumot kell kötnie az orbánista „elittel” és derékhaddal. Valamit fel kell ajánlania, hogy átvészelje az átmenetet. Kompromisszumnak nem elég, ha meghunyászkodva vagy fantáziátlanul ráhagyják a Fideszre az ideológiai mániáit a Szent Korona-kultusztól a kedvezményes választójoggal járó kettős állampolgárságig. Ez olyan, mintha nem ajánlanának semmit. A Fidesz természetesnek veszi, hogy ennek így kell lennie. Hatalmat kell felkínálni, és ez lehet – elsőre, feltételesen – az erős elnöki pozíció. (Ha pedig a mostani ellenzék veszít, ami nagy valószínűséggel az összeomlását jelentené, a felálló új ellenzéknek célja lehetne az ilyen átalakítás, tekintettel a realitásokra.)

Mik lennének a félelnöki rendszer előnyei?

Mindenekelőtt megszűnne a törvényhozói és végrehajtói hatalom teljes összeforrottsága. Mivel a parlamenti és az elnökválasztások között fáziselcsúszás van, az elnök kénytelen lenne elfogadni, hogy nem tud mindent átverni a parlamenten, a parlamenti többség viszont nem tudná bármely pillanatban ízlése szerint újraformálni a politikai kereteket.

A nemzetstratégiai (kül-, nemzetbiztonsági, összmagyar) ügyekben kiterjedt hatáskörű elnök ugyan általános irányt adhatna a gazdaság- és szociálpolitikának, amikor vele egy színű a parlamenti többség, de nem venne részt a gazdaság napi menedzselésében. Valaki nem lehet egyszerre istenkirály és vezérigazgató. A miniszterelnök viszont könnyebben megbukhatna, ha elfuserálja a gazdaságpolitikát, mert nem az a tét, hogy különben jön az Ellenség, akit meg kell állítani.

Az erős elnököt közvetlenül választják. A parlamenti választás Magyarországon mostanra miniszterelnök-választássá egyszerűsödött, így viszont gyakorlatilag csak két pártra van szükség, egyre, amelyik Orbán mögött áll, és egyre, amelyik nem. Ezt a mostani ellenzék – összefogást hirdetve – készségesen el is fogadja, lemondva a pártnak arról a szerepéről, hogy egy tagolt társadalomban jelen lévő vélemény- és érdekcsoportot képviseljen. Ha a köztársasági elnököt személyek közül lehet választani, akkor a parlamenti választásokon előbb-utóbb újra valódi pártok vehetnének részt a gyors pusztulás fenyegetése nélkül. (Ehhez persze meg új választási rendszer kellene a mostani, nagy pártok javára torzító, kis pártokat önfeladásra kényszerítő gépezet helyett.)

A közvetlen elnökválasztás nagy előnye lenne, hogy Orbán Viktor, aki minduntalan a nemzeti egységre és a kétharmados, elsöprő akaratra hivatkozik, megmérettethetné magát. Ha tényleg olyan kivételes tehetség, aki helyett más még 2014-ben is csak szükségmegoldásból lehet az ország első embere, akkor itt az ideje, hogy bizonyítsa: a nép őt akarja. És nem kellene hozzá a harmadik világ szintjére süllyeszteni a gazdaságot. (Épp elég szerencsétlenség egy országnak, ha ez a kivételes talentum gazdasági analfabéta, a keresztapai képességek ugyanis nem azonosak az elemi számolni tudással.)

Másfelől az ellenzék is rákényszerülne, hogy kiállítson egy embert, aki vezetői és népszónoki képességekben (a saját tábora számára: követhetőségben) vetélytársa lehetne Orbánnak anélkül, hogy a gazdasági katasztrófából való kimászást ennek rendelné alá. Az legyen egy nyugis és rakkolós miniszterelnök dolga.

A rendszer összeomlott, el kellene szakadni a dogmáitól. Persze a félelnöki rendszer elfogadtatásának is mérsékelt az esélye, de ügyes politikusok, ha vannak, talán meg tudnák oldani. Az ellenzék nyilván nem szívesen viselné el még évekig  Orbánt, semmilyen formában, de ha a nép őt akarja, a mostani ellenzéknek ebbe bele kell nyugodnia. Ha nem őt akarja, annál jobb. De ezt az ellenzéknek – a mostaninak vagy egy jövőbelinek ugyanúgy be kellene bizonyítania, mint Orbánnak a maga állítólagos kivételességét.